KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bikácsy Gergely: Monteiro halálára
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: A forgatókönyv biankó csekk Beszélgetések a Sorstalanságról
• Jeles András: Az ötödik elbeszélő Feljegyzések a filmrendezésről
• Horeczky Krisztina: Ez így rendben van Beszélgetés Jeles Andrással
• N. N.: Jeles a Filmvilágban
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Neo és a hangyabolyok Ember/gép a Mátrixban
• N. N.: Cyber-filmek
• Beregi Tamás: Álommátrix, ébrenlétnarkózis Internet és virtuálvalóság
• Pápai Zsolt: Mátrix-appendix Animátrix
• Herpai Gergely: Gépbe töltve Enter the Matrix

• Vágvölgyi B. András: Gyilkos kölykök elégiája Bowling for Columbine
• Návai Anikó: Egy elmulasztott tekeóra Columbine-ban Beszélgetés Michael Moore-ral
• Takács Ferenc: Író a moziban Graham Greene és A csendes amerikai
NŐ-IDOLOK
• Bikácsy Gergely: Nőrület, rút szépség Psychosissimo

• N. N.: Brian De Palma filmjei
FESZTIVÁL
• Bakács Tibor Settenkedő: Polgári minimum Magyar függetlenfilm
• N. N.: Az 50. Országos Függetlenfilm Fesztivál díjai

• Antal István: Brakhage átalakult Avantgarde szabadság
KULTUSZMOZI
• Horváth Antal Balázs: Halott ember Billy Wilder: Gyilkos vagyok
KRITIKA
• Forgách András: Kitanulni Kitanóból Bábok
• Fliegauf Benedek: Üzlet a sorssal A fiú
• Köves Gábor: Kint is vagyok, bent is vagyok Az utolsó éjjel
KÖNYV
• Murai András: Határeset Néprajzi filmezés Magyarországon
DVD
• Pápai Zsolt: Köztes szerep George Waggner: A farkasember
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Légy ott a hetesen
• Tosoki Gyula: Kilenc királynő
• Vaskó Péter: A harcos
• Pápai Zsolt: A sötétség leple
• Hungler Tímea: Félix és Rose
• Vincze Teréz: A Vénusz szépségszalon
• Kovács Marcell: Álomcsapda
• Mátyás Péter: Ki nevel a végén?
• Varró Attila: X-Men 2
• Varró Attila: ÖcsiKém
• Varró Attila: Beszéljünk a szerelemről
• Csillag Márton: Veszett vad

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Bresson-óramű

A rejtőzködő filmes

Schubert Gusztáv

Robert Bresson a maga szelíd módján teljesen felforgatta a filmtörténetet. Elsőként szakított az irodalmias, színpadias francia filmmel, ő írt először „kamera-töltőtollal”, ő lett az új hullám első mestere. Idén kilencvenéves – legalábbis mértékadó lexikonok szerint. Más források kilencvenhat évesnek tudják. Akár így, akár úgy, legnagyobb kortárs rendezőink egyike.

 

Bresson él. Egy Szajna-parti előkelő bérház legfelső emeletén lakik. Emberek közé nem jár, a filmgyárba végképp nem tenné be a lábát. 1983 óta nem rendezett. Legtöbb filmje filmmúzeumok repertoárdarabja, hajdani rajongói szent áhítattal emlegetik, tisztelgő cikkgyűjtemények idézik nagy korszakát. Élő klasszikus. Nem tudom, hogy viseli, lehet, hogy már nem emlékszik semmire, lehet hogy beletörődve szorong a piedesztálon. Talán mégis jobb, ha a szobrászt túléli a szobor, a rendezőt a filmje. Bresson életműve nem omlott össze, nem lepleződött le olcsó bűvészetként, nem avasodott meg, végtére is romolhatatlan kristályformákkal kísérletezett, és megcsinálta. Csak éppen – Pilinszkyvel szólva – gyönyörűen megállt az időben. A Zsebtolvaj, a Vétlen Baltazár vagy A pénz bemutatása pillanatában is az örökidőt mutatta.

Ennek az örökidőnek a sóvárgása múlt el a századvégre, perfekció, örökkévalóság nem a mai nap kulcsszavai, pillanat, töredék, sejtelem annál inkább, úgy jó, ha eliramlik az élet. Bresson piramisaira momentán nincsen szükség.

