KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/augusztus
KRÓNIKA
• (X) : Jean-Jacques Jelot-Blanc: Louis de Funès, a színészlegenda

• Hungler Tímea: Özönvíz Hollywoodból Öko-horror
• N. N.: Öko-horror
• Bori Erzsébet: Gátszakadás Magyar ökofilmek
• Karátson Gábor: Meggyűlöltem az aranyat Új Eldorádó
• Győrffy Iván: Már rád tört a vég Katasztrofizmus és televízió
• Beregi Tamás: Noé valóságshow-ja Biohorror
• Tóth András György: Az ökoanarchizmus láncos szamara Zöldmozi: filmek kétkeréken
MÉDIA
• Mihancsik Zsófia: A képek háborúja Média és manipuláció
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Múltvonat, jövővonat Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Varga Zoltán: A vadnyugat sikolya Western-thriller
• Géczi Zoltán: A civilizáció peremvidéken Kult-western: Férfi Laramie-ből
• Nevelős Zoltán: Spagetti a havon Kult-western: A halál csöndje
MEDIAWAVE
• Varga Balázs: Szellem a palackból Mediawave
• Kemény György: Zog-film Mediawave animációk
KÖNYV
• Györffy Miklós: Mozi-archeológia Magyar filmtörténetírás

• Dániel Ferenc: A fényképmoly Szilágyi Lenke fotókiállítása
KRITIKA
• Csillag Márton: Nincs kontroll Nomen est omen
• Békés Pál: A kviddics nemzedéke Harry Potter és az azkabani fogoly
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Drogtanya
• Köves Gábor: Édes álmok
• Vajda Judit: Maradok!
• Mátyás Péter: A tűz óceánja
• Hámori Dániel: Zsernyákok
• Pápai Zsolt: Pókember 2.
• Kovács Marcell: Megtorló
• Tornai Szabolcs: Bajos csajok
• Tosoki Gyula: Függőség

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Szaloniki

Don Quijote nekiront a vetítővászonnak

Báron György

Kopott, esős, fekete-fehér film pereg Szalonikiben, az ócska balkáni moziban, ahol recsegnek az öreg székek, a gépész kétségbeesetten próbálja eltalálni a megfelelő élesség és a helyes képkivágat közül legalább az egyiket, az utcáról beszűrődik a zaj és a sarkon árult girosz összetéveszthetetlenül tömény szaga. Mint palackba zárt üzenetet, betűzzük ki képről-képre Orson Welles negyedszázadon át forgatott és soha be nem fejezett Don Quijotéját. Welles 1955-ben kezdett el foglalkozni Cervantes kópéregényével. „Két éven belül befejezem” – mondta hősiesen 1982-ben Billy Krohnnak, majd meghalt, s a harmincezer méternyi fölvett anyag torzóban maradt, szerteszét a világ stúdióiban és archívumaiban. Egy néző filmje ez, Orson Wellesé, állította Frangois Truffaut, s erre alighanem a Mester is csak rábólintott: jól van ez így. Don Quijote-i kaland a Don Quijote-film: témája és sorsa a maratoni forgatás során eggyévált. Néhány főszereplő meghalt, mások megöregedtek, a stáb szétszéledt – Welles azonban rendületlenül, egy fél életen át próbálta befejezni Cervantes-verzióját. Halálával a film véglegesen töredék maradt, s alighanem ez a legmegfelelőbb forma, amelyben Don Quijote sorsa és Orson Welles sorsa, küzdelme az anyaggal, a kifejezés szélmalmaival, elregélhető. 1989-ben

Párizsban Costa Gavras mutatott be belőle negyven perces változatot, majd Welles régi munkatársa, Jess Franco állította össze azt a kétórás filmet, amely először az idei cannes-i fesztiválon volt látható. A töredezett, kopott képsorok a filmművész Don Quijote-i vándorútjának megrendítő dokumentumai. A Nisképű lovag a modern időkben kószál, ellenfele a technicizált „szép új világ”. Maga a rendező és stábja is feltűnik a vásznon: filmet forgatnak épp, melyhez Sancho Pansa elszegődik statisztának. A leírások szerint leforgattak olyan jelenetet is, amelyben a lovag nekiront egy mozivászonnak, s lándzsájával szabdalja szét a vetített képeket. A vászon mögött azonban nincs semmi, a kép merő technika, illúzió, egykedvűen forgó szélmalom csupán.

