KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/április
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: A 37. Magyar Filmszemle díjai
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Hullámzó Balaton Játékfilmek
• Forgách András: Személyes kozmoszok Halász, Szemző, Szaladják – háromkirályok
• Vaskó Péter: Honderű Új filmvígjátékok
• Hirsch Tibor: Más a mese Kisjátékfilmek
• Báron György: Feltételes megállók, végállomások Dokumentumfilmek

• Lengyel László: Pókok és legyek Szabó István: Rokonok
• Gelencsér Gábor: Szegény barbárok Móricz-filmek
• Takács Ferenc: Szerelem és pénz Jane Austen-adaptációk
• Darab Ágnes Zsuzsa: Amikor kilóg az asztalláb Nevelőnők a filmvásznon
• Varró Attila: Fúriák az angolparkban A brit horror és a nők
• Köves Gábor: A változatosság kedvéért Ang Lee-portré
• Hahner Péter: A hőskor után Ang Lee: Túl a barátságon
• Molnár Gál Péter: Bolond világ A Marx fivérek
• N. N.: A Marx fivérek filmjei
MÉDIA
• Vízer Balázs: Póz, csajok, satöbbi A videoklip mesterei
• Reményi József Tamás: Hattyú és klitorisz Tévékritika
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Az író mint társtettes Bennett Miller: Capote
• Stőhr Lóránt: A bírálás édes gyönyöre Bacsó Péter: De kik azok a Lumnitzer nővérek?
• Pápai Zsolt: Zsák a foltját Benoit Delépine – Gustave de Kervern: Aaltra
• Muhi Klára: Régi idők orosz focija Ifj. Alekszej German: Nagypályások – Garpastum
• Kriston László: „Amikor az ember még misztérium volt” Beszélgetés ifj. Alekszej Germannal
KÖNYV
• Palotai János: A pillanat embere Friedmann Endre albumai
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Az időjós
• Vincze Teréz: Mária Magdolna
• Horeczky Krisztina: A szavak titkos élete
• Mátyás Péter: A leggyorsabb indián
• Vízer Balázs: A belső ember
• Köves Gábor: Casanova
• Vízer Balázs: Pénz beszél
• Wostry Ferenc: Motel
• Horeczky Krisztina: Befejezetlen élet
• Kárpáti György: Rózsaszín párduc

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Dokumentumfilm a televízióban

Arcvonások

Andor Tamás

A nehezebb út dicsérete. Egy előzsűror töprengései a Kamera Hungária televíziós fesztivál dokumentumfilmjein.

 

A dokumentumfilmes hálátlan szerepében ritkán és nehezen kerül rivaldára. Sokszor csak végszavaz és visszhang se jön. Hálát és biztatást azoknak, akik mégis vállalják ezt a szerepet! Hivatás ez? Azt hiszem, igen. Erősít hitemben sok ihletett mű a múltból és jelenből.

Ebben a műfajban emlékezetes dolgozattal csak az dicsekedhet, aki végigment az úton. Aki mikor forgatni kezd, már többet tud tárgyáról, mint az, akit megszólaltat, aki úgy használ környezetet, tájat, hátteret, információt és élő embert, „beszélő fejet” képein, hogy azok az összefüggések valódi rendjét felfedezzék, s ne csak esetleges díszítésként működjenek. Kivételes eset, mikor a kamera az ott és akkor felfedezett összefüggések rögzítésével valódi mélységükben fed fel titkokat. A „bölcs” emberek, „szakértők” szereplése a műfaj népszerű tudományos ágában helyénvaló. Ők megfosztják a befogadót attól, hogy saját benyomásai által jusson tanulságokhoz, érzelmi alapon megrendüljön és feladja esetleges beidegződéseit, előítéleteit. Az igazi dokumentumfilm, alkotójának ismeretei alapján, a nézővel fedezteti fel a csodákat, érzelmileg is megragad és a dolgok többnyire megoldhatatlan problematikájának súlyával kizökkent a kényelmes szemlélődés állapotából. Helyzeteket keres, szereplőinek sorsával halad, öröm és gond egyensúlyával éli a sokszor lehetetlen körülmények kárvallottjaival az ő életüket, a rájuk mértet. Az igazi dokumentumfilm katartikus, tehát drámai.

Mostanában ilyen film kevés van. De van.

