KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/december
KRÓNIKA
• (X) : Diák Rövidfilm Fesztivál
• (X) : A Katapult Film Szinopszis-Pályázata 2005
• (X) : Metropolis pályázat

• Beregi Tamás: A metamorfózis erdeje Tündérmesék felnőtteknek
• Muhi Klára: Nem félünk a farkastól? Gyerekek és mesefilmek
• Schreiber András: Tündérkör Beszélgetés Fleigauf Benedekkel
• Varró Attila: A nyúl üregén át A vándorló palota
• Kubiszyn Viktor: A legkisebb fiú James Dean, a lázadó
• Takács Ferenc: A kultusz kezdősebessége A James Dean-legenda
• Kriston László: Örökké fiatal James Dean-kultusz
• Karátson Gábor: Arcban elbeszélve Máté evangéliuma
• Pápai Zsolt: Hitchcocki szabás Erőszakos múlt
• Bun Zoltán: Szörnytest Cronenbergi építészet
KULTUSZMOZI
• Kovács István: A Paradicsomon innen Márványember, Vasember
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: A lusta oroszlán Velence
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Televizeken A tévénéző metamorfózisa
KÖNYV
• Stőhr Lóránt: A lassúság dicsérete Bíró Yvette: Időformák
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Műfény és láng Johanna
• Báron György: A boldogtalanság színei Ég veled!
• Békés Pál: Harmadik nekifutás Egy szoknya, egy nadrág
• Schreiber András: Magyar pite Fej vagy írás?
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Twist Olivér
• Turcsányi Sándor: Kívül tágasabb
• Kubla Károly: A halott menyasszony
• Hideg János: Wallace & Gromit és az Elvetemült Veteménylény
• Susánszky Iván: Elizabethtown
• Kárpáti György: Zorro legendája
• Milán Gábor: A Rashevski tangó
• Köllő Killa: Anyátlanok
• Jankovics Márton: Nesze neked Pete Tong!
• Gőzsy Kati: Kőkemény család

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Sportmozi

A bokszmúlt képei

Padlón mindannyian

Ardai Zoltán

A bokszfilmek dömpingje, a YouTube-ra felpakolt dokumentum-áradat egyszerre jelzi a sportág iránti érdeklődést és e szenvedély felszínességét.

 