Don Quijote megmosolyogni való különc talán, a film szelleme azonban, amióta a mozit föltalálták, ilyen különcök által formálódik. Orson Welles sorsa, küzdelme emblematikus: az első filmje óta – mint maga mondta- csak hanyatlott. Ez a hanyatlás azonban a maga torzó-voltában is szebb, izgalmasabb és lidércesebb, mint az ifjúkori remeklés, a tökéletes film, az Aranypolgár. Welles Don Quijotéje – a film elkészültének története és a film története – a filmstúdiók szélmalmaival szembeszálló filmművész sorsának metaforájává vált.

A fesztiválokat – a mozikról nem is beszélve – mostanság nem búsképű kedves lovagok, hanem precíz szélmalomszakemberek munkái öntik el. Nem volt – nem lehetett – ez másként Szalonikiben sem, a sorrendben 33., és első ízben nemzetközivé bővített mustrán. A versenyprogramról szót is alig érdemes ejteni, benne rossz és kevésbé rossz filmek váltogatták egymást. A legtöbb díjat, megérdemelten, egy kevésbé rossz mű, Sally Potter cizelláltan elegáns és üres Orlandoja nyerte (részletesebb beszámoló olvasható róla a Filmvilág 1992/ 10-es számában), mely e mezőnyben valóban a legjobb volt, de elképzelhető olyan mezőny is, amelyben a legrosszabb lett volna.

Nem volt vigasztalóbb a házi mustra sem, a görög filmek sora. A görög műhelyekből gazdag kiállítású, látványos és gondolatszegény művek kerülnek ki: készítőiket – bár nem mentesek a vászonhasogató pátosztól – nehéz Don Quijote pózában elképzelnünk. A legtöbb díjat a legdrágább, legüresebb és legpatetikusabb kosztümös film, Nikosz Kundurosz Byron, ballada egy démonért című hőskölteménye nyerte el. Kundurosz régebbi filmjeivel – Angelopulosz nyomán – a jancsós, hosszú beállítások révén tűnt föl, ma már mintha Keleti Mártont és Várkonyi Zoltánt utánozná...

Az igazi muníció így, érthetően, a speciális sorozatokra maradt. Levetítették az amerikai film másik nagy magányosának, a görög származású John Cassavetesnek az életművét; különös, zaklatott remekművek sorát. Aztán – rögtön a John Cassevetesé után – egy másik tribute, azaz főhajtás. A tiszteletadás egy mindössze harmincegy éves, nálunk teljességgel ismeretlen fiatalembernek szólt: Atom Egoyannak. Az örmény szülőktől Kairóban született, Kanadában élő fiatalember az új filmkészítő nemzedék – Jarmusch és Kaurismäki mellett – talán legígéretesebb tehetsége. Akár a másik kettő, ő is Wim Wenders köpenyéből bújt elő: nevére akkor figyeltek föl, amikor 1987-ben Wenders, elnyervén a Berlin fölött az éggel a montreáli fesztiválzsűri díját, arra kérte a zsűritagokat, a kitüntetést adják inkább Egoyannak. Atom Egoyan ugyanúgy szűkszavú, kevés eszközzel dolgozó rendező, mint Jarmusch és Kaurismäki. Filmjei párhuzamosan futó, időnként összetalálkozó, majd szétváló történeteket mesélnek el, szaggatottan, hűvösen. Legújabb művének, A kárbecslőnek a hőse biztosítóvállalatnál dolgozik és tűzkárosultak családját igyekszik elhelyezni különböző hotelszobákban. Felesége a cenzúrahivatal munkatársa, reggeltől estig pornófilmeket néz. Férje időnként íjjal célbalő a lakásukhoz közeli óriásplakátra, majd megjelenik egy kövér filmrendező, aki az otthonukban kíván forgatni, végül a kárbecslő lakása is leég. Semmivel sem gazdagabb vagy összefüggőbb másik három játékfilmjének, az A legközelebbi rokonnak, a Családi szemszögnek és a Beszélő részeknek a története sem. Ami figyelemreméltó, az az elbeszélés jarmuschi egyszerűsége, érzelemmentessége, a különös sorsok és helyzetek kommentár nélküli, tárgyilagos számbavétele – Jarmusch iróniája nélkül, hidegen és szenvtelenül pásztázva végig az elgépiesített, agyontévésített ezredvégi társadalom terein.

