KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/október
CYBERVILÁG
• Varró Attila: A harmadik törvény Amerikai robotok
• Kubiszyn Viktor: Fémmámor Gép és test
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Illetlen filmek Böszörményi Géza (1924–2004)
• Stőhr Lóránt: A vágy játékai Szindbád és Tamara
• Gelencsér Gábor: Szöges ellentétek Tamara
• Pápai Zsolt: Túlvilágon innen, evilágon túl Dealer

• Forrai Krisztián: Álomgeometria Gondry-klipek
• Révész László László: Szerelem az agyamban, szerelem az agyam Egy makulátlan elme örök ragyogása
• Békés Pál: Metafizikai darázsfészek Charlie Kaufman forgatókönyvei
• Hahner Péter: Az ismeretlen ismerős Howard Hawks
• N. N.: Hawks a Filmvilágban
• Báron György: Két férfi, aki... John Ford: Aki megölte Liberty Valance-t
• Géczi Zoltán: Öt hosszú év a pokolban Üldözők
TELEVÍZÓ
• Schubert Gusztáv: Ötkarikás szemek Sport és televízió
KÖNYV
• Kelecsényi László: Párhuzamosok a végtelenbe Fábry Zoltán; Zolnay Pál
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Veszedelmes éden Álmodozók
• Vaskó Péter: Téglák a Nagy Falban Szigorúan piszkos ügyek-trilógia
• Nevelős Zoltán: Vér, arany és sok füstölgő pisztolycső Argo
• Bori Erzsébet: Titokkal, vonóval Bolondok éneke
LÁTTUK MÉG
• Vajda Judit: Osama
• Ágfalvi Attila: Perlasca
• Vincze Teréz: Fallal szemben
• Köves Gábor: A falu
• Varró Attila: Apja lánya
• Mátyás Péter: Ítélet
• Pápai Zsolt: Monsieur Imbrahim
• Kovács Marcell: A halál záloga
• Hámori Dániel: Pokolfajzat
• Kolozsi László: Schulze gets the Blues

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Saraband

Concerto grosso négy hangra

Kúnos László

Ingmar Bergman nyolcvanöt évesen leforgatta a Jelenetek egy házasságból folytatását.

 

Bergman nem öreg. Újabb műveiben nyoma sincs az öregkor szellemi tüneteinek. Tisztánlátását sem homályosítja el önsajnálat, nem bocsátja meg, ami megbocsáthatatlan, nem tesz engedményeket, nem vár feloldozást, nem bölcselkedik, nem summáz, nem végrendelkezik. Nyolcvanöt éves korában épen őrzi alkotói gépezetét, új és teljes értékű drámai műveket hoz létre, és elhelyezi őket az életmű lassan kiteljesedő tablójában. Nem összegez, nem búcsúzkodik, csak ír és rendez, ameddig erővel bírja.

A Saraband fájdalmasan szép, öregkori mestermű. Bergman korábbi definíciójának kölcsönvételével „partitúra képmédiumra”, dialógus formában írt kamaradráma, A jelenetek egy házasságból ma játszódó, legújabb fejezete. Dialógusos formája ellenére alapszerkezete nem drámai, hanem epikus: a jelenetek érzelmi hullámzása, a konfliktusok kipattanása, feloldódása és feloldhatatlansága azt az érzetet kelti az olvasóban, hogy A jelenetek egy házasságból színpadán váratlanul újra felmegy a függöny, s újabb szeletet kap a darabban feltáruló életnek abból a folyamatából, melynek a szó mélyebb értelmében nincs kezdete, és nincs vége sem.

Négy szereplője van, a Jelenetekből már ismert Johan (86) és Marianne (67), valamint Henrik (63), Johan fia első házasságából és Karin (19), Henrik lánya. Vannak benne még fontos, sokat emlegetett, de nem szereplő személyek is, mint Anna, Henrik két éve halott felesége, Sara és Martha, Johan és Marianne két lánya és Nilsson kisasszony, Johan házvezetőnője.