Bár a válság eddigi évadai a boksz-bizniszt is megimbolygatták, a legfelső – limitálatlan – súlykategória világbajnoki címversengését kevéssé komplikálják pénzügyi gondok. Nem mintha akár csak kilátás lenne hasonlóan nagy bevételű mérkőzésekre, mint még az első évtizedharmadban. A profi nehézsúlynak azóta nem támadt újabb nagy attrakciós huzata, ellenkezőleg, a bajnokjelölti mezőny az évtized derekától egyre szomorkásabb összképet mutat. A fekete bajnokok hosszú hegemóniáját megtörő szovjet-utódállami raj, mindenekelőtt a Klicsko-testvérek felülmaradásához immár elég a gépies rutin – miközben a váltósúly vagy a szuperközépsúly nem ismer unalmas cím- vagy címközeli mérkőzést, és izgalmi tartalékai is jóval nagyobbak. Azok a listák, amelyek a tíz aktuálisan legkitűnőbb profiboksz-fenomént sorolják fel (nem a négy nagy versenyszervezetnél, hanem a független boxing-honlapokon, egymással bőven átfedőlegesen), már évek hosszú sora óta nem jelölnek meg nehézsúlyúakat. Csakhogy a „királykategória” éppen a legfőbb tulajdonát nem fecsérelhette el: azt az adottságot, hogy mindenkor a nehézsúlyú bajnokok és trónkövetelők kibillenése számít a küzdősportok csúcs-látványosságának – márpedig nem teremhet olyan nehézsúlyú bokszgéniusz, aki előbb-utóbb ne szenvedne vereséget vagy legalábbis leütést. Nem azért, mert mindig jön nálánál is jobb képességű ellenfél; nem jön mindig, még hasonló sem jön feltétlenül az ő idejében. Maga a boksz az, ami nagyobb bármely bokszolónál. A keserű ring-lecke jóelőre garantálva van minden lerogyhatatlannak látszó titán számára. A legkisebb termetű (minimumsúlyú) bajnokok közül a mexikói Ricardo López 51 győzelemmel és egy döntetlennel vonulhatott vissza 2002-ben (akkor már a kislégsúlyból), a nehézsúly rekordja viszont alatta maradt az ötvennek, mert az abszolút cím történetének egyszál veretlenje, az ’56-ban visszavonult Rocky Marciano nemcsak a leginkább állóképes, hanem a legbölcsebb bokszvilágbajnok is volt. Egyik főműveként épp azt a durva tettét tisztelhetjük, hogy padlóra csapta a kerek szám bűvöletét: 49-nél leállt, majd szilárdan elutasított minden későbbi csábítást a visszatérésre. Marcianót ezen a bizonyos 49. meccsen ütötték le életében másodszor. A soros ellenfél, Archie Moore, a „Munguz” – aki csupán a 9. menetben omlott össze – utóbb fényes meccsélményről számolt be felderülő arccal: „élveztem minden percét”. A nagytermetűek tudják a leginkább – kénytelenek erre –, hogy a verhetetlenség csakis csalfa tünemény lehet; eleve inkább kell kalkulálniuk a bukással, egyben a bukásból-feltámadással is. Az adok-kapok szituációjának ringbeli jókedv-hullámai a nehézsúlyban utoljáraLennox Lewis-t jellemezték a klasszikusokra emlékeztető, a bokszolói mozgást átszellemítő fokon, de még a fiatalabbik Klicsko esetében is elmondható, hogy az abszolút kategória jobbjainál otthonos lelkierővel folytatta a meccselések sorát – és jutott rangelsőségre – olyan bődületes, csúszató-mászató vereségek után, amelyek a limitált súlycsoportokban bárki pályáját végzetesen szokták megtörni. Szinte magától értetődik, hogy a mozi is a nehézsúlyt preferálja; Scorsese 1980-as Dühöngő bikája annyiban is különleges darab a biografikus amerikai bokszjátékfilmek vonulatában, hogy nem a behemótok, hanem a váltó- és középsúly egyik századközépi kitűnőségének néhány életévére összpontosít (La Motta ezen a nyáron már a 88.-at töltötte be).

