MarilynMarilyn Monroe – 3. részA védtelenség diszkrét bájaÁdám Péter
Ötven éve halt meg a filmtörténet legnagyobb
hatású szex-idolja.
„I wanna be loved by you / just you and nobody
else but you...” – énekli Marilyn Monroe az 1928-as év nagy
slágerét a Van, aki forrón szereti (1959) híres lokál-jelenetében; a két
sor akár mottója is lehetne a sztár életének: és csakugyan, Marilyn Monroe
egész életében szeretetre és elfogadásra vágyott, csakhogy ezt – a dallal
ellentétben – nem egy bizonyos férfitól várta, hanem az egész világtól. Nem kis
részben ez a kielégíthetetlen szeretetéhség is közrejátszhatott e nagy tehetség
fokozatos széthullásában és korai halálában.
Miután
Marilyn – Arthur Miller rábeszélésére – elfogadja Sugar Kane szerepét Billy
Wilder új filmjében, keserűen felsóhajt:
– A
legostobább szerep, amit valaha is ajánlottak!
Hamisan
éneklő alkoholista dizőz, aki ukulelén játszik; és aki úgy barátkozik a női
zenekar két muzsikusával, hogy közben észre se veszi: mindkettő férfi... Hát
ennyire hülyének nézik? Még úgy is, hogy az egyik legismertebb amerikai
értelmiségi felesége? Arról nem is beszélve, akkor már jó másfél éve, hogy nem
forgatott. Hogyan fogja megállni a helyét? Hogyan győzi le a kamera előtti
szorongást, lesz úrrá a rá jellemző öngyötrő perfekcionizmuson? Billy Wilder
nem sajnálja a fáradságot: Marilyn megnyugtatására Los Angeles-ből New Yorkba
repül, együtt a film két férfi-főszereplőjével, Jack Lemmonnal és Tony Curtis-szel.
Mintha csak sejtené: Marilyn olyan nélkülözhetetlen „hozzávalója” ennek a
filmnek, mint kelt tésztának az élesztő.
Marilyn
akkortájt fedezi fel, hogy újra terhes. Keményen elhatározza, ezúttal jobban
vigyáz a magzatra. Legszívesebben azonnal nemet mondana az új szerepre, de
Millernek más a véleménye. Hiszen csak öt hétről van szó. Szeptember közepére
már túl is lesz rajta, akkor kedvére pihenhet. Marilyn nagy nehezen beadja a
derekát, és 1958. augusztus 4-én el is kezdődnek a Van, aki forrón szereti
munkálatai.
A
forgatásról – hála Tony Curtis és Marc A. Vieira The Making of Some Like It
Hot című 2009-es könyvének – Marilyn elképesztő (gyakran több órás) késéseitől
egészen a nem ritkán ötvenszer ismételt jelenetekig úgyszólván mindent tudunk.
(Arról, hogy a színésznőnek milyen nagy probléma volt a dialógus memorizálása –
„Where’s that Bourbon?” –, már
volt szó.) Billy Wilder értetlenül áll a szakma valamennyi szabályát felrúgó
viselkedés előtt (ő úgy gondolta, Marilyn a Foxon akar bosszút állni).
Akárhogyan is, a színésznőnek egyre rosszabb az ázsiója: Hollywood akkoriban
kezdi rebesgetni, ő is ugyanolyan bolond, mint az anyja...
A Van,
aki forrón szereti november elején kerül dobozba. A forgatás Marilyn
szeszélyei miatt tizennyolc nappal lett hosszabb, a büdzsé pedig több százezer
dollárral több a tervezettnél. Billy Wilder dühében nemcsak hogy nem hívja meg
a színésznőt a stáb búcsú-bulijára, de a Legénylakás című következő
filmjében – kicsinyes bosszú – még ki is figurázza. Pedig Sugar Kane szerepét
Marilynen kívül senki más nem tudta volna ilyen hitelesen, egyetlen hamis hang
nélkül eljátszani. A Van, aki forrón szereti ma már kultuszfilm, és
egyik legértékesebb darabja Marilyn filmográfiájának. A színésznő, aki a
forgatás után kórházban próbálja kipihenni a fáradalmakat, azzal a feltett
szándékkal tér vissza New Yorkba, hogy ettől az időtől fogva csak a születendő
babára összpontosít. Hiába. December 17-én, öt hónapos magzattal a méhében,
ismét elvetél.