Gyarmathy Lívia: Táncrend, Almási Tamás filmjei, MuharosKörtési: Mikor szolgának telik esztendeje, Ferenczi Gábor: Magyar bulletin, Keserű Judit: Lépések, Zsigmond Dezső: Aranykaliba, Makó Andrea: Esztena a kiváló példák, és néhány más műben biztató kísérletek bizonyítják, hogy a „korán kelés” elengedhetetlen feltétel. Ha a főhős után loholunk, sohasem jön szembe. A probléma kulcsa vízbe esett, vízgyűrűk esztétizálnak.

Mikor az alkotók a repülőgép menetrendjéhez igazítva dolgoznak, leruccanván a téma környékére, svenkelgetnek a környező dombokon vagy épületeken, és drámai zenével izzadt homlokukon tanulságokat fogalmaznak, vagy személytelen emberek különösségein szórakoznak, akkor lehet, hogy fáradságos munkával kötelességet teljesítenek megrendelőjük igénye szerint, de közben egyéb kötelmeikről megfeledkeznek, bámészkodnak egy kiállításon.

Sok filmet láttam, és kivétel nélkül mindben találtam információt vagy információmorzsát, számomra ismeretlen részletet a világ jelenségeiből, de megindítani csak azok tudtak, amelyek a fentieknek megfeleltek.

A videotechnika összehasonlíthatatlanul kedvezőbb feltételeket teremt a mai dokumentumfilmes számára, mint a klasszikus doku hőskorában a filmnyersanyag nehézkes, sokszor kontrollálhatatlan kidolgozása. A miniatürizált kamerák, a szinte korlátlanul felhasználható szalaghossz azonban alkalmat ad visszaélésre is.

A végtelenségig beszéltetett ember monológja untat, az úgynevezett lesett, kandi kamera használata felháborít. A végtelen interjú emlékek archiválására megfelelhet, a miniatürizált kamera az orvostudomány eszköze. Nem vagyok a technika ellensége, romló memóriámat előbb-utóbb keménylemezzel pótolom, s annak meghajtója szél lehet, mit mások fújnak, de embertársam belében ma még csak az ő engedélyével túrhatok. Nincs olyan „primitív személyiség”, aki ne szabná határát mégoly erős szereplési vágyának, és ez a határ valahol az emésztési folyamatok környékén lehet. Kinél hogyan. A bulvárstílus ezeket a határokat feszegeti, és ember legyen a talpán, aki a határon innen marad! Legyünk emberek a talpunkon.

A dokumentumfilm nagyítója alatt mindig az abszurd helyzetéből kitörni vágyó ember vagy csoport szorongott. Vagy több halat, fókát akart szigonyára tűzni, vagy a rákényszerített kultúra alatt sajátját akarta művelni, tette hétköznapi kenyérkereső dolgát, próbálta megoldani sorsának gubancait. A mai dokumentumfilmek-műsorok szereplői sem mások.

A „határon kívül rekedt magyarok” létének abszurdumát több film alkotója próbálja megfejteni. A határon túl rekedt magyarok és nem magyarok létének abszurduma szórabírhatatlan. A határon túl rekedt emberek létének abszurduma hasonlatos a szerelemhez. Mert fájdalmasan kimondhatatlan, beteljesíthetetlen és megoldhatatlan. És ebbe beletörődni lehetetlen.

Mi oldja meg a szerelmet? A vallomás pillanata? Netán a házasság? Mikor kimondatik, hogy: Szeretlek, én is szeretlek? Nem, semmi sem oldja meg a szerelmet, csak a keserves idő. A filmekben megoldást keresőkkel találkozom. Van, aki minden veszéllyel dacolva, géppisztolytűzben leúszik az anyaországba, van, aki bonyolult, hivatalos úton manőverezve látszatra elválik szerelmes feleségétől, látszatházasságot köt látszólag jóindulatú, láthatatlan nővel, és mindenét, valós kapcsolatát is kockára téve kivárja a türelmi időt, hogy családját anyaországában egyesíthesse. Van, aki megalázó sorban hajnaltól napestig áll, hogy magyarigazolványát kiválthassa, mert van, akinek ez a semmire se jó a lelkében mindenre kell. És a legtöbben nem tudják, mit kellene tenniük, csak teszik a dolgukat ott és akkor. Egyik lépést a másik után illesztve mennek a hegyre, kotlóst ültetnek, helyet keresnek a juhoknak télre, konok mozdíthatatlanságukkal, bajszukra fagyott jégcsapokkal keltenek szégyenlős szimpátiát. Hát őket kell szeretnem? Már szinte megfejthetetlen nyelvjárásukat? Őket, akik otthon maradnak az idegenben? Nem. Nem diktálnak a filmek ilyesmit szerencsére. Csak cserepeken tükrözik a bonyolult valóság szivárványszíneit, és miközben az Aranykaliba kisfiú-hősének bajlódását figyelem, az ő magától értetődő helytállásának csodája láttán pillanatra hinni kezdem a szerelmet gyógyító időt.

