KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/április
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: A 37. Magyar Filmszemle díjai
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Hullámzó Balaton Játékfilmek
• Forgách András: Személyes kozmoszok Halász, Szemző, Szaladják – háromkirályok
• Vaskó Péter: Honderű Új filmvígjátékok
• Hirsch Tibor: Más a mese Kisjátékfilmek
• Báron György: Feltételes megállók, végállomások Dokumentumfilmek

• Lengyel László: Pókok és legyek Szabó István: Rokonok
• Gelencsér Gábor: Szegény barbárok Móricz-filmek
• Takács Ferenc: Szerelem és pénz Jane Austen-adaptációk
• Darab Ágnes Zsuzsa: Amikor kilóg az asztalláb Nevelőnők a filmvásznon
• Varró Attila: Fúriák az angolparkban A brit horror és a nők
• Köves Gábor: A változatosság kedvéért Ang Lee-portré
• Hahner Péter: A hőskor után Ang Lee: Túl a barátságon
• Molnár Gál Péter: Bolond világ A Marx fivérek
• N. N.: A Marx fivérek filmjei
MÉDIA
• Vízer Balázs: Póz, csajok, satöbbi A videoklip mesterei
• Reményi József Tamás: Hattyú és klitorisz Tévékritika
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Az író mint társtettes Bennett Miller: Capote
• Stőhr Lóránt: A bírálás édes gyönyöre Bacsó Péter: De kik azok a Lumnitzer nővérek?
• Pápai Zsolt: Zsák a foltját Benoit Delépine – Gustave de Kervern: Aaltra
• Muhi Klára: Régi idők orosz focija Ifj. Alekszej German: Nagypályások – Garpastum
• Kriston László: „Amikor az ember még misztérium volt” Beszélgetés ifj. Alekszej Germannal
KÖNYV
• Palotai János: A pillanat embere Friedmann Endre albumai
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Az időjós
• Vincze Teréz: Mária Magdolna
• Horeczky Krisztina: A szavak titkos élete
• Mátyás Péter: A leggyorsabb indián
• Vízer Balázs: A belső ember
• Köves Gábor: Casanova
• Vízer Balázs: Pénz beszél
• Wostry Ferenc: Motel
• Horeczky Krisztina: Befejezetlen élet
• Kárpáti György: Rózsaszín párduc

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Dombokon túl

Az Ördög háta mögött

Margitházi Beja

Elegánsan oldotta fel Cristian Mungiu a 4 hónap, 3 hét és 2 nap megrendezése után ránehezedő várakozásokat: a 2007-ben első románként megnyert Arany Pálma és a Mesék az aranykorból (2009) ironikus epizódfüzére után tavaly befejezett legújabb filmjével rögtön két, forgatókönyvért és színészi alakításokért megítélt cannes-i díjjal újrázott. És bár sokan ismét a Ceauşescu-érát továbbmorzsoló filmet vártak tőle, a Dombokon túl a kortárs Romániában játszódik, nagy botrányt kavart, valós eseményeken alapszik, a célkeresztbe pedig látszólag újra két fiatal lány különös, szimbiotikus kapcsolatát állítja. A helyzet ezúttal azonban összetettebb, a stílus pedig, ha lehet, még letisztultabb, szikárabb, mint az abortuszdráma esetében.

Az új téma ellenére a román „második hullámban” gyakori jelenkutatás itt mégsem olyan hangsúlyos. Isten háta mögé, a dombokon is túlra vezet ugyanis Mungiu filmje, egy moldvai ortodox kolostorba, oda, ahol napjainkban, áram és folyóvíz nélkül, egy pap és egy főnővér irányítása alatt, végeredményben tanyasi nagycsaládként éli szerény hétköznapjait egy kis apácaközösség: egy nagyobb asztal körül elférnek, mindenki teszi a dolgát, a Páter a templomban dolgozik, feloldoz és eligazít, a Máter szervez, leoszt és közvetít, a leánygyermekek pedig meggyőződéssel szolgálnak, húzzák a kútról a vizet, tisztítják a nyers halat és lelkitükör alapján rendszeresen gyónnak, áldoznak. Egyiküket azonban Németországból meglátogatja gyerekkori, árvaházi barátnője, hogy magával vigye egy hajós felszolgáló-munkára. A kívülálló, temperamentumos Alina nem tud és nem is akar belesimulni az egyszerű idillbe, egykori testi-lelki társa, szerelme, a halk szavú, törékeny Voichiţa viszont maradna, a kialakult helyzet pedig véletlenek és rossz döntések szerencsétlen összjátékával fordul át el a lehető legrosszabb végkifejletbe.

Mungiu a teljes, majd két és fél órás játékidőt e folyamat részletes, hétköznapokba oltott bemutatásának szenteli, könyörtelenül, de mindenféle irónia, mutogatás vagy direkt kritika nélkül térképezve fel a zárt kolostori közösség és a (kül)világi intézmények (kórház, egészségügy, rendőrség, gyámszülők) működési rendellenességeit és felelősségét. Ez a valóság azonban fiktív: miközben díjnyertes forgatókönyvét az egykori BBC újságíró Tatiana Niculescu Bran 2005-ös tanacu-i ördögűzésről írt dokuregénye alapján írta, az aktus maga csak elkerülhetetlen végkifejlet az események sorában. Mungiunak ugyanis esze ágában sincs rekonstruálni, igazságot tenni, vádolni vagy akár állást foglalni. Az okok és következmények dinamikája, a részletek összekapcsolódása érdekli, annak a profán egyszerűsége, ahogyan az idillből kibontakozik a dráma, majd megképződik a tragédia – azaz maga, a legjobb szándékokkal kikövezett, pokolba vezető út. A vallásos miliő és a démonűzési rítus ellenére a Dombokon túlban Isten is viszonylag hallgatag, és az Ördög sem ott húzódik meg, ahol a leginkább készenlétben állnak, hogy lecsapjanak rá: Mungiu filmje sem a transzcendencia, sem a horror irányába nem hajlik el, itt csak emberek, gyarló, tehetetlen, gyenge és jóakaratú emberek hibáznak egyre nagyobbakat.

Ezekhez a karakterekhez annak ellenére kerül közel a néző, hogy Mungiu operatőre, Oleg Mutu szinte egyáltalán nem használ közelképet: a szereplők mindvégig a környező terek, figurák jól látható kontextusában jelennek meg, ahogyan viszonyaikat is a közösségi vagy páros szimbiózisok határozzák meg. A pályakezdő Cosmina Stratan és Cristina Flutur hátborzongatóan pontos alakításához és a feszesre szabott, fordulatokat precízen adagoló dramaturgiához mindenféle kísérőzenétől mentes, minimalista, stabil beállításokkal dolgozó stílus társul, melyet képileg a kolostor egyszerű berendezése, szűk terei, a gyertyák és petróleumlámpák fénye, a feketével keretezett apácaarcok és festményszerű kompozíciók tesznek jellegzetessé. A befejezés gyönyörűen összegzi a film mindezen erényeit: míg a prológusban a tolongó utasok közt Alina felé araszoló Voichiţát követte a kézikamera, a záróakkordban a rendőrautóban ülnek a főbb szereplők. Az ügyész egy anyagyilkossághoz szállt ki, várni kell. Alig érzékelhető, leheletnyi zoom hagyja fokozatosan hátra a gondterhelt, néma profilokat. Odakint zajlik az élet, munkások törik az aszfaltot, iskolások mennek át a zebrán. Egy közelben elhajtó autó nagy adag sárlét csap fel a szélvédőre. Vágás. Vége.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/03 47-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11370