A
színésznő férjét okolja kétségbeesésében, úgy érzi, nem lett volna szabad
vállalnia a forgatással járó feszültséget. Újabb öngyilkossági kísérlet. Bár
Millerrel gyakorlatilag külön élnek, mégis az ő karján jelenik meg üdén és
sugárzón a Van, aki forrón szereti márciusi premierjén. Filmnek még nem
volt ekkora sikere az Egyesült Államokban: az új Billy Wilder vígjáték sorra
dönti a nézettségi rekordokat. „I’m
Through with love...” – búgja szomorúan Sugar Kane a zongorán
ülve. Ugyanezt Marilyn is elmondhatná. De ő nemcsak a szerelemmel számolt le, leszámolt
az élettel is. Mintha ettől az időtől fogva valami leküldhetetlen erő húzná,
rántaná le a mélybe, és mintha ettől fogva a színésznő, beletörődve a
megmásíthatatlanba, már minden védekezés nélkül adná át magát a benne lakozó
szörnynek.
Jóllehet
Marilyn továbbra is húzódozik a Kallódó emberektől, Miller mindenáron
meg akarja nyerni feleségét a filmnek. Ezért is szemelte ki – Mongomery Clift
és Eli Wallach mellett – Clark Gable-t a harmadik férfi főszerepre. Marilyn
amellett, hogy kislánykora óta csodálja Az elfújta a szél sztárját,
mindig is valóságos apafigurát látott benne. Bár az öregedő Gable már jó ideje
nem a régi, Mongomery Clift pedig súlyos alkoholista, az ilyen ajánlatra nem
lehet nemet mondani. Még akkor sem, ha John Huston a nevadai sivatag tűzforró
katlanát választotta a forgatás helyszínéül.
Ezzel
egyidejűleg a Foxnak is eszébe jut, hogy az 1956-os szerződés szerint Marilyn
még tartozik nekik egy filmmel. Ami jó ürügy a forgatás újbóli elhalasztására.
A Fox először az Álom luxuskivitelbent
javasolja, a film azonban, bár mind a kisregényt, mind a belőle készült forgatókönyvet
Truman Capote jegyzi, nem hozza lázba a színésznőt. Aki úgy gondolja, a
szerepben csak önmagát ismételné. Ekkor Jerry Wald, a 20th Century Fox új igazgatója más javaslattal áll elő, és a
készülő George Cukor-féle Szeressünk!
(Let’s Make Love) női
főszerepét ajánlja Marilynnek. A partnere Gregory Peck lett volna, de a férfi
végül nem vállalta a Marilynnel való forgatás feszültségét. Ekkor jut eszébe
Millernek: mi lenne, ha az épp Amerikában turnézó francia sanzonénekest és
filmszínészt, Yves Montand-t kérnék fel a férfi főszerepre? Montand, igaz, nem
nagyon tud angolul, de sebaj: a drámaíró vállalja, hogy hozzáigazítja a
dialógust a francia férfi akcentusához. Montand szerencsére igent mond, a Fox
pedig áldását adja az ötletre.