Pedig micsoda forradalom volt ez a hűvös klasszicizmus a maga idejében! A francia film Bressonig a nagy mesemondók (René Clair, Marcel Carné, Jean Renoir) monopóliuma, és a Jouvet, Arletty, Gabin formátumú nagy színészeké. Bressonnál nincs mese, nincs színész, nincs lefényképezett színház. Film van helyette, marionettfigura és kiismerhetetlen sors a maga baljósan surrogó drótjaival. Bresson janzenista. Van Isten. Csak épp nem tudni, hol van. Elrejtőzött, hátat fordít, vagy figyel valahonnan, mindegy is. Sorsunkra hagyott. Marad tehát támpontnak az isteni mű, azt kell ízekre szedve megérteni, abban rejlik a tökéletesség titka, vagy épp a siralomvölgy magyarázata. Bresson nem divatból, nem kalandvágyból filmez másként, mint kortársai a papa mozijából. Stílusát teológiája alapozza meg: ha van Isten, akkor nem lehet más, mint klasszicista. Bresson filmjeinek Bresson a rejtőzködő istene. Mindent ő teremt és semmibe nem szól bele, szenvtelen figyelemmel kíséri teremtményei sorsát. Mindenhatósága nem megalomán őrület, hanem kísérleti módszer, lássuk, hogyan csinálta. Hogyan formálta tökéletesre, hol rontotta el?

Mert hogy Isten elrontotta valahol, az percig nem kétséges a hívő-eretnek Bresson előtt. A teremtett világ katasztrófa sújtotta terület, istentelen táj. A bressoni esztétika kulcskérdése, hogyan lehet elérni, hogy annak is lássuk. Szét kell szerelni, bele kell nézni. A hűvös, józan Bresson egy fel nem robbant világot hatástalanít. Nem fenyeget, nem próféciál, csak hagyja, hogy nézzük a hideg apokalipszist, amelyben magatudatlan élünk. Truffaut sérelmezi, hogy a mester túlzásba viszi önnön esztétikai elveit, az élet létfontosságú pillanatait cenzúrázza ki: tilos lefilmezni a halált, a haragot, a bánatot, egyáltalán az érzelmi csúcspontokat. A Bresson körüli örök félreértés megint (ő maga is felelős érte, interjúiban, kinematográfiai jegyzeteiben szemérmesen mesterembernek álcázza a megrendült hívőt és gondolkodót), mintha a módszer lenne nála az elsődleges. Gondolom, filmezné boldogan, ha megtalálná, a forrón felbuzgó életet. Bresson nem hisz abban, amit nap mint nap magunkba szuggerálunk, hogy egy Istentől elhagyott világban is lehet istenien élni. Kellemetlen alak, minden örömünk, bánatunk hazugságnak látja, ezért – és nem stilisztikai megfontolásból – gyűlöli és töri össze módszeres ellen-esztétikával a buta tükröket, a leskelődő kamerát, a kulcslyuk-drámát, az érzelmeket mímelő színészt, a romantikus történeteket, mert szó nélkül hagyják és megsokszorozzák a hazugságába bódult világot. A lefényképezett színház rendezője nem teremtő, csak gyáva leskelődő. Csak aki bele mer nyúlni az élesre állított bombaszerkezetbe, az nevezheti magát filmrendezőnek. Bressonnál természetesen nincs heppiend, nem tér vissza a rejtőzködő Isten, nem lesz hatástalanítva a bomba. Bresson csak szerel. Miszlikbe vágja a képet, kezek, lábak, tekintetek „játszanak” (alkatrészek, nem szimbólumok!), a színészek rezzenéstelen arccal, könny nélkül sírnak, vér és agónia nélkül halnak, ha egyáltalán látjuk a halált, elég beszédes a Jeanne D’Arc alatt dübörgő máglya, gyilkosság helyett az eldobott balta, egész helyett a rész, ember helyett a tárgyak, Isten helyett az emberek. Soha ilyen keserves nem volt még metonímia, Bressonnál mindent átjár a hiány. Épp csak a lélek, épp csak a szabadság hibádzik. Legalább öt Bresson-filmnek börtön a színtere, de nincs szereplője, aki ne lenne életfogytig magányba zárva. A „szelíd asszony” egy filiszter férj házasság-börtönének foglya, a tizenéves kislány, Mouchette egy butaságba, alkoholködbe, vérparázna vágyakba fülledt falu „vad gyermek”-páriája. A „vidéki plébánost” a fekete reverenda vasabroncsa fojtogatja. Nincs remény, mégis mindegyik szökni próbál. Ha máshová nincs út, legalább a halálba. Bresson szökevényei nem akcióhősök, hanem bűnbánó szentek és megtért bűnösök. A kegyelem, a megmenekülés pillanata, amikor a szent arca elsötétül, „magad szeretted, nem a másikat”, amikor a gyilkos megvilágosodik, „magadat ölted meg, nem azt az anyókát”.

Egy halálraítélt megszökött, így az egyik Bresson-klasszikus címe. Kulcsfilm, útmutató börtönlakóknak, a siralomvölgy tervrajza a titkos kijáratokkal. Fontaine hadnagy egyetlen kanállal, egy csonknyi ceruzával, pokrócból hasogatott kötéllel szökik meg szigorúan őrzött börtönéből. Meg egy gyanús cellatárssal. Akiben mégis megbízik. És ettől kattan a titkos ajtó. Bresson soha többé nem mutatja. Elég is. Egy halálraítélt megszökött. A többiek szökésben vannak. Honnan, merre? Bresson szótlanul szereli szét az elrontott óraművet. Vállán át odahajol a rejtőzködő.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/10 04-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1652