KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/április
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: A 37. Magyar Filmszemle díjai
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Hullámzó Balaton Játékfilmek
• Forgách András: Személyes kozmoszok Halász, Szemző, Szaladják – háromkirályok
• Vaskó Péter: Honderű Új filmvígjátékok
• Hirsch Tibor: Más a mese Kisjátékfilmek
• Báron György: Feltételes megállók, végállomások Dokumentumfilmek

• Lengyel László: Pókok és legyek Szabó István: Rokonok
• Gelencsér Gábor: Szegény barbárok Móricz-filmek
• Takács Ferenc: Szerelem és pénz Jane Austen-adaptációk
• Darab Ágnes Zsuzsa: Amikor kilóg az asztalláb Nevelőnők a filmvásznon
• Varró Attila: Fúriák az angolparkban A brit horror és a nők
• Köves Gábor: A változatosság kedvéért Ang Lee-portré
• Hahner Péter: A hőskor után Ang Lee: Túl a barátságon
• Molnár Gál Péter: Bolond világ A Marx fivérek
• N. N.: A Marx fivérek filmjei
MÉDIA
• Vízer Balázs: Póz, csajok, satöbbi A videoklip mesterei
• Reményi József Tamás: Hattyú és klitorisz Tévékritika
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Az író mint társtettes Bennett Miller: Capote
• Stőhr Lóránt: A bírálás édes gyönyöre Bacsó Péter: De kik azok a Lumnitzer nővérek?
• Pápai Zsolt: Zsák a foltját Benoit Delépine – Gustave de Kervern: Aaltra
• Muhi Klára: Régi idők orosz focija Ifj. Alekszej German: Nagypályások – Garpastum
• Kriston László: „Amikor az ember még misztérium volt” Beszélgetés ifj. Alekszej Germannal
KÖNYV
• Palotai János: A pillanat embere Friedmann Endre albumai
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Az időjós
• Vincze Teréz: Mária Magdolna
• Horeczky Krisztina: A szavak titkos élete
• Mátyás Péter: A leggyorsabb indián
• Vízer Balázs: A belső ember
• Köves Gábor: Casanova
• Vízer Balázs: Pénz beszél
• Wostry Ferenc: Motel
• Horeczky Krisztina: Befejezetlen élet
• Kárpáti György: Rózsaszín párduc

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Indián tél

Ideiglenes vadászmezők

Gelencsér Gábor

 

Elvágyódás és otthonkeresés, álom és valóság, magány és szerelem, öröm és fájdalom, romantikus érzékenység és modern pszichózis keskeny vadászösvényén járja profán passióját Tamás, az indián. Kivonul a civilizációból, beleveti magát a vadonba, egyszerre játékosan és komolyan, bárgyún és bölcsen keresi függetlenségét, saját énjét. Hogy mitől is menekül, azt csak később tudjuk meg, amikor szökésben lévő, társául szegődött barátját elfogja a rendőrség, s ez az esemény visszatéríti falujába. Az ütődöttnek tartott fiatalember durva tréfák szenvedő alanya; csak a gyerekekkel és egykori tanítójával tud szót érteni. A szerelem hozza vissza civilizált énjét, s ez lesz a veszte. Igazi férjként viselkedik hűtlen asszonyával, amit a kegyetlen külvilág nyomban megtorol. Hősünk ezek után lóra pattan, s a távolba futó sínek mentén ellovagol, vissza a természetbe, a vadászmezőkre, á la Rousseau, à la westernfilm.

Erdélyi János és Zsigmond Dezső a magyar dokumentum-játékfilm hagyományaival, valamint saját dokumentarista szemléletükkel és tapasztalatukkal ellentétben ezúttal nem a való világ mítoszát mutatják fel, nem az egyszerit, az esetit emelik a sors rangjára, hanem a fikciót hozzák le a földre, épületes tanmesét ábrázolnak realisztikus módon. S a kifejezés szempontjából ennek még az sem mond ellent, ha tudjuk, hogy a főhőst az alkotók valóságos személyről mintázták. A Cséplő Gyuri-féle „sorsjáték” helyett azonban itt kitűnő színészi alakításokat látunk (a főszerepben Eperjes Károly). Az eltérő módszer meghatározza az egész film gondolatvilágát: a hitelesség helyett a különlegességre, az érzelmek helyett az érzelgősségre, a perifériára szorult élet drámája helyett egy fejsérülést szenvedett fiatalember bizarr történetére kerül a hangsúly.