Ekkorra
már helyrehozhatatlanul elromlott a drámaíró meg a színésznő idillnek induló
házassága. Ezt mindketten tudják, még ha – egyelőre legalábbis – egyikük sem
akarja, meri nyíltan kimondani. Marilyn úgy érzi, a férje becsapta,
félrevezette, elárulta. Miller is belátja: tévedett, ő se tudja feleségét
amannak rosszabbik énjétől megvédeni. Rezignáltan beletörődik, előbb-utóbb
mindenképp el fogja veszíteni Marilynt. A férfinak azonban mindez már nem is
annyira fájdalom, mint inkább megkönnyebbülés. Egy ideje amúgy is külön utakon
járnak. Egyes életrajzírók szerint a színésznőnek ismét vannak szeretői, többek
közt John F. Kennedy szenátor, akivel még 1954-ben ismerkedett meg. Akárhogyan
is, Hollywoodba való visszatértekor Marilyn mély depresszióba zuhan. Egyes
feltételezések szerint az idegösszeroppanás ideje egybeesett annak a hírnek a
hivatalos bejelentésével, hogy John F. Kennedy indul az amerikai
elnökválasztáson (más szóval a szenátor esetében válásról immár szó sem lehet).
New York-i
analitikusa az újabb krízis hírére egy Los Angeles-i kollégájához, Ralf
Greensonhoz küldi a színésznőt (annál is inkább, mivel a férfi rendelőjébe jár
a hollywoodi sztárok színe-java). Greenson doktor negyvenes éveinek végén járó,
jóképű deresedő férfi, elégedett férj, boldog családapa. Marilyn azonban, bár
bizalmába fogadja az analitikust, nem éri be a rendszeres heti szeánszokkal. Ha
reggel képtelen felkelni, ha úgy érzi, megint úrrá lett rajta a depresszió, ha
éjszaka rémálmok gyötrik, mindegy, hány óra van, telefonon azonnal Greenson
doktort hívja segítségül. A férfi pedig – mint egy „gondoskodó anya” – ennek az
egy esetnek szenteli minden idejét, figyelmét, energiáját, sőt, felrúgva a
lélekelemzés legelemibb szabályait, attól sem riad vissza, hogy családjának is
bemutassa, mi több, családtagként kezelje világhírű páciensét.
Lehet,
hogy ez is belejátszik a dologba, mindenesetre, tény: a Szeressünk! forgatása
sokkal lendületesebben megy, mint ahogy várható volt. Marilyn természetesen
most is hű önmagához (késések, szövegmemorizálási nehézségek stb.), de mintha
valamivel összefogottabb, fegyelmezettebb volna. Lehet, hogy a francia partner
is belejátszik a dologba? Annyi bizonyos, hogy a színésznő felnéz a
sanzonénekesre, aki férfiként is tetszik neki. Montand humora és öniróniája
ugyanúgy hatással van rá, mint „egzotikus” varázsa, kiegyensúlyozottsága és
színészi tehetsége. Persze, hogy megfordul a fejében, milyen boldog lehetne
ezzel a férfival, aki egy kicsit olyan, mintha DiMaggiónak és Millernek volna a
keveréke. Ő biztosan vigyázna rá, nem úgy, mint a másik kettő! Tudna neki
biztonságot, önbizalmat adni! Marilyn és Montand együtt próbálnak, Marilyn igyekszik
javítani valamit Montand borzalmas kiejtésén, a férfi pedig arra próbálja
megtanítani partnerét, hogyan győzheti le a lámpalázat, lehet úrrá a félelmein.
Majd
amikor egy reggel Marilyn nem hajlandó bemenni a stúdióba, úgy dönt, hogy
személyesen megy érte. Nem kellett messzire mennie. 1960 januárjában a Miller-
és a Montand-házaspár két egymás melletti bungalót bérel a Los Angeles-i
Beverly Hills Hotelban: a 20-ast meg a 21-est. De addigra Simone Signoret már
visszautazott Európába, és a hisztérikus jelenetek elől Miller is
visszamenekült Roxbury melletti tanyájának magányába. Mintha – szerény
nagyvonalúsággal, és nem minden méltóság nélkül – mindketten hátrább léptek
volna, talán mert tisztában voltak vele, úgyse tudják megakadályozni az
elkerülhetetlent. Ami természetesen be is következett. De hogyan is
történhetett volna másképp, amikor azon a bizonyos reggelen a világ
legerotikusabbnak számító színésznője a selyemágynemű alatt teljesen pucéran
fogadja a hálószobájába lépő férfit?
