KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/április
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: A 37. Magyar Filmszemle díjai
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Hullámzó Balaton Játékfilmek
• Forgách András: Személyes kozmoszok Halász, Szemző, Szaladják – háromkirályok
• Vaskó Péter: Honderű Új filmvígjátékok
• Hirsch Tibor: Más a mese Kisjátékfilmek
• Báron György: Feltételes megállók, végállomások Dokumentumfilmek

• Lengyel László: Pókok és legyek Szabó István: Rokonok
• Gelencsér Gábor: Szegény barbárok Móricz-filmek
• Takács Ferenc: Szerelem és pénz Jane Austen-adaptációk
• Darab Ágnes Zsuzsa: Amikor kilóg az asztalláb Nevelőnők a filmvásznon
• Varró Attila: Fúriák az angolparkban A brit horror és a nők
• Köves Gábor: A változatosság kedvéért Ang Lee-portré
• Hahner Péter: A hőskor után Ang Lee: Túl a barátságon
• Molnár Gál Péter: Bolond világ A Marx fivérek
• N. N.: A Marx fivérek filmjei
MÉDIA
• Vízer Balázs: Póz, csajok, satöbbi A videoklip mesterei
• Reményi József Tamás: Hattyú és klitorisz Tévékritika
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Az író mint társtettes Bennett Miller: Capote
• Stőhr Lóránt: A bírálás édes gyönyöre Bacsó Péter: De kik azok a Lumnitzer nővérek?
• Pápai Zsolt: Zsák a foltját Benoit Delépine – Gustave de Kervern: Aaltra
• Muhi Klára: Régi idők orosz focija Ifj. Alekszej German: Nagypályások – Garpastum
• Kriston László: „Amikor az ember még misztérium volt” Beszélgetés ifj. Alekszej Germannal
KÖNYV
• Palotai János: A pillanat embere Friedmann Endre albumai
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Az időjós
• Vincze Teréz: Mária Magdolna
• Horeczky Krisztina: A szavak titkos élete
• Mátyás Péter: A leggyorsabb indián
• Vízer Balázs: A belső ember
• Köves Gábor: Casanova
• Vízer Balázs: Pénz beszél
• Wostry Ferenc: Motel
• Horeczky Krisztina: Befejezetlen élet
• Kárpáti György: Rózsaszín párduc

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A Haneke-gyilkosságok

Hidegebb a halálnál

Schubert Gusztáv

A bécsi kedély a múlté. Az európai filmben a leghidegebbet ma egy osztrák rendező filmjeiben mérik.

 

Michael Haneke minden mozifilmje – A hetedik kontinens, a Benny videója, a 71 töredék a véletlen kronológiájából és a trilógiához szorosan kapcsolódó Furcsa játék – értelmetlen, megmagyarázhatatlan emberi sorstragédiák tükre, tegyük hozzá rögtön, mert talán ez lesz ebben az életműben az egyedül maradandó, jéghideg tükre, szempillantás alatt odafagy a tekintet. Haneke hidegebb a halálnál. Jegesebb a szörnyű pólusnál, mely hőseit vonzza, taszítja balsorsuk felé. A hetedik kontinensben egy jómódú család – apa, anya, tízéves forma kislány – sodródik Terra Incognita felé, jó ideig azt hihetjük, Ausztrália volna az a bizonyos ismeretlen kontinens, ahová lélekben egyre közelebb jutnak, de mikor az apa módszeresen és szenvtelenül – ahogy addig az életét is élte – külön e célra beszerzett fejszéjével nekilát felaprítani a könyvespolcot, fésülködőasztalt, akváriumot, ráébredünk, hogy a végcél sokkal közelebb van. A családra kíméletesebb sors vár, velük altató végez. A Benny videójában unott kamaszfiú videózgat naphosszat elsötétített szobájában, kedvenc felvételét a disznóöléskor készítette, legalább háromszor-négyszer visszajátssza, előre-hátra, lassítva, gyorsítva, ahogy a mészáros fejbelövi a torra szánt süldőt. A videókölcsönző kínálata nem ilyen bizsergető, minden horror kecsap és műanyag, magyarázza Benny egy sápkóros bakfisnak, akire azért lett figyelmes, mert nap nap után látta őt a téka kirakata előtt sóvárogni. Bevezeti elektronikus házikápolnájába, hogy aztán a kamera szeme láttára feláldozza a kíváncsiság és az unalom istenének. A 71 töredékben vadidegenek – egyetlen közös vonásuk a végzetes életundor – sodródnak egymás felé a mai Bécs színvak kaleidoszkópjában, hogy egyikükből gyilkos, másikukból áldozat legyen. Kiből mi, az is esetleges. A Furcsa játékokban két teniszsortos, fehérkesztyűs pubi passziózik: sorra járják a tóparti villákat, túszul ejtik a jómódú nyaralókat, s miután eljátszadoztak a családtagokkal (a lélek kínzását többre tartják, mint a test sanyargatását), lemészárolják őket. A hetedik kontinens és a 71 töredék végén Haneke rendőrségi jegyzőkönyvből idéz: „a történtekre nincs magyarázat”. Odaírhatná másik két filmje után is.

