KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/november
KRÓNIKA
• Báron György: Charles Bronson (1920-2003)
FEDERICO FELLINI
• Bikácsy Gergely: Asa – nisi – masa Fellini Rómái
• Csont András: A jóízlés lovagja Nino Rota
• Ardai Zoltán: Most élünk Fellini démonai

• Ludassy Mária: Ellenforradalmi akvarell Egy hölgy és a herceg
MAGYAR MŰHELY
• Horeczky Krisztina: A szabadság fátuma Beszélgetés Fliegauf Benedekkel
• Muhi Klára: Fröccsöntött képek kora Operatőr-kerekasztal

• Vágvölgyi B. András: Kopár szigetek Japán ezredvég
• Kubiszyn Viktor: Az alvilág királya Teruo Ishii
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Szigetek a szárazföldön Karlovy Vary
KÖNYV
• Harmat György: Filmtörténet filmekben elbeszélve Kelecsényi László: A magyar hangosfilm hét évtizede …
DVD
• Pápai Zsolt: Téli álom Robert Altman: McCabe és Mrs. Miller
KRITIKA
• Bakács Tibor Settenkedő: A test testamentuma Táncalak
• Pápai Zsolt: Földalatti hullámvasút Kontroll
• Forgách András: Bovaryné, 1955, Connecticut Távol a mennyországtól
• Vaskó Péter: Berlini falfirka Good Bye, Lenin!
LÁTTUK MÉG
• Nevelős Zoltán: Kegyetlen bánásmód
• Korcsog Balázs: Visszajátszás
• Békés Pál: Lélekszakadva
• Dóka Péter: Se ördög, se angyal
• Köves Gábor: Válás francia módra
• Csillag Márton: Tizenhárom
• Frecska Sándor: A nyugodt város
• Hungler Tímea: Birkanyírás
• Vincze Teréz: Tiresia

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Megy a gőzős

Csak oda

Kolozsi László

Különvonat hordozza körbe a szent nemzeti ereklyét, míg el nem akad a mélymagyar futóhomokban. Koltai örökmeséje.

 

A magyar mozi mitológiájának fontos eleme a vasút, a vonat, a 424-es csattogása. A meseautók mellett a vonatok is ott robognak a Horthy-korszak mozgóképes univerzumában; aztán évekig hegyek-völgyek között zakatolt a vonat, arról képzelődtünk, hogy a vas és acél, a robusztus lokomotívok országa lehetünk. A magyar filmnek a vonat olykor csak fontos epizodistája (a Szerelmesfilmben, vagy a Szerencsés Dánielben), de megesik, hogy a középpontba kerül, hogy a vonat viszi a prímet; de legalább egy kiszuperált szerelvény vagy egy fővonalról leszakadt állomás. Főszerepet osztott rá Zsombolyai János (Kihajolni veszélyes), Simó Sándor a Viaduktban, Palásthy György a Retúrban, és nem egyszer Szőke András is, ami – valószínűleg – annak köszönhető, hogy numero kettes főhőse, vagyis Badár Sándor, a régi, tolatásokkal zsúfolt időben, a szentesi vasútállomáson emelgette a tárcsát.

Sejteni lehetett, hogy előbb-utóbb Koltai Róbertnek is a vasút felé visz az útja, hogy rátalál a saját vágányára, hiszen ő volt az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb magyar vasutasfilmben – az Indul a bakterházban – az állomásfőnök, és az az örökre nyomot hagyó alakítás kiköveteli a folytatást.