Kivonulni ebből a világból, eltávolodni ezektől az emberektől, megtagadni ezt az életet – ehhez manapság nem kell zavart elméjűnek lenni, sőt. A film azt hangsúlyozza túlzóan, amit nem kéne, akkor marad közhelyszerű, amikor eredetiségre volna szükség, s azt tartja szürke egyszerűségben, amit el kéne varázsolnia. A legproblematikusabb Tamás, az indián betegsége. Még csak nem is az a bizonyos civilizáció okozta baját, ami elől menekül, hanem egy véletlen baleset, s ráadásul minderről csak hallunk, nem tartozik a film drámai ívéhez. Kívülállása, lázadása, „indián léte” extrém, független a világtól, nincs közünk hozzá. Tamás „deux ex machina” sorsa úgy ölthetne valamiféle szimbolikus vagy parabolikus tartalmat, ha története le tudná győzni a földi gravitációt, az ábrázolás mitizálná személyiségét. Az alkotók azonban, dokumentarista rendezőkként, tradicionális kisrealizmust művelnek. A szürke falusi környezet, az utak pora, a kocsma közönségessége, a pusztuló, málló élet jól ismert a magyar filmekből – csakúgy, mint a megesett lány, a nevelőintézet vagy éppen Törőcsík Mari nyűtt arcú, pongyolás alakja. E háttérre vetül Tamás meglehetősen hiteltelen szerelmi története évődéssel, házassággal, szakítással. Az összképet végül néhány „tanulságos” jelenetsor egészíti ki. Ilyen a Zolnay Pál alakította Humanista Tanár úr, arisztokrata családi hátterével, s ilyen a film legzavarbaejtőbb képsora, amely ugyan tálcán kínálja a „helyes olvasatot”, ám ebben az esetben mind poétikai, mind gondolati szempontból durva blaszfémia: Tamást élcelődő haverjai az útszéli keresztre kötözik, hogy az arra haladó autósokat riadt térdreborulásra kényszerítsék az eleven pléhkrisztus előtt.

Akit megaláznak... – igen, tudjuk, ám Tamás sorsában nem kísért sem a megváltás, sem az önmegváltódás. Súlytalan, dimenzió nélküli figura. Orvosi eset, csodabogár, s nem a lelki szegénység állapotába sodródott Krisztus-imitáció. Nem az intellektus hiánya, a kommunikációképtelenség üresíti ki alakját, éppen a belső csend, az indián-lét aurája adhatna helyet a mélyebb, elemibb öntudatnak, érzékenységnek, világlátásnak. Tamás azonban kívül marad az élet drámáján, szemlélője, s nem tevékeny formálója saját sorsának – és ebből a szempontból pszichózisa egyszerű fogyatékosság. Gyermeki ártatlanságában hibát követ el, amikor éjszaka zörgető hűtlen feleségét nem engedi be a házba... A hiba bűnné viszont nem általa lesz: a kintrekedt asszonyt egykori szeretője szúrja le bosszúból a sötét utcán. Hiába, saját sorsdrámánkban nem helyettesíthet bennünket dublőr. Woyzeck maga ölt.

Nem könnyű a valóság talajáról elrugaszkodva, dokumentarista ihletettséggel, szociografikus igényű tanmesét alkotni. Nagyon bátor, mégis kifinomult poétikai és gondolati szerkezet tudja csak áthidalni valós és képzeletbeli távolságát. Készült néhány éve egy magyar film, amelynek ez sikerült. Gazdag Gyula alkotása, a Hol volt, hol nem volt képesnek mutatkozott a varázslatra; a sok tekintetben hasonló szellemiségű Indián tél nem. A fekete-fehér film szürke tónusa engesztelhetetlenül e siralomvölgy foglya; a Tamás álmában megjelenő családi fotó, külföldre emigrált apjával, békésen mosolygó anyjával, s persze kettőjük között ővele, ékes fejdíszben, amint derűsen néz valahová messze előre, csak egy pillanatra képes beragyogni az örökös indián telet. A Hol volt... végén egy remélhetőleg szebb mesevilágba repülnek a szereplők; Tamás fehér paripáján ugyancsak á képzelet birodalmába üget, mégsem hisszük, hogy az örök vadászmezőkre távozik. Sorsa, azaz a film, csupán véget ért, de nem teljesedett be.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/04 26-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1235