KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/április
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: A 37. Magyar Filmszemle díjai
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Hullámzó Balaton Játékfilmek
• Forgách András: Személyes kozmoszok Halász, Szemző, Szaladják – háromkirályok
• Vaskó Péter: Honderű Új filmvígjátékok
• Hirsch Tibor: Más a mese Kisjátékfilmek
• Báron György: Feltételes megállók, végállomások Dokumentumfilmek

• Lengyel László: Pókok és legyek Szabó István: Rokonok
• Gelencsér Gábor: Szegény barbárok Móricz-filmek
• Takács Ferenc: Szerelem és pénz Jane Austen-adaptációk
• Darab Ágnes Zsuzsa: Amikor kilóg az asztalláb Nevelőnők a filmvásznon
• Varró Attila: Fúriák az angolparkban A brit horror és a nők
• Köves Gábor: A változatosság kedvéért Ang Lee-portré
• Hahner Péter: A hőskor után Ang Lee: Túl a barátságon
• Molnár Gál Péter: Bolond világ A Marx fivérek
• N. N.: A Marx fivérek filmjei
MÉDIA
• Vízer Balázs: Póz, csajok, satöbbi A videoklip mesterei
• Reményi József Tamás: Hattyú és klitorisz Tévékritika
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Az író mint társtettes Bennett Miller: Capote
• Stőhr Lóránt: A bírálás édes gyönyöre Bacsó Péter: De kik azok a Lumnitzer nővérek?
• Pápai Zsolt: Zsák a foltját Benoit Delépine – Gustave de Kervern: Aaltra
• Muhi Klára: Régi idők orosz focija Ifj. Alekszej German: Nagypályások – Garpastum
• Kriston László: „Amikor az ember még misztérium volt” Beszélgetés ifj. Alekszej Germannal
KÖNYV
• Palotai János: A pillanat embere Friedmann Endre albumai
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Az időjós
• Vincze Teréz: Mária Magdolna
• Horeczky Krisztina: A szavak titkos élete
• Mátyás Péter: A leggyorsabb indián
• Vízer Balázs: A belső ember
• Köves Gábor: Casanova
• Vízer Balázs: Pénz beszél
• Wostry Ferenc: Motel
• Horeczky Krisztina: Befejezetlen élet
• Kárpáti György: Rózsaszín párduc

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Csajok

Mi lesz veletek?

Bakács Tibor Settenkedő

Kéne csinálni egy filmet róluk. A nőkről, a csajokról, a háziasszonyokról, a nőcikről, az emberről. A másik oldalról.

Mi lesz veletek? Kérdeztem magamtól, álszent részvéttel a Csajok vetítése után. Az egyik csaj, ugye maga a rendező Szabó Ildikó, ki ha bír, két marokkal fog. Példának okáért, maga írta magának a forgatókönyvét, de arról sem mondott le, hogy három dimenzióban lássa azt, ami most még kettő. Ez az első csapda.

A többi másik három csaj is ismerős a reakciós mozistának: honi sztárjaink. Udvaros mosolya önmagában félház, Eszenyi hisztije a másik fele. Most már csak olyan machókat kell találni hozzájuk, akik úgy tudnak szerencsétlen hímneműek lenni, hogy még roskatagságukban is irigylésreméltó félistenek. A CIB-reklámból visszaigazolt Cserhalmi, vagy Gálffi még most is megremegtet egy-két női szívet a megszokott hitvesi ágyban. Az ínyenceknek ott van Bán János rusztikus szikársága. Ha a csajokat a skacokkal összeboronálom, akkor kész a helyzetkomikum: mit is kezdenek egymással colonus sorsukból felszabadított nők és restségben elpuhult férfiak?

S láss csodát, a csajok pasiznak. A film történetét mondhatnám másképp is: három barátnő felkeresi a jósnőt, aki a film későbbi tanúsága szerint fabatkát sem ér, mert a sors szálai másként bogozódnak, mint misztikus lelkük szeretné. Mondhatnám így is, de az az igazság, hogy zavarban vagyok, mert én, eh de kellemetlen, én nem értem e filmet. S így nehéz a mesélés. Nos, ilyenkor a teendő az önvizsgálat. S ha magamban lelem meg a tudatlanság okát, elhallgatok. De megvizsgáltam, és beszélek tovább.

Szólnom kell arról, hogy Szabó Ildikó kissé kapkodva, átgondolatlanul készített most filmet. Ugyanis ha nem követett el egy tucat szakmai hibát, akkor omoljon rám a magyar mozgóképkultúra. Az első csapda, amibe beleesett, hogy hitte magáról, a forgatókönyvírás piha mesterség, s tekintve honunkban a bevett gyakorlatot, a szerző – maga a film, szerzői filmet készített.