A Megy a gőzös nem Mihályfy Sándor filmjének egyenes ági leszármazottja, de kétségtelenül rokon: több és kevesebb is annál. Több, mert Mihályfy tévéjátékot készített. Nem nagy műgonddal, nem ügyelve a részletekre (ugyanakkor éppen ez a sutaság volt a mű egyik erénye); Koltai operatőre, Gulyás Buda gondosabb, a jelenetek ügyesebben megkomponáltak. Koltai Róbert filmje színes, szélesvásznú: a falu, ahol forgatták, nem a kultikus mű lepukkant, elfeledett települését idézi, nem az André Kertész-képeken megörökített valódi, hanem a harmincas évek propagandafilmjein látható falvakat. A szöveg, a Megy a gőzös forgatókönyve is jóval stilizáltabb, mint az Indul a bakterházé; rafináltabb. Nincs egy teremtett lélek sem a műben, aki úgy beszélne, ahogy körülbelül egy évszázada egy falusi, vidéki ember beszélhetett, mindenki Grecsó Krisztián nyelvén szólal meg.

Végre, gondoltam, végre valaki nem csak toldoztatja, foltoztatja filmjét egy vérbeli íróval, hanem rá is bízza a mű-egészt, mert ilyen, a Presszó, vagyis Németh Gábor óta nem történt. (Bár a Presszót is éppen azért bírálták, akik bírálták, mert minden főhőse az író stílusában nyilatkozott). Grecsó – harmadik regénye jelent meg a közelmúltban – bátran kijelenthető: az egyik legjobb tollú fiatal szerző; ismeri a kisvárosi miliőt, le tudja festeni jellegzetes alakjait, a kocsmák és a fészerek, a pitvarok, a tornácos házak, és az úrikaszinók világát egyaránt, de nem olyan nyers, nem olyan vad és elementáris erejű, mint Rideg Sándor. Ahogy a ma élő legnagyobb parasztíró, Oravecz Imre figyelmeztet rá – az Ondrok gödrében – parasztnak születni kell. Grecsó finomabban ír, mint Rideg, megfontoltabban, szövege azért (csak azért) nem modoros, mert következetesen tudja ezt a kitalált beszédmodort a film utolsó – nem titok: boldog – pillanatáig fenntartani.

A Megy a gőzös: mese. Mese a legkisebb béresfiúról, akinek helyén van az esze, aki lóvá tudja tenni a pöffeszkedő, sorsukat megérdemlő helyi potentátokat. A film a legismertebb mese-struktúrára lett felhúzva. És azt az igen helyes gondolatot hivatott közvetíteni, hogy a jó elnyeri jutalmát: a talpraesett, jószívű legény túljár a kapzsik, a jellemtelenek eszén. Tulajdonképpen az Indul a bakterház is erre a kaptafára készült, de a különbség mégis majdnem akkora, mint amekkora különbség van a két színész, Olvasztó Imre és Szabó Tamás között. Nem Olvasztó Imre a jobb színész. Ő ezzel a körmönfont szöveggel nem birkózott volna meg – mégis, az ő alakítása a maradandóbb, az ő kelekótyasága és fineszessége a hitelesebb; a jelenléte frenetikus. A poénjai ülnek. Olvasztó Imre ugyanis parasztfiú. Nyegle, vad parasztfiú. Szabó Tamás pedig csak eljátssza, hogy az.

A Megy a gőzösben a rossz elnyeri méltó büntetését (Döbrögit kikacagják és elűzik) – az Indul a bakterházban a rosszak, a hazug és csaló brigantik világa (az állomás) össze is dől. És a győztes, a legkisebb béresfiú kacag a romok felett.

Koltai Róbert ismét a régi nagy szórakoztató filmekhez hasonló művet alkotott; szórakoztató (de helyenként megbotló) epizódokkal. Olyan filmet, ami a Horthy-korszak nagy rendezőinek sípjelére indult, hogy a régi, már kicsit rozzant vágányokon haladva elérjen a nézők szívéig.

Mind Grecsó Krisztián, mind Koltai, mind a szereplők – kiváltképp a mellékszerepben ismét remek Lázár Kati, Csuja Imre és Gesztesi Károly – megérdemelné, hogy minél többen váltsanak jegyet rá. Csak oda. Remélve, hogy – a szívmelengető – mesék boldogságából nincs visszaút.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/11 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9174