KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/november
KRÓNIKA
• Báron György: Charles Bronson (1920-2003)
FEDERICO FELLINI
• Bikácsy Gergely: Asa – nisi – masa Fellini Rómái
• Csont András: A jóízlés lovagja Nino Rota
• Ardai Zoltán: Most élünk Fellini démonai

• Ludassy Mária: Ellenforradalmi akvarell Egy hölgy és a herceg
MAGYAR MŰHELY
• Horeczky Krisztina: A szabadság fátuma Beszélgetés Fliegauf Benedekkel
• Muhi Klára: Fröccsöntött képek kora Operatőr-kerekasztal

• Vágvölgyi B. András: Kopár szigetek Japán ezredvég
• Kubiszyn Viktor: Az alvilág királya Teruo Ishii
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Szigetek a szárazföldön Karlovy Vary
KÖNYV
• Harmat György: Filmtörténet filmekben elbeszélve Kelecsényi László: A magyar hangosfilm hét évtizede …
DVD
• Pápai Zsolt: Téli álom Robert Altman: McCabe és Mrs. Miller
KRITIKA
• Bakács Tibor Settenkedő: A test testamentuma Táncalak
• Pápai Zsolt: Földalatti hullámvasút Kontroll
• Forgách András: Bovaryné, 1955, Connecticut Távol a mennyországtól
• Vaskó Péter: Berlini falfirka Good Bye, Lenin!
LÁTTUK MÉG
• Nevelős Zoltán: Kegyetlen bánásmód
• Korcsog Balázs: Visszajátszás
• Békés Pál: Lélekszakadva
• Dóka Péter: Se ördög, se angyal
• Köves Gábor: Válás francia módra
• Csillag Márton: Tizenhárom
• Frecska Sándor: A nyugodt város
• Hungler Tímea: Birkanyírás
• Vincze Teréz: Tiresia

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Ámok

Báron György

 

E film a harmadik világból, Marokkóból érkezett hozzánk, s ez a tény eleve olcsó fölmentést kínálhat a bírálónak. Végre is ezeket a műveket – mégha nem valljuk is be – nemigen szoktuk Fellini vagy Bresson mércéjével mérni; gyermeknek szóló vállveregetéssel dicsérjük meg alkotójukat a politikai jószándékért, s távoli világ üzenetének fölerősítéséért, s ezenközben hajlamosak vagyunk szemet hunyni a lélekábrázolás „európai mélységének” hiánya vagy a feltűnő szakmai hiányosságok fölött. Nos, a legtöbb, amit Souheil Ben Barkáról, az Ámok rendezőjéről elmondhatunk, hogy kinőtt e kisdedóvóból; nincs szüksége lenéző elnézésünkre. Igaz, biográfiája szerint a Nyolc és fél élménye indította a filmkészítés felé, ez pedig igencsak kifinomult, mondhatni európaias ízlésre vall. Később Olaszországban Fellini asszisztense lett; volt kitől tanulnia.

Az Ámok, bár Marokkóban készült, Dél-Afrikában játszódik, a sowetói vérengzést idézi föl. Tárgya tehát elsődlegesen politikai: a rasszizmus, a fajüldözés. Az ilyesfajta filmektől némi okkal ódzkodik az olcsó politikai tucatkrimiktől megcsömörlött néző. A filmpiacon két variáns ismeretes, s egyik sem túl épületes. Az egyik az amerikanizált (vagy italizált) változat, a profi politikai kommersz – Costa Gavras, Damiani, Verneuil és a többiek munkái –, mely a politikai mondandót, leplezve vagy leplezetlenül, a mindenkori filmbiznisz szempontjainak veti alá. A másik – nevezzük harmadik világbeli (esetleg kelet-európai) változatnak – suta filmes vezércikk, mely se nem profi, se nem élvezetes, viszont többnyire vitathatatlanul jószándékú (az ezzel kapcsolatos bírálói mentségeket lásd fentebb). Az Ámok alkotója leleményesen lavírozik e két filmtípus között, helyenként figyelemreméltó invencióval hasznosítva azok erényeit, s elkerülve csapdáit. Az Ámok legalább olyan hatásos, profi munka, mint a megfelelő amerikai vagy olasz mozidarabok. Az egyik cselekményszál, mely egy fehérbőrű újságíró nyomozását követi végig, ez utóbbi filmek talán leggyakoribb közönségvonzó kliséjét építi be a történetbe. Aki tehát fordulatos politikai krimit vár a filmtől, megkapja, nem is rossz színvonalon. Ugyanakkor Ben Barka filmje több közönségvonzó kommersznél. E filmnek igazi súlya és tétje van; tragikus komolysága fokozatosan magával ragadja a nézőt. A cselekmény, akár egy dél-afrikai Odüsszeia. Élt egyszer egy feketebőrű tanító, valahol Dél-Afrikában, egy kis faluban, mesebeli békében. A bugyuta és korrupt néger törzsfő uralma alatt élő közösség nem hallott fehérekről, fajüldözésről,   harcokról, sztrájkról, nagyiparról. Aki közülük elindult a titokzatos messzi városba, többé nem jött vissza, nem is adott hírt magáról. Egy napon felkerekedik hősünk, hogy meglátogassa a városban élő húgát és fiát. Elindul, s alámerül a város poklában, anélkül, hogy bármit is értene mindabból, ami ott történik. Józan ésszel mindez ugyanis valóban érthetetlen, mégha mi, „művelt”, újságolvasó mozinézők érteni véljük is. S ez az ártatlan, mondhatni „természeti” nézőpont Ben Barka filmjének igazi nagy aduja. Az Ámok igazából nem az apartheidről, s nem is a feketék harcáról szól, hanem az őrületről, a modern világ démonológiájáról, mely helyenként és időnként egészen elképesztő és nyílt formákat ölt. Ezért, hogy középponti hőse afféle rezonőrfigura; nem áll egyik oldalon sem, nem mészárol és nem mészároltatik; egyszerűen csak végignézi és végigszenvedi ezt a modern apokalipszist, majd kóválygó fejjel, döbbenettői révülten visszamegy a világtól elzárt kis falujába, s a film záróképén végeérhetetlenül sorolja feleségének az ismerős halottak neveit. Ben Barka filmballadája egy sarkaiból kifordult, irracionális világot mutat be, a téboly és az erőszak országlását, mely szétroppantja, maga alá gyűri az eszményeket, az erkölcsöket, a józan észt, mindent, ami emberi. Az Ámok, ez a figyelemreméltóan tehetséges és komoly alkotás, ettől válik fontossá és időszerűvé a világ nyugodtabb tájain élő mozinézők számára.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/09 51-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6333