Vagy mégse? Az „ingyenes cselekvést”, az indokolatlan gyilkosságot Gide találta ki a századelőn, főhőse, Lafcadio egy kósza ötlettől vezérelve kilök valakit a robogó vonatból. Próbálkozna csak meg vele manapság. A boldog békeidőknek, amikor értelme volt még az értelmetlen cselekedetnek is, vége, nincs többé action gratuite. A mi boldogtalan békeidőnkben fordítva van: az érzelmek inflációjában az értelmes cselekedetek lettek ingyenesek, érthetetlenek, értelmetlenek, értéktelenek. Nincs tétje már semminek, minden választás esetleges, semmi sem jóvátehetetlen, a valóság bármikor visszaforgatható, akár Benny videója. A Funny Gamesben, miután az egyik fehérkesztyűs gyilkost váratlanul lelövik, magát a filmet pörgeti vissza megdöbbent társa; a hulla életre kel, semmi gond. Épp csak a csodának lesz vége, a videogame-ben nincs súlya többé Lázár feltámasztásának.

Miért lett R. úr ámokfutó? – aranykori kérdés. Nem az a váratlan, rejtélyes, megmagyarázhatatlan, ha valaki ámokfutásba kezd, hanem hogy addig nem tette, hogy él, dolgozik, tervez, végez. Rejtély, mi hajtja. Rejtély, hogy csinálja. Mert oka, értelme, célja nincs többé. Amikor R. úr vagy A hetedik kontinens mérnöke kiakad, éppen abbahagyja ámokfutást. Nemhogy elvesztené, épp visszanyeri a józan eszét. Miért veri szét bútorait egy jól szituált családapa, miért húzza le schillingjeit, még az aprót is, a vécén, miért nyírja szét ruháikat a felesége? Nem dühöngenek; lomtalanítanak. Végül magukat is kitakarítják abból a világból, ahol semminek sincs értéke, jelentése, minden ingyenes. Az Amerikai psycho Armani öltönyös, Gucci cipős dúsgazdag hobbigyilkosa szintén e jegyben éli életét, a Wall Street környékén barkácsol és lomtalanít, embereket fúr, farag, fűrészel, mert csak ilyenkor érzi, hogy „van a tárgyaknak könnyük”. Egy olyan édenben, melyet nem tart össze semmilyen szervező erő, világmagyarázat, ahol minden és mindenki egyedül marad, jelentéktelenségbe süpped, ott bárkivel bármi megeshet, bárkivel bármi megtehető. A „veled is megtörténhet” – egy pár évvel ezelőtti belga botrányfilm tette ismert szlogenné (Filmvilág 93/12 ) e fenyegető mondatot – a káosz birodalmának jelszava.

