KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/április
KRÓNIKA
• Jancsó Miklós: Kozák András (1943–2005)
FILMSZEMLE
• Szilágyi Ákos: A kecske szeme Játékfilmek
• Bikácsy Gergely: A rövidfilm-rítus Kísérleti és kisjátékfilmek
• Bori Erzsébet: Ez van Dokumentumfilmek
• Muhi Klára: Kísérleti szemle Beszélgetés Gazdag Gyulával
• N. N.: A 36. Magyar Filmszemle díjai

• Ardai Zoltán: Örök szobaszámok 2046
• Kriston László: Hongkongi tangó Beszélgetés Christopher Doyle-lal
• Varró Attila: Azonosítatlan holttestek Johnnie To
• N. N.: Johnnie To és a MilkyWay
• Ádám Péter: A Vichy-szindróma Francia amnézia
• Sándor Tibor: A kultúrfölény fogságában Trianon-dramaturgia
• Pápai Zsolt: Nagymagyar retro Velünk élő Trianon
• Hirsch Tibor: Nem oda Buda Budapest-szocio
• Erdélyi Eszter: Executio praecox Vertigo, férfi, nő
TELEVÍZÓ
• Tóth Dezső: Truman felett az ég A média és teremtményei
KRITIKA
• Kolozsi László: A szemétdomb Dallas Pashamende
• Stőhr Lóránt: Szerintük a világ Le a fejjel!
• Kubiszyn Viktor: Női kesztyű Millió dolláros bébi
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Intim vallomások
• Takács Ferenc: Kényszerszünet
• Vízer Balázs: Az operaház fantomja
• Kovács Marcell: A gépész
• Turcsányi Sándor: Schizo
• Köves Gábor: Csak lazán!
• Csillag Márton: Szürke, Merci
• Vajda Judit: Bonbon, a kutya
• Csillag Márton: A balszerencse áradása

• N. N.: KALAUZ

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Madárka

Szemadám György

 

Kevés rokonszenvesebb embert tudok elképzelni a festő nél, aki ismeri és szereti a madarakat. Hát még, ha ír is! Nos ezért fogadtam rögtön szívembe William Whartont, a Pá rizsban élő amerikai festőt, ak az ismeretlenségből lépett a olvasóközönség elé világsiker aratott Madárka című könyvével. Könyve olvastán persze nem szabadulhat az ember attól az érzéstől, hogy „bestseller”-t – egy jól adagoltan divatos, kellő felszínességgel „mélyreszántó” és ezért jól eladható – könyvet tart a kezében, ám a mű bizonyos részletei ezen túlmenően is figyelmet érdemelnek. Gondolok itt elsősorban Madárka – a Philadelphia külvárosában élő kamasz – fantasztikusan érzékeny, és etológiai hitelességű madár-megfigyeléseinek leírására, melyek, gondolom, a szerző ilyenirányú tájékozottságából, sőt: meditációiból és életfilozófiájából származtathatók. Mert azt talán mondanom sem kell, hogy a madarak figyelése nem más, mint meditativ szembesülés önmagunkkal, illetve önmagunk soha-meg-nem-valósuló ideájával, s ennélfogva életfilozófia is.

Mások úgy mondják: elmebaj. Ezen az utóbbi állásponton van egyébként Madárka mamája, osztálytársai és kezelőorvosa is. De barátja, sőt, csodálója is akad: Al, aki a maga olaszosan bumfordi férfibájával, gyakorlatiasságával, és a földi örömök iránti vonzódásával az emelkedetten szárnyaló fantáziájú s szinte angyali Madárkának olyan ellenpontja, ahogyan az a legigényesebb bestseller közhelyszótárakban meg van írva. Nos, a könyv e két fiatalemberről szól, akik a vietnami háború sérültjeiként látják viszont egymást egy katonai kórház elmeosztályán, s mindkettőjükben itt élednek fel a gyermekkori emlékek: a Galambfészek nyaktörő fosztogatása, a többnyire siralmasan végződő repülési kísérletek, Madárka furcsa szerelme Pertába, a kis kanáriba.

Amikor e könyvet is elérte a sorsa, és film készült belőle, előre lehetett tudni, hogy éppen azok a részek maradnak majd ki belőle, melyek irodal-milag a legértékesebbek. Arra viszont nem számíthatott az ember, hogy a könyv által tálcán kínált lehetőségeket sem használja ki a rendező. A film két főszereplője például sokkal inkább hasonlít egymásra, mint a könyvé, ami egyrészt rengeteg lehetőségtől foszja meg a filmet, másrészt pedig kettejük drámája nem válhat két, egymástól gyökeresen különböző életpálya, s az abból törvényszerű következetességgel eredő konfliktus–lehetőség példájává. Itt nem hangsúlyozódik eléggé annak szimbolikus fontossága, hogy Alnak a teste, míg Madárkának a lelke sérült meg. Ebben a – némiképp melodramatikus ízekkel fűszerezett, ám kulturáltan megcsinált – filmben elsősorban az érződik, hogy rendezője nagyon ismeri a szakmát.A Száll a kakukk fészkére filmváltozatát pedig talán a kelleténél is jobban. Kár, hogy ő nem talált elképzeléséhez sem egy Jack Nicholsont, sem egy olyan figurát, mint az Indiánt alakító színész!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/08 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4970