KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/december
KRÓNIKA
• (X) : Diák Rövidfilm Fesztivál
• (X) : A Katapult Film Szinopszis-Pályázata 2005
• (X) : Metropolis pályázat

• Beregi Tamás: A metamorfózis erdeje Tündérmesék felnőtteknek
• Muhi Klára: Nem félünk a farkastól? Gyerekek és mesefilmek
• Schreiber András: Tündérkör Beszélgetés Fleigauf Benedekkel
• Varró Attila: A nyúl üregén át A vándorló palota
• Kubiszyn Viktor: A legkisebb fiú James Dean, a lázadó
• Takács Ferenc: A kultusz kezdősebessége A James Dean-legenda
• Kriston László: Örökké fiatal James Dean-kultusz
• Karátson Gábor: Arcban elbeszélve Máté evangéliuma
• Pápai Zsolt: Hitchcocki szabás Erőszakos múlt
• Bun Zoltán: Szörnytest Cronenbergi építészet
KULTUSZMOZI
• Kovács István: A Paradicsomon innen Márványember, Vasember
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: A lusta oroszlán Velence
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Televizeken A tévénéző metamorfózisa
KÖNYV
• Stőhr Lóránt: A lassúság dicsérete Bíró Yvette: Időformák
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Műfény és láng Johanna
• Báron György: A boldogtalanság színei Ég veled!
• Békés Pál: Harmadik nekifutás Egy szoknya, egy nadrág
• Schreiber András: Magyar pite Fej vagy írás?
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Twist Olivér
• Turcsányi Sándor: Kívül tágasabb
• Kubla Károly: A halott menyasszony
• Hideg János: Wallace & Gromit és az Elvetemült Veteménylény
• Susánszky Iván: Elizabethtown
• Kárpáti György: Zorro legendája
• Milán Gábor: A Rashevski tangó
• Köllő Killa: Anyátlanok
• Jankovics Márton: Nesze neked Pete Tong!
• Gőzsy Kati: Kőkemény család

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Meghitt családi kör

Önnekrológ

Bádonfai Gábor

 

A film nézése közben nem hagyott nyugodni a gondolat: lám, a rendező, a halálakor megjelent megemlékezések és értékelések teljessé tételére (összezavarására?) elküldte az önmagáról meghitt családi körben készített, a kritikusokénál kevésbé tisztelettudó nekrológot.

Az ötlet természetesen képtelenség. Vagy mégsem az? Igaz, a Meghitt családi kör 1974-ben készült, s csak a filmforgalmazás és az élet kiszámíthatatlansága miatt jutott posztumusz a magyar közönség elé. Ám azt is tudjuk, hogy a rendező haláláig Proust Az eltűnt idő nyomában megfilmesítésével foglalkozott. A múlthoz és jelenhez fűződő viszony végső, nagy elszámolásával. A forgatásig sohasem jutott el, az anyag – saját tanúsága szerint – minduntalan kicsúszott kezéből.

Az életművet lényegében tehát a Meghitt családi kör zárja. A film utolsó jelenetében haldokló professzor magányossága, a változtathatatlanba való belenyugvást, a körülötte zajló világhoz kapcsolódás lehetetlenségét jelentő utolsó mozdulat Viscontié. A halál egyszerű és póztalan, amit azonban lezárt, az élet jobban kendőzte magát. Kit láttunk végső búcsút venni? A Párduc Salina hercegét, vagy a Halál Velencében Aschenbach báróját? Azt az embert, aki így vallott magáról: „Képviselője vagyok egy régi osztálynak, amely óhatatlanul kompromittálta magát... egy szerencsétlen nemzedékhez tartozom, amely a régi és új idők mezsgyéjén egyik lábával abban, a másikkal ebben áll, s mind a kettőben rosszul érzi magát.” Vagy von Aschenbachot, akit a rend, a tiszta ész világából ragad magával a mélybe egy tisztátalan, kétértelmű vágy. S a halál az erkölcsi megsemmisülésnek csak fizikai megismétlődése.

