KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 35. Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: 8. Francia filmnapok az Unifrance Film International és az Upperstudio szervezésében
• N. N.: Képtávíró
FILMSZEMLE
• Gelencsér Gábor: Árnyékvilág Játékfilmek
• Muhi Klára: Fölösleges bátorság Beszélgetés Herskó Jánossal
• Varga Balázs: Rövidre vágyva Kisjátékfilmek
• Bori Erzsébet: Mindennapi tabuink Dokumentumfilmek
TELEVÍZÓ
• Rádai Eszter: Adáshiba Közszolgálati televíziózás
• Rádai Eszter: Elnézett milliárdok
• Schubert Gusztáv: Magyar plazma Magántévék, közerkölcsök

• Horváth Antal Balázs: Gonoszság-kurzus Neil LaBute
• Stőhr Lóránt: Az ellenállás tragikomédiája Jean-Pierre Melville
• Kubiszyn Viktor: A halál kék angyala A szamuráj
KULTUSZMOZI
• Géczi Zoltán: Katódsugár Misszió Videodrome
• N. N.: Cronenberg a Filmvilágban
KRITIKA
• Szilágyi Ákos: Gömbfilm Visszatérés
• Hirsch Tibor: Vész-kijárat A mohácsi vész
• Takács Ferenc: Szomorú játék Montecarlo!
• Ágfalvi Attila: Múlt, nincs Mélyen őrzött titkok
• Stőhr Lóránt: Szívem visszahúz Getno
DVD
• Pápai Zsolt: Fekete, fehér, igen, nem Delmer Daves: Sötét átjáró
LÁTTUK MÉG
• Pápai Zsolt: A kiskirály
• Győrffy Iván: Bodysong
• Vaskó Péter: Ítélet eladó
• Mátyás Péter: Ház a ködben
• Nevelős Zoltán: Oké
• Varró Attila: Gothika
• Kovács Marcell: Underworld
• Dóka Péter: Minden végzet nehéz
• Kolozsi László: Vodka Lemon

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Maurice Pialat halálára (1925-2003)

Bikácsy Gergely

 

Az Aranypálma-szoborral kezében kiáltotta oda a díjkiosztás fényes színpadán a pfujoló cannes-i díszközönségnek: „Önök utálnak engem, de én is utálom Önöket!” Olyan volt, mintha egyik filmjének jelenetét játszaná.

Maurice Pialat gyűlölködő és dühöngő rendező hírében állt – joggal. Auvergne-ben született, a mély Franciaország sűrű mélyében, és Párizs proletár külvárosaiban nevelkedett. Truffaut-ékkal, az új hullám generációjával majdnem egyidős, mégis jóval utánuk indul a pályája: negyvenhét évesen (!) válik ismertté 1972-ben: a Nem együtt öregszünk meg kegyetlen válási komédiájának nagy sikere lett (egy menhelyi fiú dokumentáris ízű történetével előzőleg megbukott). Utána megint bukik, margóra kerül, tíz évre elfeledik. 1983-ban, majdnem hatvan éves, amikor szinte berúgva a francia film kapuját óriási visszhangú filmmel botrányt – de nagy közönséget vonzó botrányt – okozva egybehangzó kritikai elismerést és „francia Oscart”, César-­­díjat szerez. (Szerelmeinkre...!) Innen kezdve a francia film legnagyobbjai közé számít.

A késői indulás után húsz év alatt kilenc filmet rendezett. Ezekkel beírta magát a francia filmtörténetbe, de nálunk a nevét is alig ismerik. Kevés filmje közül itthon még kevesebbet mutattak be. Egyik fontos és jellemző alkotása, a Lulu a kültelki csavargó és a férjes polgárnő (Gérard DepardieuIsabelle Huppert) dúlt, mindent széttépő jövőtlen kapcsolatáról, nálunk jóval elkészülte után, csak tévében A vagány címen futott egy észrevétlen kört. A magyar videótékákban ma csak a Zsaruszerelem kölcsönözhető (a rendőr Depardieu itt egy arab bűnöző francia élettársába szeret bele, s persze a nő – Sophie Marceau – meg a bűnözők jól átverik); ez annak idején kapott is néhány lesajnáló rövid kritikát.

Pialat harsányan utálta az értelmiségi figurákra és témákra szakosodott francia középfajú filmet. Szinte valamennyi alkotása a párizsi külvárosok szociológiai hitelű mindennapjaiból meríti erejét. Minden figurája olyan néző számára kap hús-vér alakot és drámai erőt, aki némileg ismeri ennek a figurának az életben szaladgáló modelljeit, ismeri kicsit a francia társadalom nem-értelmiségi létmódját. E nélkül a Lulu üres és semmitmondónak látszó lumpentörténet marad. A Szerelmeinkre...! egy pontosan meghatározott párizsi negyed kispolgári rétegének kegyetlen röntgen-felvétele is – csak ezt ismerve izzik fel igazán a fűvel-fával, minden nap mással összefekvő, családjából kitörni akaró kamaszlány és őt dühöngve szerető apjának kapcsolata. „Portré, társadalomrajz és egy könyörtelen családi harc dokumentum-krónikája” – jellemezte egy kritikusa. A felsorolás minden szavára ugyanolyan erős hangsúly esik, a „családi harcra” kicsit erősebb. Nemcsak ez a filmje dübörgött rángatózva – de itt vált stílusává, védjegyévé ez a haragvóan rekedtes hang.

Az apát maga Pialat játszotta, és egy rögtönzött jelenetben félelmetes dühöngést produkált, szétverte a forgatás helyszínét, s közben persze a kamerát nem engedte leállni: ez a családi szcéna lett a film csúcspontja. Hírek szerint terrorizálta a stábját, gyakran verekedett munkatársaival, a színészekkel is. Itt fedezte fel Sandrine Bonnaire-t – őt akkor nem bántotta, csak később alázta meg, amikor az egykori kamaszlány már becsült színésznő lett.

Maurice Pialat pályájának végén egyedül maradt. Utolsó filmje, a Le Garcu (talán: Legényember, Vénlegény) egy apa-fiú kapcsolat harag-rajzolata már nem érdekelte a közönséget. Kevéssel halála előtt a párizsi Cinématheque életműsorozattal ünnepelte. Ravatalánál minden főszereplője mondott néhány szót, nemcsak a mellette végig kitartó Depardieu, de azok is, akiket megbántott, mindenki. Isabelle Huppert tisztánlátó kis cikkben búcsúzott tőle a Libérationban. Világossá vált, hogy ez a dühös és dühöngő rendező, akinek a filmjei is mindig szinte görcsben vonaglottak – ábrázolni tudott valamit a franciák elfojtásaiból, a francia társadalmat nagyon erősen meghatározó kispolgári rétegek mindennapjaiból.

„Értelmiségi” figura nála csak hitehagyott és a Sátánnal vesztesen hadakozó pap vagy egy született marginális zseni lehetett: Van Gogh, akinek észrevétlen halálakor egy cseléd lábára zuhanó vasalt pinceajtó dördülése az igazi esemény.

„Az én Van Gogh-figurám szart se tud azzal kezdeni, hogy ő Van Gogh” – idézték most Pialat illúziótlan szavait. Az egyik legnyersebb rendezője volt egy nagyon civilizált és nagyon fegyelmezett társadalomnak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/03 03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2100