KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/április
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: A 37. Magyar Filmszemle díjai
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Hullámzó Balaton Játékfilmek
• Forgách András: Személyes kozmoszok Halász, Szemző, Szaladják – háromkirályok
• Vaskó Péter: Honderű Új filmvígjátékok
• Hirsch Tibor: Más a mese Kisjátékfilmek
• Báron György: Feltételes megállók, végállomások Dokumentumfilmek

• Lengyel László: Pókok és legyek Szabó István: Rokonok
• Gelencsér Gábor: Szegény barbárok Móricz-filmek
• Takács Ferenc: Szerelem és pénz Jane Austen-adaptációk
• Darab Ágnes Zsuzsa: Amikor kilóg az asztalláb Nevelőnők a filmvásznon
• Varró Attila: Fúriák az angolparkban A brit horror és a nők
• Köves Gábor: A változatosság kedvéért Ang Lee-portré
• Hahner Péter: A hőskor után Ang Lee: Túl a barátságon
• Molnár Gál Péter: Bolond világ A Marx fivérek
• N. N.: A Marx fivérek filmjei
MÉDIA
• Vízer Balázs: Póz, csajok, satöbbi A videoklip mesterei
• Reményi József Tamás: Hattyú és klitorisz Tévékritika
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Az író mint társtettes Bennett Miller: Capote
• Stőhr Lóránt: A bírálás édes gyönyöre Bacsó Péter: De kik azok a Lumnitzer nővérek?
• Pápai Zsolt: Zsák a foltját Benoit Delépine – Gustave de Kervern: Aaltra
• Muhi Klára: Régi idők orosz focija Ifj. Alekszej German: Nagypályások – Garpastum
• Kriston László: „Amikor az ember még misztérium volt” Beszélgetés ifj. Alekszej Germannal
KÖNYV
• Palotai János: A pillanat embere Friedmann Endre albumai
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Az időjós
• Vincze Teréz: Mária Magdolna
• Horeczky Krisztina: A szavak titkos élete
• Mátyás Péter: A leggyorsabb indián
• Vízer Balázs: A belső ember
• Köves Gábor: Casanova
• Vízer Balázs: Pénz beszél
• Wostry Ferenc: Motel
• Horeczky Krisztina: Befejezetlen élet
• Kárpáti György: Rózsaszín párduc

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Rapperek háborúja

Fehérszemét eltakarító

Forrai Krisztián

A rapzenében a csúcsra kerülni olyan, mint felvételt nyerni egy maffiacsaládba. S a kockázati faktor is hasonló.

 

You can’t learn this shit in no history book. Ezt nem tanítják a történelemkönyvek – summázza a rapkultúrát a 8 mérföldben elhangzó The Rap Game egyik sora. És valóban: a rap szájról-szájra terjed, a tanítók pedig a szövegmondók, az MC-k, akik maguk is egymástól tanultak. Az már más kérdés, hogy mire tanítanak: úgy tűnik, kiveszőben a valóvilág-krónikások, akiknek üzeneteit (le)veszi a széles tömeg. Még szerencse, hogy van a világon Eminem, a kívülálló egyedülálló: white trash, Amerika tékozló fia.

Ütős ganxstazoleezmussal szólva a rap kemény játék. A csúcsra bekerülni olyan, mint felvételt nyerni egy maffiacsaládba, és az „exitálás” is sokszor hasonló. Ha meg nem akarsz a csúcsra jutni, bele se kezdjél. A legmenőbb rapperek, a playa-k, famíliát vagy céget igazgatnak, és önmagukat brandesítik; ha nincs minimum egy saját neveddel fémjelzett ruhakollekciód, senki vagy. Alulról ide felkapaszkodni csak rajtuk keresztül lehet, és akkor alkalmazkodni kell a szabályokhoz. Ma már egy Puff Daddy, Master P, Jay-Z vagy DMX családjához frissen igazoló kezdő rapper elsőre többmilliós lemezeladást fog produkálni a köré épített gépezetnek köszönhetően, és aztán vagy ő is saját vállalkozásba kezd, vagy elsikkad, vagy a cég jól felfogott érdekében drive-by shooting áldozata lesz.

A trükk az, hogy a fent jellemzett (striciből, drogdílerből, piti bűnözőből vagy éppen középosztálybeli ficsúrból lett) rapperek többsége – annak ellenére, hogy sokkal inkább üzletemberek, mint előadóművészek – a szó technikai értelmében nagyon jó MC: Jay-Z ennek iskolapéldája, aki saját pályáján – New Yorkban – verhetetlen a szócsavarásban, szövegei viszont nem lépnek túl a kivagyiskodó világuralom-hirdetésen, mások lealázásán és halálos megfenyegetésén, illetve saját anyagi javainak részletezésén. (Puff Daddy ellenben nemcsak műmájer, de MC-nek is nagyon gagyi.) Ezek a rapperek hamis ígéreteket hirdető gettó-próféták – az eszképizmus területi képviselői, akik egymásra licitálva kínálják a dalszövegekben, klipekben és lemezborítókon hirdetett terméküket: a társadalom peremén élő feketék vágyálmait a luxuséletről. (Aminek nagyjából így fest az alaptípusa: egyedire tervezett sportszerkó, kint hordva több kiló arany, egy pohár Curvoisier az egyik kézben, egy marijuanás trombita a másikban, Gucci-ruhába bújt nagymellű macák a legújabb típusú Mercédesz hátsó ülésén, a CD-játszóból döng a rapzene.) Vagy ami még rosszabb: a gangsta rapperek, akik saját valós vagy színjátszott bűnözői életmódjuk parabolájával keresik halálra magukat.