A Rocco és fivérei (1960) után fordulat következik Visconti művészetében. Míg az addig készült filmjeiben, s legmagasabb művészi fokon éppen az említett Rocco és fivéreiben a jelent kutatja, hogy jeleket találjon, amelyek már a jövőbe mutatnak, 1963-tól a jelenre adható magyarázatért a múlthoz fordul. Az ellentmondásosabb, problematikusabb utolsó korszak másik jellemzője a szerző és hősének azonosulása az újjal, a változóval szembeni gyanakvásban. Ahogy Lino Micciché (az olasz Avanti! és Aut, Aut! filmkritikusa) Luchino Viscontiról készített monográfiájában megjegyzi: „... filmjeinek korlátai és értékei is ebből az azonosulásból adódnak... s kitűnik Visconti burzsoáellenességének arisztokratikus volta is”.

Visconti utolsó korszakának lényegét foglalják össze a Lampedusa regényből készült film, A Párduc (1963) Salina hercegének idézett szavai. Visconti azonban baloldali, a marxizmushoz közel álló művész, számára az összekuszálódott, zavaros, riasztó jelen az elvetélt forradalom következménye, míg hősei a harmonikus múltat követő bomlást, a középszerűség hatalmát látják. A jelen elutasítása mégis mindkét esetben totális. Igazságtalanok volnánk azonban, ha a múlt idillikus bemutatása mögött valamiféle restaurációs törekvést keresnénk. Nem több, s nem kevesebb ez, mint az emlékek nosztalgikus megidézése, amelyet azonban jelentősen felerősít a jelenről alkotott elmarasztaló ítélet, s a jövő hiánya.

A dekadencia, a melodramatikus látásmód jellemzi ettől az időtől a rendezőt: a lélek szélsőségessége, a halál, a magányosság, az elátkozottság érzése, a múlt tartós szövetének felbomlása. Érzi, hogy az igazság, ellentmondásossága ellenére is az új mellett van, csakhogy ennek megszületése elfogadhatatlan kínokkal, s a régi harmónia halálával jár együtt.

A dekadenciát, a szélsőségesség iránti hajlamot azonban Viscontinál lenyűgöző dialektika, egy állandó „kulturális önkontroll” ellensúlyozza, s nem tudunk nem meghatódni, amikor a Halál Velencében Aschenbach bárójában saját agóniáját tárja elénk mélységes őszinteséggel.

A hatvanas években kezdődött, bizonyos értelemben az 1972-ben készült Ludwigban kiteljesedett, s haláláig tartó korszak végső összegzését kísérli meg a Meghitt családi körben. A film főszereplője, a római palotájában magányosan élő professzor egyszerre Salina herceg és Aschenbach is. Elszigetelt magányossága a világ elutasításából következik, a háborúban meghasonlott természettudós visszavonultsága. A külvilág azonban kegyetlenül betör otthonába, egyhangú mindennapjai közé, a művészetekkel, a művészetekért folytatott életébe. S ez a külvilág csúf, közönséges, s még aljasságában is középszerű. A professzor – Aschenbach a taszító – vonzó örvény közepén a Halál Velencében Tadzióját látja viszont. Nem tizenéves, ártatlan lengyel fiú többé. Fizikai szépsége mögött romlott, pszichopata lélek lakik. Brumonti márkinéval szemben mégis inkább a jelent képviseli. Azt, amit korábbi filmjeiben Visconti az elvetélt forradalomnak jellemzett. Részt vett az 1968-as berlini diáklázadásban, s valahol mélyen maradt még benne az akkori elkötelezettségből. A professzor és Konrád kapcsolata kétértelmű, vonzza és taszítja is a romlott szépség.

A párducok és oroszlánok után jött sakálok és hiénák még romlottságában sem képesek elfogadni a hajdan volt szépséget. Felfalják. S ami még tragikusabb, elfelejtik. Konrád halála megsemmisíti a professzort is. Halálos ágyánál Brumonti márkiné áll, a meghitt családi kör egyben azt is jelenti, hogy közösen felelősek, mert Konráddal a remény is eltávozott.

Szívszorongató, őszinte film a Meghitt családi kör. S ha azt mondjuk, hogy gondolatilag az utolsó korszak összefoglalása, ugyanez a művészi eszközökről is elmondható. Szinte hiánytalanul láthatjuk viszont valamennyi, az előző filmekben használt motívumot, akárcsak szereposztást.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/04 30-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7906