KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/január
KRÓNIKA
• (X) : Diák Rövidfilm Fesztivál
• (X) : Metropolis pályázat
• (X) : Hartley-Merrill nemzetközi forgatókönyv-író pályázat

• Varga Anna: A Paradicsom kapui India – Bollywood
• N. N.: Indiai melodrámák
• Király Jenő: Dévi, a Földanya Az indiai melodráma asszonyai
• Beregi Tamás: Gőzdaliák és turbinakriplik Az ipari forradalom mozija
• Poszler György: Tudomány és regénycsoda Verne és a kalandregény
• Varró Attila: A fehér ember bölcsője Tarzan, a civilizátor
• Szilágyi Ákos: A toll démona Eizenstein erotikus rajzai
• Pápai Zsolt: Aranypolgár, Budapestről Fejős Pál portréjához
• N. N.: Fejős Pál filmjei a Duna Televízióban
TELEVÍZÓ
• Ozoli Gábor: Tiétek a világ A francia zavargások és a média
• Reményi József Tamás: A Nagy Óvoda A Nagy Könyv
• N. N.: A Nagy Könyv
FESZTIVÁL
• Palotai János: Mozgóképzőművészet Velencei Biennálé
• Karátson Gábor: A legfőbb jóság Kínai filmhét
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Gengszterek és filantrópok Manderlay
• Báron György: Csoda a plázában Az igazi Mikulás
• Bori Erzsébet: Bumfordiak Szőke kóla
• Csillag Márton: Ajándék ez a mag Csak szex és más semmi
• Barotányi Zoltán: A pénz szaga Kulcsár & Haverok
LÁTTUK MÉG
• Kubla Károly: Harry Potter és a tűz serlege
• Kolozsi László: Az igazság fogságában
• Wostry Ferenc: Hideg csontok
• Békés Pál: Szent Lajos király hídja
• Csillag Márton: Bőrnyakúak
• Kárpáti György: A köd
• Parádi Orsolya: Mianyánk kivan
• Földes András: A bomba átmérője
• Köves Gábor: Durr, durr és csók
• Dercsényi Dávid: Kisiklottak

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar film

Attila, a maffiózó

A kelepce

Ardai Zoltán

Magyar filmekben a maffiózó csak valami hirtelen előmászott szaporaféreg, ezredvégi csapás.

 

Hatósági előírások megsértése még nem bűntett; bűnelkövető nem eleve a jövő bűnismétlője; visszaeső bűnös nem bizonyosan rendszeres bűnöző; hivatásos bűnöző nem minden szín alatt bandita; kiscsoportos bandita nem feltétlenül „maffiózó”, integrációs függés teszi azzá. Hosszú lépcsősor, de csak ködépítmény, elvi konstrukció. Ha gyakorlati jelentőségű útvonalnak (szamárlétrának) tekinthetnénk, a magyar gengtársadalom csak sokára, vagy inkább sohasem válhatna eggyé magával a hazai társadalommal. Kénytelenek vagyunk azonban a visszájáról nézni a helyzetet, a már előállt kriminális nagyszövetkezetek felől, figyelembe véve a polit-kriminalitás jelesebb történelmi példáit is, különösen a balsorsú lenini példa nagy útmutatását. Így rögtön kitűnik, hogy a „maffiák” nem csupán gengsztereket (harcosokat) igényelnek, hanem műszakiakat, irodistákat, szakértőgárdát is, van trénjük, belkerük-külkerük és mindenféléjük. Nem szólva KB-król, PB-kről. (Korántsem csupa mélyről jött vezéralak, a kárhozat megannyi Vak Bottyánja feszít a kárpátian, podóliai stb. ominózus nagyszövetkezetek magasában, hanem olyan manikűrözöttek is, akik csak hírből ismerik a pajszert, stricimúltjuk sincs, nem emlékeznek éjjeli futásokra az URH elől, ellenben nyolc-kilenc éve sasszemű privát tervbizottságokat alakítottak, még a Bastille-ostrom bicentenáris napját sem várva be.) És testes polgári ellensúly ma sincs Volhiniában, mint a két világháború közt sem volt.

