KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/október
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Pápai Zsolt: John Schlesinger (1926–2003)

• Lengyel László: A gazdagság fantomja Aranypolgárok, pénzarisztokraták
• N. N.: Nábobok és lúzerek: Amerika pénze
• Jaksity György: Illúziófogyatkozás Tőzsdefilmek
• Vágvölgyi B. András: Workfilm Amerika-büró
MAGYAR MŰHELY
• Enyedi Ildikó: Szelíd interfész Montázs egy készülő filmhez
• Gelencsér Gábor: Csendéletkép Árnyportré: Novák Márk
• Tóth János: Célra tartás Filmjátékos-társak
• Forrai Krisztián: Szigorúan ellenőrzött metrók Beszélgetés Antal Nimróddal

• Kubiszyn Viktor: A sokk esztétikája X-generáció: Miike Takashi
• N. N.: Japán hullámok
• Varró Attila: Apokalipszis után X-generáció: Aoyama Shinji
• Mérő László: Nem baj, ha hülye vagy A matematika és a film
• Vaskó Péter: A végtelen tizedes meg a többiek Darren Aronofsky: π
KÖNYV
• Vincze Teréz: Élményelmélet A kétdimenziós ember
• Nyírő András: A háló pora Az internet pszichológiája
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Járd ki, lábam... Vagabond
• Varga Balázs: Libikóka Libiomfi
• Csantavéri Júlia: Szerelem határok nélkül A Szent Lőrinc-folyó lazacai
LÁTTUK MÉG
• Vincze Teréz: Ördögök
• Nevelős Zoltán: Az olasz meló
• Köves Gábor: Max
• Dóka Péter: Olasz nyelv kezdőknek
• Tosoki Gyula: David Gale élete
• Hungler Tímea: Darkness, a rettegés háza
• Kis Anna: Vágta
• Varró Attila: A szövetség
• Vajda Judit: Lapzárta
• Pápai Zsolt: Bad Boys 2.
• Pápai Zsolt: Nem fenékig tejfel

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Violette

Kovács Kata


Violette – francia-belga, 2013. Rendezte: Martin Provost. Írta: Marc Abdelnour, René de Ceccatty. Kép: Yves Cape. Zene: Hugues Tabar-Nouval. Szereplők: Emmanuelle Devos (Violette), Sandrine Kiberlain (de Beauvoir), Olivier Gourmet (Guérin), Catherine Hiegel (Berthe). Gyártó: TS Productions / France 3 / Climax Films. Forgalmazó: Clorofilm Bt. Feliratos. 120 perc.

 

Violette Leduc, a franciák „legnagyobb ismeretlen szerzője” egy szolgálólány törvénytelen gyermekeként látott napvilágot, a második világháború idején feketepiaci csempész volt, és együtt élt a meleg, zsidó származású íróval, Maurice Sach-szal, aki bár érzelmeit nem tudta kellőképpen viszonozni, írásra buzdította. Simone de Beauvoir protezsáltja lett, akit ugyancsak hiába üldözött vonzalmával, de neki köszönhetően felfigyelt rá a háború utáni párizsi értelmiség, többek között Albert Camus, Jean-Paul Sartre és Jean Genet. Személyes élményein alapuló prózája elsősorban a merész témaválasztás – gyermekkori zaklatás, incesztus, leszbikus szexuális kapcsolatok – miatt kavartak nagy port; Leduc kudarcait, viszonzatlan vágyait, örökös visszautasítottságát és mellőzöttségét, valamint a nőiséggel, a hagyományos anya- és feleségszerepekkel kapcsolatos kétségeit szenvedélyes és dühös művekbe oltotta. 1964-es memoárja (La Bâtarde) a francia feminizmus egyik alapszövege.

Martin Provost korábban a különc és ugyancsak hányatott sorsú festőnőről, Séraphine de Senlisről készített filmet (Séraphine), így valamelyest járatos az enigmatikus hősnők és a biopicek birodalmában. A Violette hét, kulcsfigurákra és -művekre épített szikár fejezete húsz évet ölel fel, melynek során a hősnő külsőre mit sem változik, ahogyan az életében központi szerepet betöltő Beauvoir sem, így már-már szimbolikussá növeszti a két karizmatikus és időtlen nőalakot. A lírai hangulatú, helyenként álomszerű jeleneteket expresszív szekvenciák és drámai zenehasználat váltja: az erőteljes stílusjegyek és a kiegyensúlyozott színészi játék összességében visszafogott hatást keltenek, kiválóan ellenpontozva Violette viharos természetét és teátrális jeleneteit, így, bár ő egy másodpercre sem fogja vissza magát, ami a túláradó érzelmek kifejezését illeti, csodával határos módon a film megmenekül a giccstől.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/05 56-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12224