Szóval cirkusz, szemfényvesztés – de hát erről szól a showbusiness. Vagy nem? Mert akadnak a fentiekre rácáfoló ellenpéldák: olyanok, akik alulról jöttek, de a hirtelen jött „bling-bling” (ez a most dívó szleng a gazdagságra) ellenére is megmaradt az éleslátásuk, meg nyelvük társadalomkritikus, szociálisan érzékeny éle. Az ő mondanivalójukra a mainstream rapperek hadoválásával szemben csak kevesek kíváncsiak, illetve csak kevesekhez jut el, és akkor is általában megmarad a földalatti terjesztésben.

De hová akarok kilyukadni. Konkrétan Eminemhez. Ő a rapperek igen ritka fajtájának díszpéldánya: afféle harmadik utas, aki külön kategóriát képez. Nem playa és nem is gangsta rapper. Szövegeivel a lecsúszottakat, a soha felkapaszkodni nem tudókat képviseli, viszont milliók kíváncsiak rá. Eminem a rap fehér hollója.

Merthogy neki még a rapbiznisz fordított irányú diszkriminációjával is számolnia kellett. A rap minden rassz felett a fekete amerikaiak zenéje; az a műfaj, amit a fehérek nem igazán tudtak kisajátítani. Ha végigvesszük a mainstream sikert magáénak tudó fehér MC-k és rapzenekarok listáját, csak az egyik kezünkre van szükség. Etalonnak ott a Beastie Boys, akik ráadásul még zsidók is. Keménykötésűnek ott volt a House of Pain, akik ír örökségükre voltak piszok büszkék. Bohócnak meg Vanilla Ice és Snow. Ez igen sovány. Ráadásul, ők fehér környezetből indultak, és elsősorban a fehéreknek szólnak/szóltak –

ellentétben a 14 éves kora óta rappelő Eminemmel, aki a fekete többségű Detroit leglepukkantabb környékén nőtt fel, és az élet sivárságától menekülést nyújtó rímcsatáit fekete MC-k ellen vívta; úgy, ahogyan ez a 8 mérföldben celluloidra került. Ezekből a battle-ökből – két MC verbális vívása – többnyire győztesen került ki, sőt egy idő után már az is nagy szó volt, ha valaki ki mert állni ellene. Az addig szegény és sanyarú sorsot mutató szabadulástörténet itt vett pozitív fordulatot: egy rímolimpia után felfedezte őt a rapzenei producerek producere, Dr. Dre, és a szárnyai alá vette, ezzel tulajdonképpen ajtót nyitott neki a legfelsőbb körökbe, lévén a rapvilág egyik legnagyobb hatású és respektű keresztapa-szerű figurája. Na jó, szóval Eminemnek szerencséje volt, nem vitás. Mint ahogy az sem, hogy lélegzetelállító beszédtechnikájú rapper, aki mestere a belső rímeknek, az áthajlásoknak és a punktuációnak. Amit mond, arra pedig egész Amerika felkapta a fejét.

Eminem tulajdonképpen Slim Shady, aki Marshall Mathers (= M & M). Utóbbi a valódi személy, aki az előbbi kettőt teremtette. Vagy ki tudja? A három eddigi albumának tudathasadás-trilógiája (The Slim Shady LP, The Marshall Mathers LP, The Eminem Show) összemossa a határokat. Ami biztos, hogy telibe találta a fehér középosztálybeli Amerika gyenge pontját: több millió Jerry Springer freak show vendég osztályonkívüli Marshall Mathers fenyegetését. Ők azok, akik Em’ számára az ihletet adják. Szókimondó, alpári, erőszakos, homofób, gyűlölködő – sérült személyiség gyilkos és politikailag teljesen inkorrekt humorral. A siker reflektorfényében úgy viselkedik, mint egy tőrőlmetszett white trash: bunkó módon és bután – élvezi a felhajtást, de fél tőle. Ugyanakkor ott munkál benne saját múltjának hozadéka, a rengeteg feldolgozatlan frusztráció: drogfüggő, őt abúzáló anyja, tönkrement kapcsolata kislánya anyjával – ez a két legfőbb témája. Amikor ezeket beszéli ki magából, saját fajtáját diss-eli (ócsárolás, a rímpárbajozók legfőbb fegyvere) és teszi nevetségessé.

Szövegeivel, továbbá megnyilvánulásaival, balhéival állandó botrányt és felhajtást generál, amire a következő lemezén reflektál, amivel újabb lemeznyi reflektálandó botrányt és felhajtást generál. Eddig így működött Eminem sója, amivel külső pályáról feljutott a rap-topra. A kérdés csak az, hány szezonra lesz ez még elég.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/01 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2036