KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/december
KRÓNIKA
• (X) : Diák Rövidfilm Fesztivál
• (X) : A Katapult Film Szinopszis-Pályázata 2005
• (X) : Metropolis pályázat

• Beregi Tamás: A metamorfózis erdeje Tündérmesék felnőtteknek
• Muhi Klára: Nem félünk a farkastól? Gyerekek és mesefilmek
• Schreiber András: Tündérkör Beszélgetés Fleigauf Benedekkel
• Varró Attila: A nyúl üregén át A vándorló palota
• Kubiszyn Viktor: A legkisebb fiú James Dean, a lázadó
• Takács Ferenc: A kultusz kezdősebessége A James Dean-legenda
• Kriston László: Örökké fiatal James Dean-kultusz
• Karátson Gábor: Arcban elbeszélve Máté evangéliuma
• Pápai Zsolt: Hitchcocki szabás Erőszakos múlt
• Bun Zoltán: Szörnytest Cronenbergi építészet
KULTUSZMOZI
• Kovács István: A Paradicsomon innen Márványember, Vasember
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: A lusta oroszlán Velence
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Televizeken A tévénéző metamorfózisa
KÖNYV
• Stőhr Lóránt: A lassúság dicsérete Bíró Yvette: Időformák
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Műfény és láng Johanna
• Báron György: A boldogtalanság színei Ég veled!
• Békés Pál: Harmadik nekifutás Egy szoknya, egy nadrág
• Schreiber András: Magyar pite Fej vagy írás?
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Twist Olivér
• Turcsányi Sándor: Kívül tágasabb
• Kubla Károly: A halott menyasszony
• Hideg János: Wallace & Gromit és az Elvetemült Veteménylény
• Susánszky Iván: Elizabethtown
• Kárpáti György: Zorro legendája
• Milán Gábor: A Rashevski tangó
• Köllő Killa: Anyátlanok
• Jankovics Márton: Nesze neked Pete Tong!
• Gőzsy Kati: Kőkemény család

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Szőke kóla

Bumfordiak

Bori Erzsébet

Ember embernek nem mindig farkasa. Antirasszista komédia a kemény, de érző szívű nyóckerből.

 

Amit előre tudtam a Szőke kóláról (akkor még Pesti Harlem), az több mint elég lett volna ahhoz, hogy menekülőre fogjam. De nem kell kékharisnyás esztétának lenni, hogy titkos rémálmunkat lássuk megvalósulni egy mozgóképipari termékben, amelyben Majka, Beleznay Endre és Görög Zita szerepel, a Barátok közt meg az Európa expressz írói gründolják össze az RTL Klub hathatós támogatásával, gengszterek, vállalkozók és cigányok a hősök, a helyszín meg mi is lehetne más, mint a nyócker... Közepesen gyakorlott néző már a felsorolt összetevők egyikétől is kétkedni kezd, olyan sokszor nyúltak már ehhez a recepthez jónevű, régi alkotók és feltörekvő új undokok, akik a közönség szent nevével ajkukon a zsánerfilm zászlaját lobogtatva jöttek felénk, de ha jobban megnéztük, kiderült, hogy nem is lobogó, hanem egy nagy kasza van a markukban.

Egyáltalán, mi az a „szőke kóla”? Rémlett valami az átkos múltból: hiteles forrás szerint ez egy sorkatonai szakkifejezés a Kádár-korból, és világos színű gyanús üdítőitalt („lónyálat”) jelöl. Ebből megint csak rosszat sejdíthetünk, a Goodby Lenin magyar változatát, egy újabb nevetős búcsút a múlttól. Ez a veszély szerencsére elhárult: a szőke kóla töketlen gádzsót („fehért”, „magyart”, vagyis nem romát) jelent újcigányul. Az így minősített címszereplő fiatal és gazdag építési vállalkozó, ki agykontrollal kel és az „ember embernek farkasa” filozófiájával nyugszik, van úszómedencés háza, szép barátnője, luxusautója, egyszóval mai mérce szerint, mindene. A konfliktust avagy a drámai összeütközést egy minisztériumi pályázat indítja el; az alkotók nem terhelnek minket a részletekkel, talán jobb is. Ezt a százmilliós eszmei értékű pályázati anyagot autóstól lopja el az üzlet és a bűnözés fakó határát átlépő konkurencia, éppen a „nyolcban”, és máris nyakig vagyunk a kemény öklű, de meleg szívű romák, perlekedő kurvák és vicces rendőrök megannyi mozidarabból ismerős világában. Meg a Karácsonyi énekben, amelynek végén szociálisan érzékeny, jótét lélek lesz a gátlástalan pénzhajhászból, örök barátság az etnikai előítéletekből, és minden a lehető legjobbra fordul. Mert ez egy antirasszista oktatófilm.

Azt sem hallgathatom el, hogy a Szőke kólának oly nagyok és számosak a hibái, amiért már fércműnek kéne nevezni, de ezt én nem teszem. Az okokról majd később, most lássuk a felsorolást. Hogy a forgatókönyv nincs rendesen kidolgozva, az honunkban nem újság. Az írókat az sem látszik zavarni, hogy azt a nagyon kevés tudást, amivel a vállalkozókról, a Józsefvárosról vagy a romákról rendelkeznek, szinte kizárólag a moziból meg a tévéből szerezték. A főcím szerint romaszakértő is volt, ha ez igaz, akkor nem hallgattak rá: a Szőke kóla cigányai többnyire csak statiszták, s akik érdemleges szerepet kaptak, azok Kusturica vásznáról léptek le. A figurák jellemzését esetenként szóbeli közlésekre bízzák, minden látszat ellenére, bemondásra kell elhinnünk, hogy a főhős barátnője (Gubás Gabi) okos, Veréb (Majka) húga (Görög Zita) meg ritka ronda. A gazdag kerület – szegény kerület képi megjelenítése mintha a Dopeman Megyünk lopni című gyöngyszeméhez készült klipet venné alapul. És ami végképp érthetetlen, az a gyenge zene. Bármit gondoljunk is a nyolcról, az elvitathatatlan, hogy zenében erős, remek jazzisták, rapperek, népi- és cigányzenészek laknak és működnek benne, látjuk is a filmben Kicsi Tysont, a Váradi Roma Cafét, de a soundtrack egészében inkább szedett-vedett benyomást kelt, és nem csak a sűrű műfajváltogatások miatt. Magam a ritmustalanságot érzem a film legnagyobb bajának. A tempóérzék teljes hiányát, ami a jelenetek felépítésétől a poénok előkészítésén át a zenei vágásig mindenben tetten érhető.

Ezek után talán meglepő kijelentésnek fog hatni, hogy a Szőke kóla szeretnivaló mozi. Érződik rajta, hogy a készítők nem hétpróbás profik, hanem lelkes félamatőrök, akik kicsit sután, bumfordian lavíroznak a közhelyek, sikerpatronok és saját nemesebb szándékaik között. A mai gagyitévés-közönségfilmes klisék dacára mintha egy háború előtti magyar vígjátékot látnánk a maga ódonságával, verbális humorával, statikus beállításaival, de még szereplőválasztásával is. A szereplők – színészek és nem színészek – egyszerűen helyesek. Vannak igazán jó roma arcok (pédául a Néma Bob típust hozó Nyáry Oszkár); Beleznay egész meggyőző, aki pedig végképp nem tud játszani, mint például Majka, az megható, őszinte igyekezetével tűnik ki. Nem lehet őket nem szeretni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/01 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8487