Egoyan filmjei is azt példázzák, hogy az új filmművészet egyre látványosabban két részre szakad szét. Mindkét irányzat a posztmodern forrásvidékéről eredeztethető. Az egyik a főleg francia fiatalok képviselte – s magyar pályakezdők által is bőséggel utánzott – vizuális ornamentika, mely – a Brasil, a Szárnyas fejvadász és a Mad Max nyomán – az anti-utópiák fenyegetését szelídíti látvánnyá és történetté: Beineix, Carax, talán Besson filmjei tartoznak ide. A másik út Jarmusché, Kaurismäkié, Egoyané: egyszerűség, visszafogottság, tárgyszerűség – az őrület nem a képeken lángol, hanem a képek mögött parázslik.

Ez utóbbi irányzathoz sorolható a német-osztrák Michael Harseke is, aki második játékfilmjével, a Benny videójával elnyerte a FIPRESCI díját, nem is teljesen érdemtelenül. A címbéli Bennv átlagos osztrák kamaszfiú, aki reggeltől estig a képernyőt bámulja. Egy hétvégén a szülei elutaznak, a tizennégy éves Benny meghívja magához a barátnőjét, majd minden előzmény és magyarázat nélkül megöli. A szülők megérkeznek, úgy döntenek, nem jelentik föl a gyermeküket, eltakarítják a nyomokat és eltüntetik a holttestet. Végül a fiú – ugyancsak minden különösebb magyarázat nélkül – föladja magát és a szüleit. A józan, tisztes osztrák házaspárt a rendőrségi folyosón látjuk, mellettük gyermekük halad el, s odaszól: „Bocs, papa”. A rendező vészjósló szenvtelenséggel és már-már klinikai precizitással meséli el a család történetét, egy pillanatig nem mozdulva el a voyeur hideg és objektív nézőpontjáról.

A házigazda görög film mellett még egy filmgyártás mutatkozhatott be önálló sorozattal. Russian cinema volt a program címe, mely címben az orosz alighanem a szovjet szinonimája, mert ebben a zűrzavaros helyzetben valóban nehéz egyetlen szóval meghatározni, milyen ország, nemzet filmjei is ezek: a széthullott Birodalom népeié, köztársaságaié, azoké, melyek még nemrég szovjet címszó alá soroltattak. Erről szólt csaknem minden mű: a múltról, a szovjet-létről és a jelenről, e szovjet-lét dermesztő következményéről. A mai – hogy is nevezzük – posztszovjet filmgyártás két nagyasszonya mutatkozott be új művel. Egyikőjük grúz – Lana Gogoberidze –, másikuk moldáviai születésű, félig román, félig orosz: Kira Muratova. Gogoberidze filmje, a Keringő a Pecsora folyón Mészáros Márta Naplójára emlékeztet. Hőse egy kislány, akinek 1937-ben deportálják a szüleit.

Tágas lakásukba magasrangú KGB-tiszt költözik, öntelt, ostoba fickó, reggeltől estig a szocializmus gyönyörűségeiről szaval. A lányt árvaházba viszik, de onnan megszökik, haza a lakásba, s a KGB-s, ki tudja, miért, megszánja, menedéket ad neki. Kettejük különös kapcsolata a film egyik története. A másik az anyáé és száműzött, meggyötört asszonyok csoportjáé, akiket – megtörtént eset – egyetlen tábor sem fogad be, őrzőjükkel együtt kétségbeesetten bolyonganak a szibériai hósivatagban, már csak arra vágyva, hogy valamelyik kényszermunka-tábor lakói lehessenek. A KGB-s ridegsége lassanként fölenged, megbarátkozik a lánnyal, s mákonyos hite is omladozni kezd. Aztán őt is följelentik, akárcsak valamikor valakik a lány szüleit, a tisztet elhurcolják, a kislány egyedül marad, s árvaházba kerül.