Marianne meglátogatja volt férjét, Johant, akit évek óta nem látott már, s aki elvonultan él vidéki nyaralójában. A közelben lakik a feleségét még mindig gyászoló Henrik, aki gordonkázni tanítja tehetséges lányát, Karint. Marianne jelenléte felszínre hozza a konfliktusokat, apa és fia hosszú múltra visszatekintő, rossz viszonyát, Henrik és Karin gyengéd, de abnormálisan szoros kapcsolatának elviselhetetlenségét, melynek poklából Karin szabadulni szeretne, még azon az áron is, hogy Henrik kis híján megöli magát. Miközben minden kapcsolat rossz, apa és fia gyűlöli egymást, nincs működő házasság, nincs meghittség és bizalom, nincs hagyományos családi élet, a darabot mégis átlengi a hiány fájdalma, a szeretet, az összetartozás iránti sóvárgás.

A Saraband mesterien megírt és megkomponált kamaradarab, a régebbi Bergman művek közül a Rítushoz és az Őszi szonátához áll legközelebb. Páros jelenetek füzére, mint a Rítus, melyet Marianne rövid prológusa és epilógusa foglal keretbe. Az összesen tíz jelenetben mindenki beszél mindenkivel, a témák mint a fúga motívumai fonódnak egymásba, s nemcsak a kompozíció, hanem maga a téma is (részben) zenei: a darab egyik érzelmileg súlyos pillanatában Karin eljátssza Bach ötödik csellószvitjének negyedik tételét.

„Concerto grosso négy hangra” – fogalmazta meg Bergman egyik nyilatkozatában a Saraband műfaját, s helyezte el a címében Bach csellószvitjeinek lassú tételeire utaló kamaradrámát a zenei asszociációk világában. „Minden művészet zenévé szeretne változni”– írta Walter Pater a XIX. század hetvenes éveiben Giorgione festészetének elemzése kapcsán, s Bergman munkássága, visszatekintve, mintha e kijelentés érvényességét igazolná. Mintha az ő művészete is folytonosan a zene törvénye vagy alapelve felé törekedne. Nemcsak úgy, mint az Őszi szonátában és most a Sarabandban, a zenészi pálya, a zenélés mint paradigmatikus művésztéma felmutatásában, és nemcsak úgy, mint a Varázsfuvolában, magának a zenének a megjelenítésében és megszólaltatásában, hanem írásművészetének és drámai látásmódjának lényegileg zenei alapelvében is. Az új mű minden eddiginél egyszerűbben és pőrébben mutatja meg a Bergman-művek, a Bergman-filmek szilárd alapzatának: a dialógusnak a szerkezetét és működését. Johan, Marianne, Henrik és Karin hangja felismerhetően egyéni és hiteles szólamként szól, de mindig csak a másik hanggal együtt, a kettő együtteséből születik meg a „zene”, a drámai helyzet feszültsége, az érzelmek játéka. Egyetlen szót sem ejtenek fájdalomról, sóvárgásról, vágyról, halálfélelemről, de mindvégig ez a „zene” szól a Saraband metszően éles, keserű, kegyetlen, szarkasztikus dialógusaiban.

Korábbi fogadalmaival ellentétben – mármint hogy több filmet nem csinál –, a Sarabandot Bergman maga forgatta le a régi szereplőkkel, Erland Josephsonnal, Liv Ullmannal, ráadásul új technikával, digitális kamerával. A film előbb-utóbb remélhetőleg Magyarországra is eljut. A svéd kritika már megkezdte nyilvánvalóan önéletrajzi motívumainak szétbogozását és elemzését. Elsősorban a fiát kisgyerekkora óta szinte irracionálisan gyűlölő-megvető apa figurájában ismerik fel a gyermekeivel köztudottan nem törődő rendező önarcképét, Dorian Grey-képmását. Az efféle felismerések ugyan nem sokra vezetnek, hiszen a szerző bizonyos módon minden szereplőjében „benne van”, mégis figyelemre méltó, hogy A nap végétől kezdve a Fanny és Alexanderig az apa-fiú viszonyt számos filmben feldolgozó Bergman ezúttal nem a megalázott, megbüntetett, eltaszított fiú helyzetéből indul ki, hanem mintegy visszatér A nap vége Isak Borgjához, a rideg apa nézőpontjához. A különbség az, hogy Isak Borgnak megadatott a feloldozás, végső látomásában újra gyerek lehetett, szülei várták integetve a túlsó parton. A nyolcvanhatodik évében járó Johannak a ráboruló éjszakából már nem integet senki.

 

Ingmar Bergman, Sarabande, fordította Kúnos László, Európa, 2003.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/02 26-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1770