Kelepcében az alvilág. Valamelyik rendőr-auktor, Fóti Andor vagy Mág Bertalan egyik könyvének büszke címe ez, a hatvanas évekből. Úgy hangzik, mint „csapdában a bekerített”. Hitvalló cím: nem elég, sohasem elég alvilággá szorítani a köztörvényes bűnözést, a hatósági vasmarok magát az alvilágot is fel fogja morzsolni. A kremliánus szocializmusban a köznépi bűnözés kettős elnyomást szenvedett, amennyiben politikai aknamunkának is számított, hitelrontásnak a rendszert illetően. Napjainkra úgy fordult a kocka, hogy az „alvilág” szó jelentése kissé szétesővé vált, akadnak mai húszévesek, akiket nyugdíjas tanárnőkre asszociáltat ez a homályos kifejezés. Nem mintha a honi bűnszövetkezetek dobó-, fogó- és ütőjátékosai közt ne akadnának számosan, akik emlékeznek a kötelező iskolaköpeny-úttörőnyakkendő kombinációra.

A hatvanas években megnövekedett azoknak a turnusos és napközis nyári táboroknak a száma, ahol a kerítésen belül úgynevezett dzsungel is húzódott, a nevelőszemélyzet pedig tűrni kezdte a dzsungelezést. Egy oly tábor, mely dzsungel-régióval is rendelkezett, nem mutatott a többinél elvadultabb képet. Területének nagyobbik részén töretlen, áttekinthető rend uralkodott: a zászlónál (flag), az ebédlőpavilon körül, a körletekben és a bőven locsolt füvű futballpályán. Ugyanakkor oldalvást ott sötétlett a bozót, ahová a fiúkörletek egyes tagjai már a csendes pihenő lejárta előtt átkúsztak, majd a táborozók egyre jelentősebb hányada gyűlt belé. Az egyéni fűbunkerek sorsa nem lehetett más, mint legázoltatás a térfoglalóktól, valamelyik nagybunker klánja által; a támadók először is szétrúgták az ágbordázatot. Aki egyéni bunkerében nem a „bakaszivar” nevű, fűvel tömhető indatöredéket szívta, hanem igazi dohánynemű volt nála (pláne amerikai cigaretta, mert nem mese, hogy ilyen eset is adódott), természetesen ki is lett rabolva. Ha a rablók csak ketten-hárman voltak (felderítők egy nagybunkerből), az akció ritkán nem torkollott verekedésbe. Vér is csepegett a dzsungelben. Olykor madarak vére, sok fészek akadt, de voltak fejelős gyerekek, meg olyanok, akik rágással kezdték ki a másik orrát, száját verekedés közben. A mazochista fiúk hamar lelepleződtek, hogy aztán kikötve pihegjenek, ködös szemmel, nyálukat folyatván. Bicskák, boxerek tűntek fel, sok társalgás esett pisztolyfajtákról. A nagybunkeresek nemcsak harcokat viseltek, időről időre kislányokat is behurcoltak a sűrűbe, hol a lányka kedvére, hol pedig nem, majd félholtra nyúlkálták és tapizták őket (ilyesmiből már baj lehetett, mint lett is nemegyszer, tábori ügy). Az igazi jó fiúk, az érdekes jók is, szinte egész nap a körletek oldalán maradtak, az igazi rossz fiúk, az unalmas rosszak is, csakis a napirend sarkosabb pontjainak engedtek, csupán ilyenkor mentek át a rendes oldalra. A többség viszont kiegyenlítetten mozgott a két régió között, a hű csatlósok ugyan valamivel többet dzsungeleztek, mint a bajban hamar árulkodásra vetemedő, silány jellemű álcsatlósok, vagy a külön kalandozó duók, triók, és a köztük ingázó egyéni kószák.

Azóta nem nagyon sikerült felnőni, és a tábori egyensúlyt sem váltotta fel másmilyen. Az egyensúly metamorfizálódás helyett megszűnt. Már ott tartunk, hogy folyvást bombák röpködnek a valahai körleti oldalra, éspedig nem a rend elleni lázadásképpen, hanem fölényes életmegnyilvánulásként. De sejthető volt ez már előbb. A közbülső évtizedek borús mutációt hoztak. Akkor, a Pangás idején duzzadt elképesztően népes sokasággá Figyeljhaver Attila szociáltípusa, ez az életkortól, hasasságtól függetlenül srácos, sportcipőt, joggingot, anorákot viselő szerző-mozgó fazon. Milliószám lett belőle. Huszonéves, harmincas, negyvenes és ötvenet betöltött srácok, nonstop működő negyed-, fél- és egész bűnözők pokoli mennyiségben, egyazon zsargont beszélve. És nem rémálom volt ez, hanem a kérlelhetetlen való, az új dunatáji ersatzklasse. Ma: a legsúlyosabb örökség a Kádár-korból.