Haneke nem pszichologizál, „ott kívül a magyarázat”, De inkább kultúrkritikus, mint osztályharcos. Az unalom járványa – legtisztábban a 71 töredékben látszik ez – nem kímél sem szegényt, sem gazdagot. Haneke nem az egyénben (vagy egy társadalmi csoportban) találja meg az „érthetetlen bűn” magyarázatát (hőseinek „bűne a koré”), hanem a káosz uralmában. Már nem gyógyíthat, csak regisztrálhat. Korboncnok. Ezért is jéghideg. Ha valaki úgy látja, hogy a halál már beállt, nem sok oka marad a bizakodásra. Haneke Bresson-tanítvány. Isten elrejtezett, s vele az ember is. A hetedik kontinens első tíz percében nem látunk arcokat, csak cipőt, kezet, hátat, s amikor majd mégis, azokba az arcokba aligha fogunk belefeledkezni, szélfútta, sarkvidéki táj mindegyik, mélyen a fagypont alatt. A hetedik kontinensben vagy a Benny videójában visszatérő elem a közös étkezés. Haneke hőseinél az ebédlő, a konyha nem a családi élet nyüzsgő piactere, hanem zárka, ahol az együvé zártak néma közönnyel merednek a csajkájukba. Ha mégis mosolyt látunk valamelyik arcon, el lehetünk készülve a legrosszabbra, A hetedik kontinensben utolsó vacsoráját fogyasztja a közös öngyilkosságra készülő család, amikor végre valami halovány öröm felfénylik az arcokon. Kulináris élveket csak a halál gondolata ébreszt. Benny szigorú apja is akkor nyom el egy félmosolyt, amikor feleségével megbeszélik, apróra kell majd vágni fiúk áldozatát, el ne duguljon a lefolyó. Az utolsó összetartó családi kapocs a halál. Haneke minden filmje pedagógiai horror: a család apokalipszise után játszódik, apáról fiúra itt már semmi sem száll.

Ha már nincs isten, nincs színészet sem. Haneke filmjeit nézve Bresson néma, merev mozgású, dermedt arcú színészei jutnak eszünkbe (nem véletlenül, a kölcsönzés tudatos). Elfuserált a teremtmény: gólem, lelketlen mozgó agyag. Ha nincs ember, nincs történet sem. A Haneke-hősök sorsát a véletlen tördeli kerékbe. A misztikus életérzés antivilágában járunk. Ahol nincs Isten, nincs ember, nincs társadalom, ott minden csak annyi, aminek látszik, semmi sem utal valami nálánál is nagyobbra, tágasabbra. Nincs rész és nincs egész, nincs titok, nincs csoda, nincs hátsó gondolat, nincs metafora, csak üres tekintet, szenvtelen nouveau romanos fényképezés, a puszta lét. Haneke ridegen bánik nézőivel: nem illeszti össze formás történetekké azt, ami millió darabra tört. Magunkra hagy a sittkupaccal, unalomba fullaszt, és – mintha mindez nem volna elég – még a jelentéktelen mozzanatok sűrű ismétlésével is sokkol. „Az érdekes képek a galériákba valók, a mozinak a banalitást kell megragadnia.” Minden szkeptikus, kiábrándult bölcselő hasonlóan érez, a világ nem az, aminek látszik. Az idillt meg kell tisztítani az érdekesség, a belevetített érzelmek patinájától. Mi lehetne maróbb sav a romantikus képzelmekre, mint az unalom hosszó percei. Reggeli egyenes adásban. Gyilkosság egyenes adásban. Hanekénél nem a vér látványa elviselhetetlen, hanem az életé. A munkáé. A szórakozásé. A szeretkezésé. A reggeliké. Az ebédeké. Zombik rágódnak így, soha és sehol metszéspontján, sehová sem tartva, semmire sem gondolva. A hetedik kontinens egyik élőhalott-lakomáján egy meglett testvérbáty egyszercsak fölzokog, ugyan miféle emberemlékezet gyötörheti? Meg nem tudjuk. Így jó. Haneke addig erős, amíg tartja magát saját játékszabályához, míg nem magyaráz. A 71 töredékben folyton szól a tévéhíradó valahol: Krieg, Massaker... sorjáznak a felcímek, mintha az ámokfutó gyilkossá váló bécsi diák története és Bosznia, Kurdisztán rémisztő hírei között egyenes összefüggés volna. Igazából Benny videója sem közvetlen oka a gyilkosságnak. A képernyőről áradó erőszak, a vér és halál képeinek dömpingje nem ősoka a káosznak, hanem kaján és haszonleső kísérője.