Ha lett volna kép alatt egy megőszült magyar író, akkor valószínűen lenne az ún. egész s egész-séghez tartozó váz. Mi tartja az egyébként jól instruált jeleneteket. Így inkább „egymásra hányva hever a világ”, illetve világok, mert mindegyik csaj külön, szuverén világ. Világuk kiterjedésére mi sem jellemzőbb, hogy az egyikük skizofrén élethelyzetet gyakorolva (ez az, ha szeretőt tartunk házasságban), egy városi indiánnak adta oda testét. Ülök a nézőtéren, fokozódó zavarban, s nézem a Bán János játszotta indiánt. (Második csapda: Vajon mire gondol a művésznő? Csak nem a Cseh Tamás féle indiánokra? Lehet, de annak itt semmi értelme. Vagy talán ez olyan szürreális bigyó. Jelöli, hogy vannak individuális elkülönülésben pszichiátriailag megrekedtek. Különben is vicces a Bán abban a fejdíszben. Morbid.) Értenék egyet a filmrendezőnővel, de nem tehetem. Nem morbid, hanem kiagyalt, valószerűtlenül irreális, egyszerűen konceptuális tévedés. A második csapda tehát? Belépni egy Hollywoodi Szisztémával legyártott film esetében a cseh szürrealizmusba. Nem kompatíbilisak egymással. S az már csak hab a tortán, hogy egy zseniális operatőrrel megcsalatja magát Szabó s Jankura Pétert a produkcióba némileg késve, de meghívja. Mert emiatt az előbbi kettőre még rávarrták Almodóvar emocionálisan színezett szőttesét. Persze erről az operatőr nem tehet, ő is azért van a pályán, hogy gólokat rúgjon. De ha egy film kapcsán csak az ő munkája dicsérhető, elárulta a csapatot. Erre az esztétikai minyonra még rákerül, óhatatlanul, hisz ez tényleg Szabó Ildikó specialitása: a hótreál. Ki az, ki kivezet e termékeny rendetlenségből? Kiálthatott föl a rendező és néző a vetítés alatt (persze csak magában). Egy vágó, ha lett volna. Akkor most mindannyian nyugodtan aludnánk babérjainkon. Csak így tudom azt elképzelni, hogy a fiatal fiútól (kicsodamicsoda, nem tudjuk) majdnem terhes Udvaros Dorottya-féle nő részt vesz egy vacsorán. Itt idősödő szülők hálát rebegve tovább csábítják, az egyébként asszonyt. A jelenet sokáig, feszültséggel terhesen, dramaturgiailag kicentrírozott helyen áll. A színészek is jók, majdnem tisztára amatőrök. S aztán illa berek, nádak erek, úgy eltűnik mind az idős házaspár, mind a jelenet jövőbe mutató következménye, hogy na. Soha többé nem látjuk vissza őket, nem kár érte, nem azt mondom, de hát a szekvencia azáltal lészen a filmben, ha a jelenetek egymásra vonatkoztathatók. Érthetőbben: ülök a moziban s látom, hogy a vásznon egy budapesti bérház lakásbelsője látható. No, ez érdekes. Udvaros Dorottya épp felugrik filmbéli szüleihez, de nem tudnak csendben együvé tartozni, mert egy afrikai törzs fiai, dobokkal terhelten ösztöneiknek adnak szabad folyást.

A hangzavarban megtudjuk, hogy (szemmel láthatóan tíz évvel fiatalabb) nővére van a mi csajunknak. Közben kiugrik a mama is a bérház magasából, haláltusájánál férje biztatja a visszavonhatatlannal. Tökéletes a káosz hermeneutikai rendszeremben. Az történik, amit látok? Egy család szétesik a kövezeten? Vagy ez a magyar valóság görbe tükörben? Így nem hökkenek meg, mikor a mi csajaink elmennek mulatni egy kikötött hajóra (látni a kajüt-ablakokon villódzó fényt és vizet) s onnan kilépve mégis egy betonépület emeletéről jönnek le. Sőt, szinte örülök, hogy egy jeleneten belül – átöltözés nélkül – látható kék és piros bugyiban a hősnő. (Hát istenem, másnapra könnyen elfelejti az ember azt a fránya bugyit...) Tisztelt férfi kollégáim, ne örüljetek a kezdeti bukdácsolásnak. Mert e film nem kíván zsákbamacskát árulni rólunk, machókról. Ha úgy hozza sorsunk, akkor kiskorú leánygyermekekkel mulatjuk az időt, vigyázó anya szeme láttára. S ennek vége az intenzív osztály. Jut eszembe erről a szóról, lehetett volna intenzívebb a kritika radikalizmusa. Igaz, Szabó Ildikó tényleg nem feminista, de ha kacérkodik, akkor illik fölülmúlni a párt központi tanítását. Itt minket nagyon tapintatosan löktek le a trónról. Bénák vagyunk, rabszolgatartók, paranoiásak, machiavellisták, zsigerből önzők, de szeretni valóan gyöngék, még a konyhában is.

Evvel egyetértek, de ha szerzői filmről van szó, akkor tessék legalább annyira tökösnek lenni (a jelző is árulkodik), mint Spike Lee, vagy Thelma és Louis. A Csajokság és a Pasiság ugyanis ideológia. S abban ki nem kővetkezetés, az revizionista. A machoista társadalom apologétája, akkor is, ha nem tud róla. Ezért mondom, hogy csajok, csajok mi lesz veletek? – ha ilyen ügyvédetek van.

S még valami nagyon fontosat. Szabó Ildikó beletalált a témába. Valóban kéne csinálni egy filmet róluk. A nőkről, csajokról, a háziasszonyokról, a nőcikről, az emberről. A másik oldalról. Ahogyan Szabó Ildikó valaha remeket készített egy másik oldalról. (Címe is ez.) El kéne már tűnődni komolyan és szép, esztétikus formába öntve, hogy miért is szúrjuk el mi férfiak és nők ezt az egészet, amire teljes lelkünkből vágyunk? Miért akarunk egyszerre otthon lenni és máshol? Miért kell berúgni ahhoz, hogy jól érezzük – nem magunkat, hanem – hibáinkat?

Örülnék egy ilyen filmnek, s akkor is zavarban lennék, de a szégyentől. Most ez az érzés legyen másé.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/04 20-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=257