KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/január
• Schubert Gusztáv: Sorsrulett Alternatív történelem
• Hungler Tímea: Film fatal Végzet a moziban
• N. N.: Sorsmozi
CYBERVILÁG
• Vaskó Péter: Istenek alkonya Mátrix – Forradalmak
• Herpai Gergely: Géplélek Robotok és emberek

• Géczi Zoltán: Neuro-kibernetikus odüsszeia Páncélba zárt szellem
• Wostry Ferenc: Daigoro a vérzivatarban A Kozure Okami-sorozat
• Varró Attila: Manga-Kurosawa A Kozure Okami-képregény
• Kubiszyn Viktor: Szamuráj 45-össel Seijun Suzuki-portré
FESZTIVÁL
• Bakács Tibor Settenkedő: Ami a habokból kilátszik Titanic
• Bori Erzsébet: Dívány és történelem Titanic-dokumentumok
• Andor Tamás: Arcvonások Dokumentumfilm a televízióban
KULTUSZMOZI
• Horváth Antal Balázs: Bomba a határon A gonosz érintése
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Határesetek Deus ex machina
• Bikácsy Gergely: Szép, fáradt színek Mióta Otar elment
• Báron György: Éjjeljárók Az ember, aki nappal aludt
• Kubiszyn Viktor: Az egydimenziós néző Reklámzabálók éjszakája
LÁTTUK MÉG
• Zoltán Gábor: Swimming Pool
• Szabó Anita: Titkok
• Vaskó Péter: Szigorúan piszkos ügyek
• Pápai Zsolt: Titokzatos folyó
• Elek Kálmán: A szemközti ablak
• Nevelős Zoltán: Kémkölykök 3D
• Dóka Péter: Táncos a házban
• Köves Gábor: Gyönyörű mocsokságok
• Hámori Dániel: A medál

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Aranyoskám

Dániel Ferenc

 

Nézői jajszóra semmi ok: ezúttal forgalmazásunk is csipkedte magát a 80-as évek agyba-főbe díjazott amerikai filmvígjátékának színrevitelével. Most nagyjából szinkronban vagyunk (mint a magyar hangcsapat, amely – élén Szakácsi Sándorral –, friss benyögésekből és szlengből keverhette a honi változatot) – a mai Dustin Hoffmant látjuk kettős vagy többszörös szerepében, férfiként és nőként, színészként és emberként, a könyörtelen szakma kullogójaként és sztárjaként, lent és fent; s ezzel egyúttal föl is mérhetjük, milyen formában van a mai Sydney Pollack avagy az élvonalbelinek tartott amerikai filmrendezés. Beleértve a vágást, az operatőri munkát.

Persze, a történet! Gyanítom, hogy a közönség amúgyis Dustin mutatványaira lesz kíváncsi, s hamar felocsúdik: történet dolgában ez az „élvonal” képtelen valami újat megemészteni. Nos, mi történhet egy színésszel, aki a maga álcájában nem boldogul? Másik álcát ölt. Jutott eszébe Molnár Ferencnek vagy háromnegyed évszázaddal ezelőtt (igaz, hogy ő is olvasta a klasszikus vígjáték-irodalmat), s lévén, hogy az eredeti Molnár-darabok szerzőijogilag meg vannak kötve, gazdálkodnak az ötleteiből. Sydney Pollack forgatókönyvírói nyilván dörzsöltebben, mint mondjuk Makk Károlyé. Ámde lényegük közös, némi smink-bűvészettel és nagyobb adag alakítókészséggel „palira lehet venni” az egész show-iparágazatot. Ahol ugyebár minden közszereplő minden testfelületrészletét ezer, szakmán edzett szempár kutatja, ellenőrzi. Ez a tripla-szaltó a mutatványban. És a flikk-flakk hozzá, hogy az iparág magamagán szórakozik. (Lásd: vagy a rendező, vagy a producer vak, süket és hülye, csak a zsebe érdekét figyeli.)

Dustin Hoffman, úgy tetszik, az Éjféli cowboy óta semmit sem kopott. Valóságos felüdülés őt – olykor – maszk nélkül, űzötten, hajszoltan viszontlátni. Hozzá hasonló emberek között, akiknek ugyancsak mintha lehetne saját sorsuk, gondjuk és életcéljuk. Mondjuk, kültelki színházat csinálni és együvé tartozni. Dustin átélésének tüzén perzselődve igazságot játszani. Egyikük darabot ír; ki tudja, talán telivérebb dialógusokkal, mint amilyeneket Dustin szájába adnak. Pollack a film első harmadában majdnem elhiteti, hogy hisz a maga-teremtette képsoroknak, amelyek többfelé is elvezethetnének, nem kizárólagosan a Columbia Pictures forgalmazói főirodájába. Csakhogy az a kemény, poénrahegyezett és sokszor érdemtelenül túldicsért amerikai vágóolló ezúttal is a kassza és a díj vonalán metél, tizedmilliméternyi pontossággal: „szövegvégszó fent – nyissz – dinamikus mozgásváltás – nyissz – érzelmeket mosollyal oldó jelenet – nyissz – röpke magánszám. Nyissz.”

Az egyik bárbeli jelenetben, ahonnét már a főszereplők kimentek a képből, húsz másodperecig rajtafeledkeznek egy táncoló statisztapáron, esküdni mernék rá, hogy húsz órán át vitatkoztak, benthagyható-e ennyi vagy sem. Jóllehet a képsorok belső minősége, mozgékonysága vagy telítettsége semmivel sem múlja felül a hetvenes évek olasz filmvígjátékaiét. S emlékezetem szerint Dino Risiék többet mertek bennehagyni, nekik – ott a másodvonalban is – általában több merszük és hitük volt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/02 51-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6199