KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/április
KRÓNIKA
• Jancsó Miklós: Kozák András (1943–2005)
FILMSZEMLE
• Szilágyi Ákos: A kecske szeme Játékfilmek
• Bikácsy Gergely: A rövidfilm-rítus Kísérleti és kisjátékfilmek
• Bori Erzsébet: Ez van Dokumentumfilmek
• Muhi Klára: Kísérleti szemle Beszélgetés Gazdag Gyulával
• N. N.: A 36. Magyar Filmszemle díjai

• Ardai Zoltán: Örök szobaszámok 2046
• Kriston László: Hongkongi tangó Beszélgetés Christopher Doyle-lal
• Varró Attila: Azonosítatlan holttestek Johnnie To
• N. N.: Johnnie To és a MilkyWay
• Ádám Péter: A Vichy-szindróma Francia amnézia
• Sándor Tibor: A kultúrfölény fogságában Trianon-dramaturgia
• Pápai Zsolt: Nagymagyar retro Velünk élő Trianon
• Hirsch Tibor: Nem oda Buda Budapest-szocio
• Erdélyi Eszter: Executio praecox Vertigo, férfi, nő
TELEVÍZÓ
• Tóth Dezső: Truman felett az ég A média és teremtményei
KRITIKA
• Kolozsi László: A szemétdomb Dallas Pashamende
• Stőhr Lóránt: Szerintük a világ Le a fejjel!
• Kubiszyn Viktor: Női kesztyű Millió dolláros bébi
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Intim vallomások
• Takács Ferenc: Kényszerszünet
• Vízer Balázs: Az operaház fantomja
• Kovács Marcell: A gépész
• Turcsányi Sándor: Schizo
• Köves Gábor: Csak lazán!
• Csillag Márton: Szürke, Merci
• Vajda Judit: Bonbon, a kutya
• Csillag Márton: A balszerencse áradása

• N. N.: KALAUZ

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Paris

Donáth Mirjam

Paris – francia, 2007. Rendezte és írta: Cédric Klapisch. Kép: Christophe Beaucarne. Zene: Robert Burke, Loic Dury. Szereplők: Juliette Binoche (Élise), Romain Duris (Pierre), Fabrice Luchini (Roland), Albert Dupontel (Jean). Gyártó: Studio Canal / France 2 / TPS Star. Forgalmazó: SPI. Feliratos. 130 perc.

 

Minden film az életről szól, ezzel nem mondtunk sokat. De a Lakótársat keresünk író-rendezője, Cédric Klapisch ezúttal tényleg a nagybetűst igyekezett mozivászonra vinni. A sok színes és szürke pillanatot, amely egy napot bearanyoz vagy épp megkeserít. A részletekben igyekezett megragadni az egészet: a filmet nyitó montázs összekuszált kockái lassan az egészbe illeszkednek. Ahogy a kamera közelebb enged, már nemcsak az Eiffel-torony fényeit látjuk a forgatagból, de a lakásbelső olvasólámpájának derengését is, nemcsak a kifutót, de a modell könnyeit is, nemcsak a robogó metrót, de azt is, aki futott utána.

Időben és lehetőségben Klapisch olyannyira szabad teret adott magának, hogy a sokszereplős filmben Robert Altman trükkjével 130 percen át gabalyodnak a szálak – igaz, kifejezetten szórakoztatóan. Ezért oroszlánrészben a kiváló komikus, Fabrice Luchini a felelős, akinek egyetlen bohóckodó táncáért érdemes megnézni a filmet. Térben is csak szimbolikusan szorította keretek közé magát a rendező, amikor Párizst választotta helyszínül – a világvárost, ahol a Szajna két partján az öreg Sacré Coeur és a modern Montparnasse néz farkasszemet egymással, ahol idős szeret fiatalt, és zöldséges szupermodellt. Klapisch akár New Yorkban is forgathatott volna: igaz, arról szakdolgozatának tárgya, Woody Allen készített egy sok szempontból hasonló darabot (Manhattan).

Szórakoztató dialógusokban Klapisch már bizonyított, amikor a diákéletet parodizálta a Lakótársat keresünk-ben. Kedvenc főszereplőjétől, Romain Duris-től most sem vált meg: ő játssza a szívbeteg fiatalembert, épp a kétséges kimenetelű műtét előtti napokban kapcsolódunk a történetbe. A halál küszöbén, kívülállóként, minden apróságra rácsodálkozva figyeli az erkélyről a bérháza környékén lakókat. Az ő tekintete-lelke Christophe Beaucarne kamerája, ahogyan a többi embert szemléli, és látja őket szeretni és csalódni, sírni és nevetni, születni és meghalni. Ha a rendező mindezt 100 percben ragadta volna meg, gördülékenyebb lenne a film – kevesebbet mutatna viszont a megmutathatatlanból, amit életnek hívunk.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/05 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9455