Ha nem számítunk egyes negatívutópiás zsánerű, ’90 körüli műveket, a magyar film három éve kezdte tükrözni Attila maffiózós mutációját. Egyelőre – áldatlan állapot – nem akar bennük Attilára ráismerni. Elejtette a régebbi, fájdalmas egyénítéseket, melyek során Atiszerű figurákról kiviláglott, mennyire csalóka volt az első benyomás, és egy-egy Attiláról is kiderült, hogy közülünk való (értsd: nem a Plutó küldötte), sőt az ő átalakulásaitól függetlenül úgysem lehet jobb minekünk. Vélnénk, a magyarságot jelentős részben Ati alkotja ma is, módosított gúnyákban, esetenként testőri öltönybe is átbújva. De az újabb magyar filmekben ő csak valami hirtelen előmászott szapora féreg, ezredvégi csapás, melyről elég annyit regisztrálni, hogy belerondít kedves emberek amúgy sem könnyű életébe. Obligát játékfilmi motívummá kezd válni: – mai cselekményt feltételezve – a múló banditaroham, mint egykor filmdalok kellettek. Banditarohamot zsurnálmetszésű, tévészériás felfogásban illik mutatni; fókuszba Attilák nem kerülhetnek, még ha a film elsődlegesen bűnügyi tárgyú is. Kicsik ők ahhoz, még csak nem is oroszok vagy ukránok. (Fekete Ibolya a Bolse Vitában jól elkülöníthető orosz banditakarakterekkel szolgál.) Nem orosz a Bács Ferenc alakította ispotályigazgató hamispap sem a Törvénytelenben (András Ferenc, ’95) de fókuszba kerül, merthogy vezérszemély. Főbűntárs: Olbrychski. Markukban van az egész község, ők pedig úgy somolyognak néha egymásra, mint Talleyrand és Fouché. Aztán Bács hirtelen ledurrantja Olbrychskit (és más bizalmasokat) a kasszaszobában, majd perc se múlik, ájtatosan lépked lefelé a csarnoklépcsőn, tisztaszívű vendégek fogadására. Nahát, a bűn valóságos Rembrandtja ez a lelkész. És ezekbe a dolgokba végre mi csak így beleláthatunk. Filmes kelepcében a nagymenők. Bacsó az ezévi filmszemlés Balekok és banditákban Melis György segítségével leplez le egyet. Melis egy joviális öreg fegyencet játszik, aki a börtönből irányítja a... föl se lehet mérni, mi mindent, az egészet! és markában van a... minden! a Csiribá, a Kirelejzum! és göcög-kacag Melis, mint az egész film göcög-kacag, bementünk a miff-maffiába, recece.

Okafogyottá vált most már az is, hogy a magyar film vezérbűnözők ábrázolásával törődjék. A hazai felülmúlhatatlanok máris be lettek mutatva, van min elrágódni.

Közben pihenésül érdemes még megnézni Cserna Antalt (aki Bacsónál a mesterbalek főhőst alakítja) a Gyilkos kedv című Erdőss Pál-rendezésben. Mint banditák gazdag kenyéradója tűnik fel itt; egyebek közt két egészséges véreb meghatott tulajdonosa. Ezt a figurát van hova tenni. Nem okoz ugyan akkora tudattágulást, mint a fegyenc Melis, de nem is gépies sztereotípia csupán; földi lényekre emlékeztet. Ez az atyás kóklertónus, amelyet a tulaj körébe jutott szerencsétlenek ízlelgetni kénytelenek, az ököljogszemléletnek ez a fontoskodva bölcselkedő változata nagyon ismerős. Gyerekhangokat is idéz, a dzsungeles táborokból, az unalmas rosszfiúság egyik irányzatát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/05 32-33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1630