A
liezonnak egykettőre híre futamodik Hollywoodban. A világlapok is szétkürtölik.
Marilyn és Montand már együtt megy Billy Wilder Legénylakásának
premierjére. Montand egyszerre nagyon büszke Marilynre, de zavartan feszeng is
mellette, talán mert fogalma sincs, hogyan fog kimászni ebből a csapdából.
Akárhogyan is, ez a jelentéktelen film jó pár varázslatos pillanatot köszönhet
a kettejük közt szövődő szerelmi kapcsolatnak. Marilyn nagyon is el tudná
képzelni az életét Yves Montand mellett, a sanzonénekes viszont nem így látja a
dolgot, és a forgatás végeztével minden tétovázás nélkül visszamegy feleségéhez
Franciaországba. Simone Signoret megkapja az Oscar-díjat, és Montand is az övé.
Marilynnek nem marad más, csak az altató meg az alkohol bódulata. Ami a filmet
illeti, hiába a kitűnő zene, nem volt különösebb sikere. Ezen a limonádén már ő
se tudott segíteni. Jóllehet ugyanolyan sugárzó, mint a többi filmjében, mintha
egy kicsit megfáradt volna. Látni valóan egyre nehezebb elkendőzni, hogy ezt a
gyönyörű női arcot egyre jobban kikezdi a fájdalom, a csalódás meg a magány...
Alig két
hét telt el a Szeressünk! utolsó vége csapója után, máris kezdődik a Kallódó
emberek forgatása. Marilyn, 1960. július 20-án, kimerülten és szomorúan
érkezik a helyszínre. Haja a sok szőkítés miatt élettelen szénaboglya, amit már
lehetetlenség rendbe hozni (nem hiába visel parókát ebben a nem véletlenül
fekete-fehér filmben). Ami a tönkrement arcbőrét illeti, a sminkesek
kénytelenek a munkát már kora reggel elkezdeni, holott Marilyn ekkor még teljes
öntudatlanságban hever az ágyon az előző este beszedett altatóktól. Szó, ami
szó, ezt az arcot egyre nehezebb megtisztítani az évek során rákövesedett
fájdalomtól. De a film nemcsak emiatt olyan nagy erőpróba; erőpróba azért is,
mert Arthur Miller feleségének minden baját, házasságuk minden kudarcát
beleírta a forgatókönyvbe. Ezért gyűlöli Marilyn annyira ezt a filmet: soha
egyetlen szerep sem volt neki ennyire elfogadhatatlan, mint a Roslyné.
A Kallódó
emberekben az az izgalmas, sőt, torokszorító, hogy a fikció nagyon közel
áll a forgatás realitásához. Van abban valami jelképes, hogy Roslyn/Marilyn épp
festi magát első megjelenésekor; mintha a film már a beállítással is sugallná,
hogy a belőle áradó varázs nemcsak az érzelmeknek és valamiféle nagylelkűségnek
a kisugárzása, hanem ezzel egyidejűleg konkrét és fáradságos munkának is
végterméke. Míg Marilyn a nyugtatóktól kábán tántorog ide-oda, a három férfi
főhős, együtt a rendezővel, üvegszám dönti magába a whiskyt. Maga a történet
ugyan reményt sugall, de ezt a reményt minduntalan felülírja, megfakítja,
megkeseríti a forgatás, vagyis az élet tragikuma: ez a csodálatos film nemcsak
három főszereplőnek (Marilynnek, Clark Gable-nek és Montgomery Cliftnek), de egy
kicsit Hollywood aranykorának is hattyúdala. Az utolsó jelenetet – a Clark
Gable alakította Gay Langland és Roslyn hazafelé tart a teherautóban – 1960
novemberének legelején forgatják. Egyikük sem sejti: bármekkora is köztük a
korkülönbség, mindkettőnek a Kallódó emberek az utolsó (Marilynnak az
utolsó befejezett) filmje.
Miller a
film forgatókönyvét 1957-ben még szerelmi ajándéknak szánta: Roslyn ugyanúgy
szabad prédája a férfiaknak, mint ahogyan a vadlovak is Gaynek és Guidónak.
