KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Kortárs Összművészeti Fesztivál 31. Filmművészeti Nyári Egyetem, Eger, 2005. július 23-29.

• Schubert Gusztáv: A prüdéria pornográfiája Szextilalom
• Vágvölgyi B. András: FAQ Kinsey
• Hungler Tímea: (m)Adame bordája Férfiszerepek
• N. N.: Hímnem, nőnem
• Géczi Zoltán: Ázsiai amazonok Hongkong Girl Power
MAGYAR MŰHELY
• Bikácsy Gergely: Halálkutyák A fekete kutya – El perro negro
• Muhi Klára: Az én spanyol polgárháborúm Beszélgetés Forgács Péterrel
• Stőhr Lóránt: Amikor térré válik az idő Beszélgetés Kardos Sándorral
• Ardai Zoltán: A képmester kertje Résfilm

• Pápai Zsolt: Halotti beszédek Klasszikus gengszterfilmek
• N. N.: Klasszikus gengszterfilmek DVD-n
• Varró Attila: A köztünk élő szörnyeteg Lon Chaney, a gazember
• Váró Kata Anna: Brit szamurájok Mike Hodges
• Kovács Marcell: Fekete sivatag Öld meg Cartert!
• Vaskó Péter: A császár új ruhája Csillagok háborúja – A sith-ek bosszúja
• N. N.: A Star Wars saga
• Báron György: Aranypolgár John Baxter: Steven Spielberg
• Murai András: Az emlékezet anatómiája Resnais, Bergman, Tarkovszkij
FESZTIVÁL
• Varga Balázs: Vagabond évek Mediawave
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Tetemrehívás Csodálatos vadállatok
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Emily Wang titka Tiszta
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Melinda és Melinda
• Strommer Nóra: Madagaszkár
• Kubla Károly: Viasztestek
• Kárpáti György: Túszdráma
• Vízer Balázs: Szerelem sokadik látásra
• Köves Gábor: B 13 – Bűnös negyed
• Csillag Márton: A rövidek éjszakája
• Takács Ferenc: Palindrómák

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Újra Donaldék

Szemadám György

 

Újra Donaldék: Miki, Minni, Plútó, Goofy és a többiek. Rövid időn belül ez már a második Walt Disney-sorozat, s újra csak arra gondolok: ez valami őrület! Ha naiv volnék, azt mondhatnám: ennyi szorgalommal, technikai bravúrral, kísérletező kedvvel és ötlettel akár műalkotás is születhetett volna. De tudjuk: az animációs filmnek, mint művészi kifejezési formának, éppen Walt Disney ásta meg a sírját (s néha, amikor azt hitte, hogy művészetet „csinál”, akkor állt ettől a legmesszebb). Művészet helyett itt van ez a zavarbaejtően ízléstelen és hihetetlenül szórakoztató giccs-világ, ezekkel a kegyetlen és/vagy hülye műlényekkel, akikről kénytelenek vagyunk elhinni, hogy igazi személyiségek. Mert Walt Disney egyik legfantasztikusabb találmánya: az úgynevezett „személyiség animáció” működik itt, aminek a lényege az, hogy nem csupán a figura „kifelé”-cselekvéseit ábrázolja de a [benne „lezajló”] pszichikai folyamatokat is jelezni próbálja. Például: minden egyes szereplő másképpen, és más reakcióidővel reagál azonos eseményre.

Vannak köztük gyorsabb és lassúbb „észjárásúak”, ingerlékenyebbek és békésebbek, szangvinikusok, melankolikusok, flegmatikusok és kolerikusok. Egy-egy jellemző, apró gesztus telitalálatához persze sokszor hónapok hihetetlenül aprólékos munkája, megfigyelések sora és rettenetesen sok rutin szükséges. Ha vannak „rendezői” és „operatőri” filmek, akkor ezek animátori filmek, mert első helyen mindenképpen az animációs munka, a mozgatásban rejlő lehetőségek minél sokoldalúbb kihasználása áll. Magának a filmnek a történetét is adott helyzetben elképzelhető mozdulatsorok összességéből improvizálja a rendező. Aki – és ezt tudni kell – nem azonos Walt Disney-vel, hiszen Disneynek pusztán annyi köze van egy-egy ilyen kisfilmhez, hogy a benne szereplő figurák és azok világa az ő rajzfilmgyárának standard termékei. Ezen opuszok rendezői többnyire olyan fiatalok voltak, akik be akartak törni a rajzfilm-szakmába, s e munkáikkal akarták bizonyítani képességeiket. A Disney-stáb vizsgamunkái voltak tehát – legalábbis kezdetben –, melyekben minden összesűrűsödik, ami Disney világára jellemző, hiszen azt hivatottak bizonyítani, hogy rendezőik méltóak világ papjaivá lenni. Walt Disney ugyanis elsősorban nem rajzoló (rossz nyelvek szerint nem tudott jól rajzolni) és nem is rajzfilmrendező, hanem egy csudálatos giccsvilág teremtő atyaistene, mely világ egy idő múlva már önmagát szabályozva működött.

Mit számít, hogy Miki egér ormótlanul túlméretezettnek hat Plútó kutya mellett a filmvásznon! Mit számít, hogy a realisztikusabban megrajzolt figurák – például a lovagolni igyekvő lányok – zavaróan idegenek a karikatúraközegben! Mit számít, hogy a hátterek fantáziátlan, sőt néha egyenesen dilettáns képeslapgiccsek! Mit számít, hogy a szereplők egymáshoz való kapcsolatában semminemű emberségesnek nevezhető érzelemről szó sem lehet! Mondom: mit számít mindez ahhoz a profizmushoz képest, amit Disney neve fémjelez! Nekem azok a profi megoldások tetszettek legjobban, amelyek pontosságukkal és munkaigényességükkel tűntek ki. Például: milyen fantasztikusan fröccsent ki a medencéből a víz, amikor Donald egy vödörnyi anyacsavart lódított – egy becsukott ablakon át – a szemünk közé! Ilyen jeleneteket valóban csak Walt Disney-nél lehet látni. Pedig hány rajzfilmes generáció utánozza azóta ezeket a filmeket!

Újra csak arra gondolok: ez valami őrület!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/09 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5726