KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/augusztus
KRÓNIKA
• (X) : Jean-Jacques Jelot-Blanc: Louis de Funès, a színészlegenda

• Hungler Tímea: Özönvíz Hollywoodból Öko-horror
• N. N.: Öko-horror
• Bori Erzsébet: Gátszakadás Magyar ökofilmek
• Karátson Gábor: Meggyűlöltem az aranyat Új Eldorádó
• Győrffy Iván: Már rád tört a vég Katasztrofizmus és televízió
• Beregi Tamás: Noé valóságshow-ja Biohorror
• Tóth András György: Az ökoanarchizmus láncos szamara Zöldmozi: filmek kétkeréken
MÉDIA
• Mihancsik Zsófia: A képek háborúja Média és manipuláció
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Múltvonat, jövővonat Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Varga Zoltán: A vadnyugat sikolya Western-thriller
• Géczi Zoltán: A civilizáció peremvidéken Kult-western: Férfi Laramie-ből
• Nevelős Zoltán: Spagetti a havon Kult-western: A halál csöndje
MEDIAWAVE
• Varga Balázs: Szellem a palackból Mediawave
• Kemény György: Zog-film Mediawave animációk
KÖNYV
• Györffy Miklós: Mozi-archeológia Magyar filmtörténetírás

• Dániel Ferenc: A fényképmoly Szilágyi Lenke fotókiállítása
KRITIKA
• Csillag Márton: Nincs kontroll Nomen est omen
• Békés Pál: A kviddics nemzedéke Harry Potter és az azkabani fogoly
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Drogtanya
• Köves Gábor: Édes álmok
• Vajda Judit: Maradok!
• Mátyás Péter: A tűz óceánja
• Hámori Dániel: Zsernyákok
• Pápai Zsolt: Pókember 2.
• Kovács Marcell: Megtorló
• Tornai Szabolcs: Bajos csajok
• Tosoki Gyula: Függőség

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Terminál

Takács Ferenc

 

Elhanyagolt külsejű, szlávosan tört angolságú utas érkezik a New York-i repülőtérre. Láthatólag valamelyik posztkommunista ország állampolgára, a felbomlás után keletkezett kelet-európai államocskák egyikének az útlevelével utazik. De közben egy kis baj történt: amíg ő a repülőgépen ült, hazájában lázadás tört ki, s a puccsisták minden útlevelet érvénytelennek nyilvánítottak. Utasunk tehát nem léphet be az Egyesült Államok területére. De haza sem mehet – otthon teljes a felfordulás, vér folyik, azon kívül a légiösszeköttetés is szünetel, amíg a helyzet nem normalizálódik. A repülőtér biztonsági főnöke nagy nehezen megérteti vele, hogy egyelőre nem mehet sehova, az egyetlen hely, ahol jogszerűen tartózkodhat, a reptér terminálja, a nemzetközi várócsarnok, itt lesz kénytelen maradni. Hogy meddig? – nem lehet tudni. Idővel majd talán történik valami.

Utasunk beletörődik a helyzetbe. Lassan berendezkedik a terminálon: élelmet szerez, hálóhelyet rendez be magának, sőt rendszeres keresethez jut feketemunkával. Közben angolul tanul, emberekkel ismerkedik meg, s a maga sükebóka naiv módján életeket igazít egyenesbe, szorult helyzetbe került utasokon segít, érzelmi problémákat old meg. A terminál kiszolgáló személyzete – takarítók, hordárok, bolti árusok stb. – először nem tud mit kezdeni vele. Kémnek nézik, majd mikor látják, hogy együgyűségében csupán jót tud tenni mindenkivel, megszeretik, sőt idővel szentként tisztelik és hősként ünneplik. A biztonsági főnök – rideg szervezet-ember, a szabály és a rend megszállott bürokratája – először meg akar szabadulni tőle, aztán üldözi, ahol éri. Végül a biztonsági emberek fellázadnak: utasunkat kiengedik a szabadságra nyíló üvegajtón, mehet New York-ba. A főnök először őrjöng, azután megenyhül; futni hagyja utasunkat és összekacsint beosztottjaival. A jóság végül az ő jeges szívét is megolvasztotta.

Spielberg ezúttal egy archetípust filmesített meg: a szépirodalomból, a folklórból és a mitológiából egyaránt ismert ingenu-alakot fogalmazta újjá. Azaz Tom Hanks a népmesék bölcs bolondját, a felvilágosodás irodalmának nemes vademberét játssza, miközben persze tud a figura filmes családfájáról is, Frank Capra Mr. Smith-éről (Becsületből elégtelen), Hal Ashby Chancey Gardneréről (Isten hozta, Mister), a Coen-fivérek Norville Barneséről (A nagy ugrás): együgyű gyermeki lélek, aki mit sem ért az élet bürokratikus bonyodalmaiból, a szervezet és a hatalom magasabb szempontjaiból, mint ahogy azt sem képes felfogni, hogy gonoszság és rosszakarat is léteznék a világban. Amivel aztán mindenkit lefegyverez, mindenkit maga mellé állít, s minden akadályt legyűr, miközben maga sem tudja, mit művel.

A film ennek az alaknak a megformálásán áll vagy bukik: Tom Hanksnek köszönhető, hogy áll, mégpedig szálegyenesen. Alakítása egyszerre bravúr és jutalomjáték: esetlen bumfordiságát és természetes szívjóságát elhisszük, sőt elirigyeljük tőle. Neki köszönheti rendező és néző egyaránt, hogy a film az érzelgős bárgyúságból mítoszt, a giccsből tündérmesét képes elővarázsolni, mégpedig kedvesen, hatásosan és igen mulatságosan.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/09 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1803