Ki tudja, ki roma? Aki annak vallja magát, vagy akit annak tartanak? Aki büszke rá, vagy aki szégyelli? Elszíneződnek, összemosódnak a dolgok. Elcigányosodik egy-egy falu, magyarosodik egy-egy cigány, elvétve gazdagszik, többnyire nyomorog, de mindenképpen erősödik egy társadalom a társadalomban, szokásokat őriz, hagyományokat ápol, szeret és gyűlölködik, hadakozik a lemaradás ellen. Lépéseket tesz; lépeget az iskola felé kamerával a nyomában a romagyerek, egy igényesebb s tán ettől még keservesebb jövő felé. A felelőtlen kamera rászegeződik a jelenségre, a lényegtelen handabandákra, de a felelős kézzel irányított a lényegest keresi az öntudatlan élni vágyóban, az azonost, a honvágyót, a szerető társat, a kitörésre képes, fényes embert.

„Franciába” fut ijedtében, gyökerestül a fa, a „tekintélyes” roma ember, ott is hullatja magját, erejét bizonyítva, de hazavágyik a régi ágyba, ebbe a gonosz zámolyországba, ahol a sárban lépeget az iskola felé elesettségéből tápászkodó utódja.

A roma-filmeket lassan roma filmesek csinálják. Ez így van rendjén. A film nyelvén is egyre többen beszélnek közülük, talán így könnyebben megértjük egymást.

Régmúlt és közelmúlt, történelem és táj. Örökké folyó folyók felett már csak emlékeket őrző várak. Pusztuló falvak, elvesztett otthonok között lábadozók, lelkükben sérültek, valamikori nagy csaták sebesültjeihez hasonlók. Túlélők fülében sortűz visszhangzik. Tanúskodnak. A mágneses szalag, tovább javítva, tán örökre megőrzi képüket és hangjukat, hogy valamikori utódaink azok életmódját, gondolkodását is kutathassák, akiknek temetője a rárakódott rétegek alól nem kiásható, akiknek porát az erőszak vagy csak talán egy új szokás a szélbe szórta.

Dolgozzatok, dokumentumfilmesek! Dacoljatok az érdektelenséggel! A képernyők egyre táguló keretei talán tágabb teret nyújtanak az igyekezetnek. A szűk marok talán kinyílik néha, a bátran kereső talál, ha minden eszközt megragad. Az én kis kincstári optimizmusom mögött csak a ti nagyra becsült munkátok lehet a fedezet.

Nyomában extrém sorsoknak, nyomában híres embereknek, nyomában politikai változásoknak, e változások nyomán sodródó embereknek, talán könnyebben dönti el ki-ki, hogy fiú-é avagy leány, hogy magyar-é avagy cigány, hogy fontos ez vagy sem, hogy egyáltalán mi a fontos.

A dokumentumfilmes munka hiteles művei nélkül uralkodni kezdenek a Valóság rejtett kamerával telerakott klozetjein felfedezett jelenségek. Az önmutogató hazugság mentén persze sok igazság is kiderül a szándék ellenére. Ez az ellentmondás a Big Brother-jelenség körül kibontakozó értelmiségi vita alapja. De én látni szeretném azt a csatornát (nem kanálist), amelyik megrendeli a saját módszereit leleplező filmet, amelyik pénzeli egy-egy felszínre dobott halacskájának a sorsáról készülő tanulmányt, akkor is, mikor ez a halacska már hanyatt úszik a lében és gázsi reménye nélkül fuldoklik. Rejtett kamera nélkül. Persze még ilyen csatorna is akadhat, ha elég véres a hal. Csak nézettség kérdése.

De én büszke vagyok Rátok, akik a nehezebb úton jártok. Akik újra meg újra megpróbáltok híveket szerezni, embernek, munkának, felfedező hitnek, vallásnak akár, mert ritkán kapott elismerésért cserébe mutatjátok fel eredményeiteket.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/01 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1744