Legalábbis így látta Marilynt Miller a forgatókönyv írásakor. Ártatlan és
kiszolgáltatott áldozatnak. Azóta két év telt el, ez alatt az idő alatt az
írónak teljesen megváltozott a véleménye. Szerinte Marilynben szemernyi
gyöngédség sincs, ő a forgatás idején már nem törékenynek és sebezhetőnek
tartja a színésznőt, hanem – épp ellenkezőleg – üresnek és teljesen
érzéketlennek. Most már tudja: a felesége nem védtelen és kiszolgáltatott
áldozat, hanem gonosz, bosszúálló és telhetetlenül követelődző szörnyeteg. Aki
gátlástalanul manipulálja a férfiakat, játszik mások érzelmeivel, esztelenül
rombolja emberi kapcsolatait, és csak azért fekszik le fűvel-fával, hogy minél
nagyobb fájdalmat okozzon a férjének.
Miután az
Arthur Millerrel kötött házassága is tönkrement, Montand pedig eltűnt az
életéből, Marilynt egyre erőteljesebben húzza magához az örvény. Mint a
fuldokló, úgy kapkod ide-oda. Mindez az akkortájt készült fotókon is látszik:
üveges tekintet, fásult szomorúság. Hiába minden próbálkozás (levél, távirat,
telefon), a francia sanzonénekestől nem jön semmi válasz. Ezzel párhuzamosan
egyre nagyobb benne a Miller iránti gyűlölet. Kétségbeesését az öregedéstől
való félelem is tetézi. Mi lesz vele? Lesz-e egyáltalán rendező, aki még
hajlandó vele dolgozni? Hiszen már harmincnégy éves! És egyre gyakrabban
hallani filmes berkekben, hogy nincs ki mind a négy kereke. 1960 augusztusában
újabb öngyilkossági kísérlet. Következő év februárjában New York-i analitikusa,
Marianne Kris pihenést javasol neki, de Marilyn nem szanatóriumba kerül, hanem
– hogyan, hogyan nem – zárt osztályra.
Lehet,
hogy az analitikus az újabb öngyilkosságot szerette volna elkerülni? Akárhogyan
is, a zárt osztály nem hogy nem javít, de sokat ront az állapotán. Utóvégre
mindig is ettől rettegett: hogy egy nap ő is pszichiátriai osztályra kerül,
mint az anyja, mint a nagyanyja meg a többi őrült a felmenői közül. Lám,
megtörtént, amitől félt. Az ünnepelt mozisztár, az Egyesült Államok elnökének
szeretője kényszerzubbonyban vergődik egy gumiszobában, kábán a nyugtató
injekcióktól. Még szerencse, hogy DiMaggio, akit egy ápolónő jóvoltából
sikerült felhívnia, pár nappal később kimenti szorult helyzetéből. Most, hogy a
tébolydától megmenekült, Greenson doktor az egyetlen reménye. Visszaköltözik
Los Angeles-be, egyre több időt tölt az analitikusával, és közben magnetofonszalagra
rögzíti, amit az együttlétek alatt képtelen neki elmondani.
Greenson
doktor hovatovább teljesen átveszi az irányítást a színésznő életében.
Tanácsokat ad a felkínált forgatókönyveket illetően, sőt, azt is megmondja,
kivel érdemes és kivel nem Marilynnek kapcsolatot tartania (Di Maggiótól
például ugyanúgy eltanácsolja védencét, mint Frank Sinatrától). 1961
októberében arra is sikerül rávennie a színésznőt, hogy egyik ismerősét, Eunice
Murray-t alkalmazza házvezetőnőnek. Ettől fogva a volt ápolónő gondoskodik
Marilynről, kíséri naponta a színésznőt Greenson doktorhoz, segít a különféle
ügyek intézésében (valójában az a feladata, hogy megszűrje a látogatókat, és
rendszeresen beszámoljon a történtekről Greensonnak).