Tanulságos – Hollywoodra nézvést – hogy az idevágó filmzsáner amerikai továbbéltetői számára mennyire tanulság-nélküliek maradtak a scorsese-i miliőrajzi erények, a ringharcok megidézgetésekor tanúsított narrációs játékkedvvel együtt (amint már Az aranypolgárban is sűrítette a légkört a dokumentarisztikus tónus és a nyíltan stilizált mozzanatok találkozása). Meglehet, a nehézsúlyú bajnokoknak szentelt szocreál-rokonságú mozgóképi emlékművek küklopikus filmi szemléletmódja, erősebb kondíció a Klicsko Művek üzemelésének mostani biztonságánál is. Ha csak foltokban fölenged, mint itt-ott a James Braddock keserves karrierjéről szóló Cinderella Manben (Ron Howard, 2005), már örülhetünk, pedig akár a tündöklőbb Dempsey-ről, Marcianóról vagy Aliról is készülhetett volna sokkalta megragadóbb játékfilm, mint amilyenekkel Hollywood kipipálta eme tematikus kötelezőit. Az Archie Moore-i meccsélvezet pozíciója kiiktatódik abból az állandó sémából, amely szerint a Morál az, ami a boksz dohányfüstös, vérveríték-párás, rideg pénzfüggőségi viszonyokkal is tüskézett mélytelevényéből egészen a mennyei horizontig segíti ama tehetségeket, akik méltónak bizonyulnak ráérezni az Ő – főleg az USA lakossági körében rejtőzködő – hatalmára, megdöbbentve a náluknál morálisan gyengébb, olykor förtelmesen galád perc-világbajnokokat, a Hübrisz góliátjait. Mármost ez a mesemodell természetesen nem merőben valótlan, csak valósághiányos, ám – tekintve a modell megrögzött voltát – az idétlenségig, az akaratlan öncsúfolásig az. Ha egyáltalán beszélhetünk az öklözés sötét televényéből kihajtó égszínkék virágról, az nem pusztán a küzdelmi becsületnek a virága (nem szólva a magánéleti háttér tisztessé rendezésének követelményéről), hanem valami olyan többleté is, amely nem foglalható rétori szentenciákba. A boksz költészete nem kiváltképp a rosszéletű fighterek lelkéből, hanem inkább a bokszjátékfilmek többségéből reked ki: utóbbiak szoktak érzéketlenek maradni a különböző öklözői habitusok kiforrása, a meccselői karakterek olykor teremtő misztériuma, az egyéni stílus-ambienték iránt. A ’80-as évek második felének viharzó világbajnoki címmérkőzésein Mike Tyson borús poézise, saját létezési zenéje már a fenevad ringbe-lépésekor kiáradt a nézőkre. Mintha csupán kezdő-korának smoker-meccsei folytatódnának, ugyanazzal a csendeskés szerénységgel, egyszín ujjatlan ingben, szokvány-fekete sortban, meztelen lábra felhúzott, kopott nagyanyó-cipőben álldogált vagy ténfergett a köteleknél, átellenben a gesztusokban kevésbé fukar, többnyire selyempalástban érkező, színes dísznadrágot, méregdrága sportszárat, és príma márkájú komplex sportlábbelit viselő vetélytárssal. (Tolongtak még az Ali-utánérzéses ringcsillagok, amikor a boksz-világszellem már átköltözött valaki nagyon másba.)

Mozgóképi meccs-dokumentumok formájában a YouTube-on fönn van a

modern (nem-pusztaöklű) díjbokszolás „egész” históriája (hozzá még a

meg nem valósulhatott párosítások megannyi elektro-grafikus, mechanikusan

lüktető-kattogó, lidérces szimulációja is). Törmelék-tömkelegről van szó, a boksztörténet tízezernyi rendszerezetlen darabkájáról, amelyek nagy része natúra-fogyatékos, először is hangi aspektusból. A játékfilmek ugyan nagy elánnal, de sajnos annál hamisabban fisztulázó harsánysággal igyekeznek hozni a ring-közelség illetve a ringbeliség illúzióját. Mint az énekesnői vagy színész-életrajzok esetében, a súlycsoport-történeti áttekintések és a bokszolói pályaképek legtárgyszerűbb, egyben legérzékletesebb mozgóképi műfajának máig a hosszú dokumentumfilm mutatkozik. Ékes példa erre a 2001-ben összeállított, akkori forgatású emlékinterjúkkal megtűzdelt, Ali – Ahogy a világ látta című Phil Grabsky-kompozíció. Itt eddig nem látottan teljes gyűjteményét láthatjuk azoknak a fennmaradt felvételeknek is, amelyek a már akkor rappelve fecsegő „Szájhős” ringen kívüli, olykor mosolytalanul szemmeregető hülyéskedéseit örökítették meg. Ezek a hasonlíthatatlan levegőjű szereplések a ’60-as évek első harmadában nagy értelmezési zavarokat váltottak ki (túlgőzölődött fejű csődörcsikó? dilinós? titkos humorista?), és amikor Clay egyedüli nehézsúlyú világbajnokká (ugyanakkor Alivá) változott, ez egyszerre hatott felvillanyozóan, és riasztóan. Hogy az ördögbe diadalmaskodhatott Listonon egy mitugrász csinosképű? De a legnagyobbak beérkezése – Jack Johnsontól fogva – mindig riadalommal járt. Ilyen volt Marciano jövetele is: ettől a tömpe csapkodórémtől még a vívómester Walcott is kifeküdt?, akko mi is vele, a világnak vége.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/09 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10370