KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Molnár Gál Péter: Katherine Hepburn (1907-2003)

• Takács Ferenc: Az újbeszéltől a reality show-ig George Orwell és a film
• Varró Attila: Hitlergyőz Náci disztópiák
• Kolozsi László: Hivatali apokalipszis Kultuszmozi: Brazil
MAGYAR MŰHELY
• Bori Erzsébet: Talált bűn Beszélgetés Janisch Attilával
• Muhi Klára: Képfaragók kalandjai Operatőr kerekasztal

• Fekete Ibolya: Mamma Kuba Kubai filmek
• Kriston László: Don Quijote Kubában Beszélgetés Oliver Stone-nal
• Epres Tamás: Betiltott forradalom Soy Cuba
• Tanner Gábor: Afro-brazil misztika Glauber Rocha
• Mátyás Péter: A Vakond Árnykép: Alejandro Jodorowsky
• Nánay Bence: A legújabb hullám Argentin filmek
• Szilágyi Ákos: Szovjet Hollywood Sztálin mozija (2. rész)
• Sumjackij Borisz: Sumjackij naplója II.
KÖNYV
• Forgách András: Előhívatlanul Kubrick könyvek
DVD
• Pápai Zsolt: Paradoxonok mozija John Boorman: Zardoz
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Fecsegés-fúga Rengeteg
• Báron György: Álmodozások sora Boldog születésnapot!
• Zoltán Gábor: Jött öt Jött egy busz
• Ágfalvi Attila: Sekély mélység A boldogság színe
• Nevelős Zoltán: Újabb jelenések a sötétségről Apokalipszis most – rendezői változat
LÁTTUK MÉG
• Pápai Zsolt: Esküvő monszun idején
• Vincze Teréz: Magdalena nővérek
• Köves Gábor: Pokolba a szerelmmel
• Hungler Tímea: Az igazság órája
• Csillag Márton: Terminator 3.
• Vaskó Péter: A Karib-tenger kalózai
• Varró Attila: Sporttolvajok
• Herpai Gergely: Lara Croft: Tomb Raider – Az élet bölcsője
• Varró Attila: Túl van a család
• Varró Attila: Segítség, hal lettem!

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szleng-szinkron

Tök sirály!

Békés Pál

A szubkultúrák hullámai magukkal sodorják nyelvüket, szókincsüket. Gettó-rapet kattog a szőke kamasz, Batman-stílusban beszél a kenyai gyerek.

 

Tök állat – vartyogja felváltva Beavis és Butthead a bunkóságot a zsenialitás határáig tupírozó gigagusztustalan rizsájuk vezérmotívumaként. „Tök sirály” - nyihogják a South Park pacapacákjai, és néha lazítanak egyet a stiláris monotónián, mondván: „tök ász”.

Legalábbis ez fut a sűrű szlengszósszal nyakon öntött animációs filmek magyar feliratszalagjain. Az angol szlengdömping megértése csak keveseknek adatik meg. De nem is szükséges. A magyar nyelv e tekintetben világszínvonalú választékkal szolgál. Beavis és Tsa. meg a South Park-lakók ha korábban érkeznek a honi képernyőre, azt mondták volna: klassz. Vagy kafa, klafa, kassa. Esetleg: menő. Vagy csúcs, bika, fasza. Sőt: ócseny fasza. Továbbá: frankó, haláli, acélos, NBI-es, penge. És hogy ki ne maradjon: baba.

Mindez a filmszöveg-fordítók döntésétől függ, és igencsak nehéz eldönteni, vajon létező csoportnyelvi fordulatokkal élnek-e, vagy (egymást túllicitáló) egyéni találmányaik válnak a képernyő tömegbefolyása révén csoport- majd egyes esetekben köznyelvvé. A filmszöveg-fordítói lelemények terjedése, az egyes fordulatok fel- és eltűnése afféle sikerekkel és bukásokkal tarkított nyelvújítási folyamat. E folyamatban a kultuszfilmek és a nézők nyelvezete ködös, alig-alig megragadható mechanizmusok révén oda-vissza hat egymásra.

Ugyan ki tudná megmondani – csak egy példát ragadván ki a fentebb említett tökök közül – vajon előbb lett-e az azonosíthatatlan „nép” ajkán az 'okés, klassz, menő' jelentésű királyból nyelvbotlás vagy ellenállhatatlan nyelvfacsaratkényszer révén sirály, és a kész panel röppent a képernyőre, avagy fordítói lelemény eresztett gyökeret a nézőkben, és így támadt a korábban nem létezett divat. Avagy mi volt előbb, a tyúk (ha úgy vesszük, a sirály távoli rokona) vagy a tojás? Azt mindenesetre tudjuk, hogy nem tudjuk, hogy tudjuk-e.