Gogoberidze a filmelbeszélés hagyományos útjain jár, Kira Muratova pedig továbbra is azon az ösvényen bóklászik, melyet maga vágott magának húsz évre betiltott két korai remekművével, a Rövid találkozásokkal és Hosszú búcsúzásokkal, majd próbált folytatni 1989-es nagylélegzetű filmjében, a Végelgyengülésben. Ú filmje, az ukrán-franciakoprodukcióban készült Érzelmes rendőr ugyanarról szól, mint a rendezőnő minden eddigi munkája: a mindennapok káoszáról és őrületéről. A történet úgy kezdődik, akár egy tündérmese: hősünk, az érzelmes rendőr síró újszülöttre lel a káposzták között. Fölveszi, babusgatja, életet lehel bele, nagy felbuzdulásában még az őrszobára is beviszi, majd egy idő után árvaházba adja. Később örökbefogadná, de ez a vágya abszurd akadályokba ütközik. A köznapi történés a korai, fekete-fehér Muratova-filmeket idézi, az álomszerű, túlfokozott stílus a bonyolultabb szerkezetű Végelgyengülést. Talán ez a kettősség az oka, hogy az Érzelmes rendőr Muratova leggyöngébb filmje, mondhatni, eddigi egyetlen nem jó műve.

A posztszovjet film két nagyasszonya mellett egy fiatalabb hölgy tűnt ki a mezőnyből – nem csak az orosznak becézett programéból, hanem az egész fesztiváléból. Ligivia Bobrovának hívfák, a Hej, vadludak (más fordításban: Hej, lányok, legények) az első és eddigi egyetlen filmje. A forgatókönyvét jó tíz éve írta, de csak 1991-ben forgathatta le. 1980-ban játszódik a moszkvai olimpia évében, egy kis orosz faluban. A tévé képernyőjén mosolygós, szép emberek reprezentálják a népek barátságát, a tribünökön tapsolnak, fogják egymás kezét, a sportolók tömege a betonon fura alakzatokat rajzol ki, a tribün egy részén kibontakozik Misa maci figurája, lobog a láng, hirdeti az olimpiai eszmét, száll a dal a hangszóróbólés a lelkes torkokból, Misa maci az égbe repül, szeméből könnycseppek buggyannak ki, és sírnak a lelátón a fiatalok is, doszvidányija Misa, doszvidányija Moszkva, találkozunk Los Angelesben, ahol – tudjuk – nem találkoznak. Míg az olimpiai közvetítéseket a tévé pervertált színeiben néztük, a hősök története fekete-fehérben elevenedik meg. Egy negyvenéves férfi, magas, markáns, barázdált arcú – Mihalkov filmjeiben látni ilyet –, „felesleges ember”, épp börtönből szabadult, elindul vissza a falujába, megkeresni két testvérét. Tisztes nyomorban él mindkettő a családjával. Ülnek, isznak, visszaidézik a közös gyermekkor elveszett paradicsomát, s tehetetlenségük hol agiresszivitásban, hol szeretetrohamokban tör ki, mígnem a férfi odébbáll, a maci a tévében az égbeszáll, s megfakult színekben a záróképet látjuk, amint egy barátságos ligetben valahol a távolban hosszú kabátos férfi sétál három kisgyermekkel. A film stílusa improvizatív, laza kamerakezelésével, érzékeny színészvezetésével Cassavetesre, a New York árnyaira emlékeztet.

Ha volt egyértelműen nagy film e fesztiválon, az Welles Don Quijotéja mellett Bobrova egyszerű, csöndes, tiszta munkája volt. Ugyanabban a kopott moziban vetítették mindkettőt, az orosz rendezőnőét valamikor napközben, tízen ha ülhettünk a kietlen nézőtéren. A zsűrinek máshol volt dolga, talán a szokásos ünnepi vetítésekre készült a főmoziban, melyben estelente émelítően gazdag és színpompás filmek peregtek. Rendjén van ez így, a jó filmnek nem kell cicoma, pompa; akár a szép nő, önmagában ragyog. Ott volt a rendezőnő is, láthatóan őt sem zavarta a dolog, ő is tudta, mi van. Úgy nézett ki, mint Giulietta Masina az Országútonban, ült és mosolygott, többnyire magányosan, magányos film magányos rendezője, szélmalmok harcosa, mint mindenki, akinek még van ereje értelmes képeket készíteni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/02 36-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1187