KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/augusztus
KRÓNIKA
• Tarr Béla: Balassa Péter (1947-2003)
• (X) : Leni Riefenstahl: Emlékeim 1902-1945

• Szilágyi Ákos: Vidám fickók Sztálin mozija (1. rész)
• Sumjackij Borisz: Sumjackij naplója
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Konnektorból kihúzva Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Ádám Péter: A szorgalom bűne Simenon celluloidszalagon
• Bori Erzsébet: Torony az éjszakában Beszélgetés Tarr Bélával
• Tarr Béla: Maloin
AKCIÓMOZI
• Vaskó Péter: Acélkoporsók Filmek a tenger alatt
• N. N.: Tengeralattjárók a moziban

• Kiss Ferenc: Színes, szélesvásznú képregény Rajzolt Rejtő
• Tóth András György: Színes, szélesvásznú képregény Rajzolt Rejtő
• Kiss Ferenc: Rejtő Jenő (1905-1943)
• Turcsányi Sándor: Botrány a Szaharában Rejtő Jenő filmen
• Varga Balázs: Háttérvetítés A pesti mozi aranykora
• Molnár Gál Péter: Phoenix mozi Budapesti filmemlékezet
• Dániel Ferenc: Zengő tombolás Mándy-mozi
• Kolozsi László: Az olvasó ember André Kertész képeiről
KRITIKA
• Zoltán Gábor: Elkalandozó tekintet Gerry
• Bikácsy Gergely: Ámor vértengerben Margot királyné
• Bori Erzsébet: Válsághelyzetek Hogy szeretsz?
LÁTTUK MÉG
• Korcsog Balázs: Tíz perc – Cselló
• Takács Ferenc: Claire életre-halálra
• Pápai Zsolt: Ballistic – Robbanásig feltöltve
• Köves Gábor: Novo
• Nevelős Zoltán: A fülke
• Vincze Teréz: Enyém vagy!
• Vaskó Péter: Túl mindenen
• Kovács Marcell: Hulk
• Csillag Márton: Blanche, a bosszúálló angyal

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Latin lidércnyomás

Mexikói noir horror

Éjfekete

Varró Attila

Két klasszikus mexikói rémfilm.

Azt az állítást, miszerint horror és film noir között nem mindig a pszicho-thriller egyenese a legrövidebb út, mi sem bizonyítja ékesebben a klasszikus mexikói rémfilm kultikus darabjainál. Hasonlóan a Val Lewton-széria 40-es évekbeli zsánerbravúrjaihoz, a Rio Grandétől délre is számos példa született már az aranykorban arra, hogy a nyilvánvaló stiláris rokonságon túl (elvégre legalább annyi horrorban találunk expresszív megvilágítást, szokatlan beállításokat vagy szubjektív nézőpontot, mint noirban) akár a két műfaji tematika is tökéletesen lefedheti egymást. Az Arctalan ember (Juan Bustillo Oro, 1953) és A boszorkány tükre (Chano Urueta, 1962) eltérő irányból, de egyazon következetességgel kopírozza egymásra a két sötét zsánert, mindkét esetben úttörőnek számító darabokat eredményezve.

Az Arctalan ember rögtön klasszikus noir-felütéssel indít: egy zaklatott bűnügyi pszichiáter papírra vetett vallomásának flashback-keretében egy gyilkosság története elevenedik meg. A film főhős-pozíciója azonban jóformán kezdettől átkerül a narrátor kezeltjére, egy zseniális rendőrnyomozóra, aki képtelen megbirkózni a rábízott prosti-sorozatgyilkos ügyével – rémálmok és súlyos bűntudat gyötrik, amelyek mögött a szakmai tehetetlenségénél jóval komolyabb ok rejtőzik. A detektív-noirok alapsémáját, amelyben a nyomozó egyszerre válik a bűntények részesévé és áldozatává, Oro a legvégsőkig viszi: a kettős személyiségű Lozano nem csupán megszállott felderítője és kegyetlen elkövetője a gyilkosságsorozatnak („Nappal én hajszolom őt, éjjel ő üldöz engem”), de a pszichoanalízis végére egy zsarnoki anya kiszolgáltatott áldozataként jelenik meg, akivel saját orvosa kénytelen végezni. Az író-rendező még a fináléban sem használja ki a feszültségteremtés kínálkozó lehetőségeit, lenyűgöző filmje folyamatos váltogatás a noir-detektív tehetetlen vergődése és a hosszas/látványos álomjelenetek primér borzalmai között, a totális passzivitást egyetlen pillanatra sem töri meg a thrillertől elvárt mozgósítás: a néző hősével egyazon csapdába szorulva szembesül a végzettel.

Urueta impozáns horror-pályájának csúcsműve (amelynek forgatókönyvét a pályakezdő Taboada jegyzi), A boszorkány tükre legalább három rémfilmre elég gótikus tematikát zsúfol szerény 75 percébe. A nyitó harmadban az új kedvese miatt feleséggyilkossá vált orvost – és friss párját – a megmérgezett nej kísértete terrorizálja, akit a házvezetőnőként dolgozó boszorkány-keresztanya idéz meg a címszereplő tükör sátáni eszközével (Rebecca), a második harmadban a sikeres bosszútól összeégett új asszonyt szerelmes hősünk elrabolt női hullák bőrátültetései révén próbálja visszaszépíteni (Szemek arc nélkül), majd a fináléban a (tetsz)halott zongoraművésznőről átoperált kezek válnak a boszorkányátok végrehajtójává, és az első boldog csók pillanatában végeznek a főhőssel (Orlac keze). A mexikói rémfilmekre jellemző motívumdömping mögött azonban szépen felrajzolódik a hagyományos bűnügyi bukástörténet melodrámája, ezúttal „őrült doktorral” az „őrült detektív” helyett. Míg azonban Lozano nyomozó fölött csupán az anya (iránti ragaszkodás) végzetes árnya lebeg, a bűnös Dr. Ramost körülvevő összes hölgy femme fatale-ként funkciónál: az igazságosztó boszorkány előbb a megölt feleségből, majd az új kedvesből teremt pusztító fúriát, a férj pedig a zsánertől elvárt zsarnok zseni helyett a nők gyenge bábjaként sínylődik – előbbihez a bűntudat láncolja, utóbbihoz a vágy. Ez a noir-hősökre jellemző kettősség jelenik meg egyforma következetességgel mindkét mexikói horror főalakjánál, a tudathasadás illetve a nőszörny motívumába bújtatva: a gyilkosság/nyomozás nagyvárosi kerettörténetében (Urutánál utóbbi egy rendőrfigurához kötődik) megjelenő férfi-protagonista vergődő, sebezhető bűnös és önsorsrontó monstrum.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/08 43-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11737