KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Molnár Gál Péter: Katherine Hepburn (1907-2003)

• Takács Ferenc: Az újbeszéltől a reality show-ig George Orwell és a film
• Varró Attila: Hitlergyőz Náci disztópiák
• Kolozsi László: Hivatali apokalipszis Kultuszmozi: Brazil
MAGYAR MŰHELY
• Bori Erzsébet: Talált bűn Beszélgetés Janisch Attilával
• Muhi Klára: Képfaragók kalandjai Operatőr kerekasztal

• Fekete Ibolya: Mamma Kuba Kubai filmek
• Kriston László: Don Quijote Kubában Beszélgetés Oliver Stone-nal
• Epres Tamás: Betiltott forradalom Soy Cuba
• Tanner Gábor: Afro-brazil misztika Glauber Rocha
• Mátyás Péter: A Vakond Árnykép: Alejandro Jodorowsky
• Nánay Bence: A legújabb hullám Argentin filmek
• Szilágyi Ákos: Szovjet Hollywood Sztálin mozija (2. rész)
• Sumjackij Borisz: Sumjackij naplója II.
KÖNYV
• Forgách András: Előhívatlanul Kubrick könyvek
DVD
• Pápai Zsolt: Paradoxonok mozija John Boorman: Zardoz
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Fecsegés-fúga Rengeteg
• Báron György: Álmodozások sora Boldog születésnapot!
• Zoltán Gábor: Jött öt Jött egy busz
• Ágfalvi Attila: Sekély mélység A boldogság színe
• Nevelős Zoltán: Újabb jelenések a sötétségről Apokalipszis most – rendezői változat
LÁTTUK MÉG
• Pápai Zsolt: Esküvő monszun idején
• Vincze Teréz: Magdalena nővérek
• Köves Gábor: Pokolba a szerelmmel
• Hungler Tímea: Az igazság órája
• Csillag Márton: Terminator 3.
• Vaskó Péter: A Karib-tenger kalózai
• Varró Attila: Sporttolvajok
• Herpai Gergely: Lara Croft: Tomb Raider – Az élet bölcsője
• Varró Attila: Túl van a család
• Varró Attila: Segítség, hal lettem!

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Védtelenek

Hegyi Gyula

 

A mannheimi fesztivál vendégeként három éve egyszer már módomban állt végignézni egy különös sorozatot úgynevezett AIDS-filmekből, melyeknek a rettegett epidémia volt közös és összekapcsoló témája. Az AIDS-filmek nagyjából három kategóriába voltak besorolhatók. Az elsőbe az egészségügyi felvilágosító filmek tartoztak, amelyek hol szellemes, hol szájbarágó módon mondták el mindazt, amit az AIDS-ről tudnunk kell. A második kategóriát a dokumentumfilmek alkották, amelyek az AIDS-betegek mindennapjait mutatták be, hol szellemesen, hol megrendítően, olykor pedig brutálisan sokkoló képsorokkal. Számomra döbbenetes volt látni, hogy az amerikai dokumentumfilmek alanyai még a halál előszobájában is mennyire tudnak „szerepelni”, egyfajta „show”-ként előadni tragédiájukat. Ezt a legkevésbé sem negatív értelemben gondolom: tiszteletreméltó, hogy a betegség sem öli ki belőlük amerikaiságukat, a „keep smiling”-ba vetett rendíthetetlen hitüket. E műfaj csúcsa a Living With AIDS, (AIDS-szel élni) című dokumentumfilm volt, a szépnevű Tina di Felici Antonio alkotása, melyben egy fiatal fiú készül a halálra: például sírt választ magának a barátja kíséretében.