A szubkultúrák és a média ping-pongja a mozgókép világán kívül is jelentkezik. A Harry Potter-regények tömegsikere nemcsak hihetetlen példányszámokat hozott, hanem – Magyarországon is – egymást értő olvasók hadát késztette arra, hogy „muglinak” nevezzék közönséges, varázslat nélkül vegetáló embertársaikat, és gyerekhadakat mozgósított arra, hogy kipróbálják a „kviddicset”, a regénybeli varázslótanoncok seprűnyélen vívott labdajátékát. Vagyis a regény csoportképző erővel bír, sőt szubkultúrát teremt.

Az érzékeny oda-vissza játék leglátványosabb és hatásosabb variánsa természetesen az, amit a mozgókép – elsősorban a televízió – gerjeszt. És persze nem csupán a nyelvi szinten (melynek honi kulcsfigurái a hihetetlenül leleményes, olykor nem a szövegekre, hanem egymás túllicitálására összpontosító fordítók).

Amikor egy-egy filmprodukció (Hollywood és nem más) vagy televíziós sorozat (komoly háttérrel rendelkező csatorna) esetleg lemezkiadó (a nagyok közül) valamelyik szubkultúrára koncentrál, azt nem tiszta altruizmusból teszi, hanem azzal a céllal, hogy a szubkultúrát beemelje a fősodorba. Itt aztán a „beemelt” szubkultúra óhatatlanul megszelídül, radikalizmusa felhígul, a kommercializálható elemek megtalálják fogyasztóikat. Mindez természetes, sokszor lejátszott mérkőzés - a jelen századforduló fősodra akár e tarka, egymással nem vegyülő szubkulturális elemek halmazaként is leírható.

Mindennek lehetnek áldásos, az általános tolerancia irányába mutató hatásai is. Az Egyesült Államokban a fekete világ jelentkezése a „mainstream produkciókban” csak a hatvanas években vált érzékelhetővé, s kezdetben hökkenetet váltott ki, hogy az eladdig csupán folklorisztikus színfoltként kezelt fekete kultúra és a hozzá tartozó dialektus – humoristák és parodisták kedvelt céltáblája (fehér embernek „négerül” megszólalni tuti siker, épp ahogyan „cigányul” beszélni egy magyar kabaréban) – szétfeszíti a ketrecének rácsait, és valódi, olykor rémítő és mindenképpen elgondolkodtató arcát mutatja. Ezen az arcon egyetlen vonás sem emlékeztet a korábban elfogadott, dalos kedvű, dolgos, derék – és persze kiskorúként kezelhető – négerekről kialakított képre. Hasonló folyamat zajlott le más etnikai csoportok, majd a homoszexuálisok kultúrájának „beemelésekor” is.

Később – hogy csak néhány példát említsünk – kultuszzenévé vált a radikális gettó-életérzést megfogalmazó rap (a rapklip pedig filmes közhellyé), és divathullámot gerjesztett a hozzá tartozó viselet. Kultuszfilmmé lett a kábítószeres al- és belvilágban játszódó Trainspotting. Kötelező iskolai anyaggá lépett elő a kilencvenes évek elejéig holtában is sátánként kezelt Malcolm X-ről szóló Spike Lee-féle életrajz-vázlat. Mindezek a hullámok magukkal sodorták nyelvezetüket, szókincsüket, s ezek utat találtak a köznyelvbe, meg az értelmező szótárak lapjaira.

A megszokottól és elfogadottól radikálisan eltérő stílusok, csoportok, életmódok követelnek és nyernek bebocsáttatást a valaha egyszínű, most pedig tiritarka patchworkre emlékeztető kultúregészbe. S ha már ott vannak, terjednek, szaporodnak, sokasodnak, és befogadóik révén, szubkultúrákat teremtenek. Batmanesdit játszó kenyai gyerekeket. A budai elitiskolákban gettó-rapet kattogó szőke kamaszokat. Rambo-jelmezben valódi mészárlásra induló délszláv zsoldosokat, akiknek tetteiről azután film készül...

Mind reménytelenebb annak meghatározása, hogy kulturális értelemben mi a „fő” és mi a „mellék”, mi a „magas” és mi a „mély”. Csak az biztos, hogy e rohamos relativizálódás során lassanként a korábban viszonyítási pontként kezelt magaskultúra is szubkulturális pozícióba kerül.

Tök sirály.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/01 27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3174