Decemberben,
kínos huzakodás után, Greenson doktor rábeszélésére Marilyn elfogadta a
főszerepet George Cukor Valamit adni kell
(Something Got to Give)
című filmjében. A szerződésbe Greenson doktort is beveszik, övé a felelősség,
hogy a színésznő minden alkalommal pontosan megjelenjen a forgatáson. Marilyn
kényszeredetten igent mond, bár szíve szerint inkább nemet mondott volna.
Tudja, sokat kockáztat. Két utolsó filmje – a Szeressünk! meg a Kallódó
emberek – gyakorlatilag megbukott. Attól fél, hogy az új film nem is
annyira újra lendületbe hozza, mint inkább dicstelenül lezárja a karrierjét.
1962
januárjában, ugyancsak Greenson ösztönzésére, házat vásárol Los Angeles
Brentwood nevezetű negyedében. Most először van saját otthona. A ház két
szárnyból álló földszintes mexikói stílusú villa, kis kerttel, úszómedencével.
De a helyiségek konganak az ürességtől, bútorai szinte alig vannak, minden
ruhája, holmija zsákokba tömve, még ágya sincs, földre fektetett matracon
alszik. Hálószobájában a falak csupaszok, az ablakot vastag fekete függöny
takarja. Marilyn ebben a házban tölti élete utolsó hat hónapját.
Jóllehet
egy ideje újra találkozgat DiMaggióval, John F. Kennedy pedig az öccsével
osztozik rajta, Marilyn magányosabb, mint valaha. Előfordul, hogy napokig nem
is fürdik, és hogy semmi mást nem eszik keménytojáson meg kaviáron kívül.
Máskor mint valami szellemalak, úgy jár-kel Los Angeles utcáin, meztelenül a
ballonkabátja alatt, hol vadidegen járókelőknek kínálja fel magát, hol az
otthonába hívott szerelőknek, akik persze hüledezve fogadják az ölükbe hulló
ajándékot. Ekkor már fűvel-fával lefekszik. Éreznie kell, hogy még tetszik a
férfiaknak, hogy még nem vesztette el erotikus varázsát. Hogy még él. Vajon
képes-e még egyáltalán színészi munkára? A Valamit
adni kell próbafelvételén azonban ismét mindenkit ámulatba ejtett elragadó
játékával. De vajon ott lesz-e pontosan az április 23-ra kitűzött első
forgatási napon?
Nem volt
ott. Cukor katasztrófától tart, és méltán. Jobb híján belekezd a Marilyn
nélküli jelenetek felvételébe. Ilyen azonban nincs sok. Májusban és júniusban a
színésznő csak hét forgatási nap erejéig volt munkaképes. Mintha a kíméletlen
küzdelem, amit az árnyaival vív, hovatovább minden idejét felemésztené; de
amikor egy-egy napra vagy néhány órára emberfeletti elhatározással mégis ki
tudja szakítani magát az örvényből – miként abban a jelenetben, amikor a
filmbeli gyerekeivel hempereg vagy a kutyával játszik – elképesztő az
alakítása. Soha ilyen varázslatos nem volt a mozivásznon.
Ennek az
utolsó időszaknak alighanem 1962. május 19-e a legnevezetesebb dátuma. Marilyn
– dacolva a Fox szigorú tilalmával és fenyegetőzésével – csak azért is New
Yorkba repül, hogy részt vegyen a Kennedy elnök tiszteletére rendezett
születésnapi ünnepségen. Ennek a kísértésnek nem tudott ellenállni. Micsoda
elégtétel, hogy ő, a nevelőszülők és nevelőotthonok közt hányódó apátlan
félárva, ott állhat testhezálló estélyiben a Madison Square Garden színpadán, a
rá szegeződő tekintetek és kamerák középpontjában, és búgó hangon elénekelheti
az ismert köszöntő versikét (mintha nem is országnak-világnak mondaná, hanem
szeretkezés közben súgná titkos szeretőjének fülébe): „Happy birthday Mr
President...” Egy pillanatra megállt az idő. Mintha legmerészebb álma vált
volna valóra.