A harmadik kategóriát a játékfilmek jelentették, melyekben a tragikus betegség már semmivel sem volt fontosabb, mint mondjuk a politikai mondanivaló más típusú filmekben: magyarán, ha a film jó volt, akkor egyszerűen jó volt és mellesleg az AIDS-ről szólt, ha meg rossz volt, akkor a betegség áldozatai iránti részvétünket nem terjeszthettük ki a film ügyetlen vagy tehetségtelen alkotóira. Ezek közül a Parting Glances (Búcsúzó tekintetek) című amerikai filmet szerettem legjobban, amely a New York-i művész- és bohémvilágról derűs, furcsán lebegő és nagyon emberséges képet adott. Mentesen minden előítélettől: nemcsak a homok elleni, hanem az ilyen filmekben nem ritka ellen-előítéletektől is. (Rendező Bili Sherwood.) Leginkább ez a film győzött meg arról, hogy – az egészségügyi propagandát leszámítva – nincs sok értelme az „AIDS-film” kategóriájának. Témától függetlenül csak jó és rossz, érdekes és unalmas, tisztességes és tisztességtelen filmek vannak.

Így Zolnay Pál Védtelenek című, feltétlenül tisztességes dokumentumfilmjében sem az rendít meg, hogy ez lenne az „első magyar AIDS-film”. Biztos vagyok benne, hogy a halkszavú rendezőnek emberfeletti erőfeszítésébe került kamera elé ültetni az AIDS négy magyarországi áldozatát. E vállalkozás minden elismerést megérdemel, hiszen az argó által „érceseknek” is nevezett betegeket félelemmel vegyes gyűlölet, féktelen kiközösítő düh, már-már lincshangulat veszi körül. Bemutatásuk és megszólaltatásuk – őszintén remélem – talán felolvaszt néhány cseppnyit az elutasítás jégtömbjéből. Hiszen élni és szeretni született embereket látunk, akik a halálra készülve (négyük közül kettő meghalt a forgatás kezdete és vége között) különös lágysággal szólnak arról, ami egyszeri és megismételhetetlen: az életükről és a közeli halálukról. A botanikai csodákat gyűjtő fiatal férfi, akiről csak sejthetjük, hogy milyen kapcsolatok útján kapta meg a halálos fertőzést, egy mondatában az osztrák barátjáról beszél, aki a hétvégén meglátogatja.

„Csak botanizálunk”, mondja utánozhatatlan kedvességgel, és ebben az esetlen félmondatban annyi emberség van, amiért máris érdemes volt leforgatni a filmet.

Nem kritikának, csak halk tűnődésnek szánom viszont, hogy Zolnay Pál szerintem nemigen tudta eldönteni, hogy a kamera előtt mit is kérdezzen beszélgetőpartnereitől. Olykor a betegségről kérdezi őket, máskor általában az életükről, egyik-másik esetben szelíd korholással is megpróbálkozik, esetenként pedig egyszerűen beszélteti őket. Mint a legtöbb magyar dokumentumfilmes, ő is „beszélő fejekre” koncentrál, ahelyett, hogy látszólag háttérbe húzódva, szituációban mutatná be hőseit. A sejtelmesen lengő függöny, a varázsos kert hosszú képsorai nem kárpótolhatnak az üres tér és a kamerának beszélő személy szétválasztásáért: hiszen ezek az emberek amúgy, filmen kívül ebben a térben élnek, vagy éltek. Mindez természetesen tartalmi kérdés is, hiszen ez a technika akaratlanul is azt sugallja, hogy e négy ember sorsa mégis kivételes, tőlünk, az átlagemberekétől valamiképp különböző. A kórházi műtét során megfertőzött családos férfi és a hallgatag botanikus esetében legalább az otthoni környezet oldja ezt a távolságtartást, míg a homo-szexualitását vállaló fiatalember és a nemi partnereit sűrűn váltogató nő szigorúan steril kórházi közegben válaszol – már-már felel – a felelősséget firtató kérdésekre.

Persze kevesen fogják elsősorban „műalkotásként” megítélni Zolnay Pál filmjét. A védtelenek, köztük a leginkább veszélyeztetett fiatalok közül remélhetőleg akad, aki a moziban átélt megrendülését később, mondjuk egy mámoros éjszaka közepén sem felejti el.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/11 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4733