KritikaIsten városaGolyó a kézbeÁgfalvi Attila
Fernando Meirelles filmjében az erkölcsi értékrend hiánya olyan természetességgel jelenik meg, amely ritka a mozivásznon.
Isten városa egy riói gettó neve, amit a sehová sem tartozó, senkinek sem kellő polgárok számára tákolt össze a hatalom – ennek poros utcáin élnek a történet szereplői, kiknek sorsát a hatvanas évektől a hetvenes évek végéig követhetjük, a gyerekkorukban elkövetett első fegyveres rablásoktól és céltalan gyilkosságoktól kezdve a totális gettóháborúba torkolló, rendőrségi támogatással űzött, kamaszkori drogkereskedelemig és a halálig.
A neorealizmus óta erős, tiszteletreméltó hagyománya van a külváros-filmeknek, a szegénység és a bűnözés határmezsgyéjéről keltezett tudósítások biztosan számíthatnak az erkölcsi felsőbbrendűség és a művészi erő kitüntető címkéire. Mindig voltak persze olyanok, akik ennél továbbmerészkedtek – Bunuel (talán nem véletlenül szintén latin-amerikai tárgyú) Az elhagyottakjában már igazán nehéz lenne határozottan elválasztani okot és okozatot, bűnöst és ártatlant. S hogy ez nem valamiféle erkölcsi relativizmus viszolyogtató megnyilvánulása, annak logikáját pontosan jellemzi az Isten városának világa, ahol a gyilkosságok, az embertelenség, az erkölcsi értékrend tökéletes hiánya olyan fokú természetességgel jelenik meg, ami ritka a mozivásznon. Ebben nem kis szerepe van egy látszólagos ellentmondásnak: az alkotók gördülékeny, élvezetes, helyenként már-már klipesített stílusban tárják elénk a gyalázatot. Ugyanakkor a drámaiatlanság, a szenvtelenség hatására sem játszanak rá (nem „művészfilmet” forgatnak). A tempó kifejezetten gyors, néha csak úgy kapkodhatjuk e fejünket: valóban jól láttuk, hogy a tízéves forma gyerek épp az imént lőtte szitává egy hányaveti mozdulattal, jóformán ok nélkül bátyjának barátját? A szereplők szinte növényi determináltságát teremti meg az a tény is, hogy az alkotók nemigen bíbelődnek a „jellemfejlődés” lélektani megalapozásával, így motiválatlan marad a film talán legdurvább, legundorítóbb (legmegrázóbb, írnám, de itt nincs helye együttérzésnek, csak a dühnek és haragnak) jelenete is: a tinédzser gengsztereket idegesítik a gyerekbandák, mert kicsiben játsszák, mintegy bújócska helyett, ugyanazt, amit a „nagyok”. Rajtuk ütnek hát, de többségük meglóg, csak két szerencsétlent sikerül elkapni, öt-hatéves forma gyerekeket. Miután megkapták büntetésüket (golyót a kezükbe), a bandavezér magához inti az egyik, az áldozatoknál alig idősebb követőjét: válasszon, hogy afféle beavatásként melyiket lövi le a kettő közül…
Egy ilyen jelenet után talán érthető, hogy ezt a világot nem lehet lélektani alapon megmagyarázni, a film azonban tud állítani valami mást a pszichológia helyébe. Maga a történet egy nagyszabású flashback formáját ölti, és sokszor megszakad, hogy a kulcsjelenetek előzményeit további rövid visszatekintésekben ismerjük meg. Így aztán az az érzésünk támad, hogy semmire nincs ugyan magyarázat, de mindennek van előzménye – oka, ha úgy tetszik, csakhogy nyilván az előzménynek is van előzménye, s így a megmagyarázhatatlanért végső soron senkit nem lehet konkrétan felelőssé tenni. Ebből következően az Isten városában élőknek a mozgástere is meglehetősen szűkre szabott: ahol ontológiai oka van a rossznak, ott nem lehet „jónak” lenni. Van persze, aki megpróbálja, de hiába: a film egyik legbravúrosabb teljesítménye annak az ősi közhelynek az érzékletes és elegáns, cseppet sem szájbarágós ábrázolása, miszerint „aki fegyvert fog, fegyver által vész el”.
Az egyetlen, akinek sikerül kimaradnia a háborúból, az a narrátor, noha ő is megpróbálkozik a fegyveres rablással, az utolsó pillanatban azonban mindig visszakozik, mert a leendő áldozat szimpatikusnak bizonyul – ez bizony dicséretes, de pozitív tanulságnak mégiscsak kevés. Ha azt is hozzávesszük, hogy a bandaháborútól végül a velejéig korrupt, gyilkosságoktól szintén vissza nem riadó rendőrség szabadítja meg Isten városát – no nem kötelességtudatból, hanem saját, jól felfogott üzleti érdekéből –, akkor nyugodtan kijelenthetjük, az utóbbi évek legvigasztalanabb, legszomorúbb filmjét készítették el a vidám, laza brazilok. Nekünk meg nem marad más, minthogy reménykedünk a reménytelenben – vagy legalábbis abban, hogy a döntő pillanatban majd mi is rokonszenvesnek bizonyulunk.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1351 átlag: 5.65 |
 |
|