Nagy árat
kellett fizetnie ezért a provokációért. John F. Kennedy az FBI tanácsára egyik
pillanatról a másikra szakít vele. Marilyn hiába tárcsázza újra meg újra a
fehér Házat, a megadott számon immár senki sem veszi fel a kagylót. Ráadásul
pár hétre rá a Fox is kiadja az útját. A színésznő azonban nem törődik bele a
vereségbe. Csodával határos módon még egyszer összeszedi magát, nemzetközi
sajtóértekezletet hív össze, interjúkat ad, fényképezteti magát, mintegy
bizonyítva: népszerűsége töretlen. Bármennyire is vesztésre állt, ismét
sikerült „fordítania”: a Fox meghátrál, és nemcsak visszaveszi, nemcsak egymillió
dolláros szerződést köt vele, de még a szabad rendezőválasztás jogával is megajándékozza.
Lehet, hogy a Kennedy-testvérek keze is benne van a dologban? Lehet, hogy így
akarták kiengesztelni? Vagy így akarták megvásárolni a hallgatását?
Hogy
pontosan mi történt 1962 végzetes nyarán, ötven év távolából már nagyon nehéz,
ha ugyan nem teljesen lehetetlen megállapítani. Igaz, hogy Marilyn rendbe jött
valamennyire a Fox visszakozása után? Hogy tervei voltak, és bízott a jövőben?
Vagy mindez nem volt más, csak a mániás-depressziós karakterek jól ismert
időszakos felajzottsága, hiperaktivitása? Annyi bizonyos, hogy július közepe táján
Robert Kennedy is szakít vele. Lehet, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Marilyn úgy érzi, megint kijátszották, megint ejtették. A szakításra részéről
hisztériás fenyegetőzés a válasz. Össze-vissza telefonál, a sajtónak, különböző
közhivataloknak. Robert Kennedy megrémül. A férfi, akinek kilenc gyermeke van,
akkortájt kapta „az év családapája” címet. Meg is tesz mindent, hogy jobb
belátásra bírja a kétségbeesett színésznőt. Lehet, hogy ő adott utasítást a
meggyilkolására?
Az
életrajzírók, nem minden bizonyíték nélkül, másokat is gyanúba kevertek Robert
Kennedy mellett. Emlegetik a gyilkosság lehetséges megrendelői, illetve
végrehajtói közt a házvezetőnőt, Greenson doktort, az FBI-t, a CIA-t, de még a
Maffiát is. De a legtöbb monográfia szerint – legalábbis ha hitelt adunk a
gyilkosság hipotézisének – Robert Kennedy lehetett a tettes. Ahogy évekkel
később kiderült, aznap a férfi legalább kétszer járt a helyszínen, mi több,
Marilyn kétségbeesetten veszekedett is vele. És az se lehet teljesen véletlen,
hogy augusztus 4-ről 5-re virradó éjjel az FBI „nagytakarítást” végzett Marilyn
házában…
Akárhogyan
is, olyan személyiség esetében, aki egész életében vadul pusztította magát, és
aki mindig is legádázabb ellensége volt önmagának, nehéz hinni a gyilkosság
teóriájában... Öngyilkosság? Vagy csak – egészen egyszerűen – gyógyszer-túladagolás,
minden öngyilkossági szándék nélkül?
De
csakugyan olyan fontos, hogy mi az igazság? Akinek az egész élete fantázia
volt, annak miért ne maradhatna meg a halála is puszta fantáziának? Miért ne
lehetne csakis az övé ez a halál, ha egyszer az életét szinte az egész világgal
meg kellett osztania? Tény, hogy 1962. augusztus 5-én öles betűkkel adja hírül
a világsajtó: Marilyn Monroe-t holtan találták az ágyában.
Pedig az,
akit Marilyn Monroe-ként ismert a világ, sohase volt több légies látomásnál.
Már ha egyáltalán létezett...
(Vége)
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 638 átlag: 5.39 |
|
|