Nem magyarázni, nagyon hasonló gesztus ez, mint „indokolatlan bűntettet” elkövetni. És ugyanolyan hiú, mint a tökéletes gyilkosság. Nincs tökéletesen szenvtelen film, nincs perfekt bűntény. A tökéletes gyilkosság ugyanis tökéletesen személytelen gyilkosság, az action gratuite – bár indítéka más – szintúgy. De a gyilkos is ember, nem tud személytelen lenni, minden gyilkosságnak egyedi rajzolata van, már csak azért is, mert minden gyilkosság az utolsó tét a sorsruletten. Az erőszak ott és akkor lesz fő attrakció életben, színpadon, filmvásznon, amikor az embernek nincs esélye személyiséggé válni. „Meg kell tudnom, hogy féreg vagyok-e vagy ember?” – ez a raszkolnyikovi kérdés ösztökéli a legösztönösebb gyilkost is. A gyilkolás pillanatában a gyilkos élet-halál ura, mindenható. Isten – hét másodpercre. Az erőszakban ez az infernális. Hogy nincs halál utáni, gyilkolás utáni élet, ahogy előtte sem volt: a gyilkos élőhalott. Hogy a tévé felelős-e az erőszakért vagy sem, ezért is álvita. Haneke jobb pillanataiban tudja, nem a gyilkosság a legiszonyúbb, hanem az az élőhalott tengődés, amit a dolgok állása a hőseire kényszerít. Ha nem vezetne önpusztításhoz, gyilkossághoz, attól még nem lenne kevésbé szörnyűséges. Haneke hősei éppenséggel egyedül az erőszak pillanatában emberiek, az öngyilkosság, a gyilkosság, hamvába holt életük utolsó fellobbanása. A Poltergeist óta közhely, hogy a tévéből kúsznak elő a lidércek, a rémek. Tévedés. Szörnyülködni vagy élvezkedni a halálon, nem hogy bálványdöntés, hanem új, mindennél erősebb tabu. A századvégen nemhogy kifinomultabb hallásunk lenne a halálra, a borzalom szimfóniájából immár csak a záróakkordot halljuk. Nem az a baj a tévével, hogy megmutatja a borzalmat, az a kínos, hogy nem azt mutatja, ami igazán borzalmas, az elfecsérelt életet, hanem csak a következményeit, a vért, a holttesteket, a gyilkosságokat, a háborúkat. Irracionalizálja, (rém)mesének láttatja, és ezzel eltünteti a képből a mindennapok iszonyatát. Haneke filmjei is csak addig borzasztóak, amíg nem történik bennük semmi, csak élnek, dolgoznak, szeretnek benne. A 71 töredék végén lassan előnyomakvó vértócsa nem a borzalmak borzalma, nem fokozás, hanem magyarázat, az olcsó poén, az ördög vörös farka. Pedig amit addig láttunk az az evilág rémségeiről szólt, nem a pokol divatos kínjairól. Szentségtörés volt: egy rémisztő, kontár isten története, most olcsó horrorba vált.

A Furcsa játék áldozatai és gyilkosai egészen mások, mint akiket a trilógiában láttunk. Az áldozatok nem élőhalottak, inkább epikureisták, akik a jó zene, a hétvégi barbecue, a golf és a vitorlázás örömeit utolsó cseppig képesek élvezni. A gyilkosok is teljesen normálisak, élethédoné fűti őket is, nem úgy mint Bennyt, akit még a gyilkosság sem zökkent ki a fásultságból. A Funny Games szadista aranyifjai nem áldozatai ennek a tört-világnak, hanem csúcsragadozói, ők nem kínjukban ölnek, hanem szabad akaratból, játékból, élvezetből. Van értelme az életüknek. Haneke persze ironikus: a Hetedik blaszfémiája szerint ha következetesen eleget akarunk tenni a bibliai parancsolatoknak, fel akarjuk venni a harcot a hét főbűnnel, gyilkossá leszünk, a Funny Games szentségtörése szerint a tökéletes szabadság a gyilkolás. Akik az iróniát nem hallják ki a filmből, Hanekét gonosz, cinikus rendezőnek tartják. Ebben azért van valami. Még a legártatlanabb Belmondo-filmben is szélbe száll végül a lopott pénz. Itt nincs bűnhődés. A gyilkos kikacsint ránk, és öldököl tovább. Provokatív gesztus, de talán némi tudatlanságról mégis árulkodik. Talán mégsem vonja vissza, nem mutatja művészi megalkuvásnak, fölösleges magyarázkodásnak Raszkolnyikov bűnhődését. Az irónia ugyanis éppoly okkal szólhatna a gyilkos pubiknak, mint annak a világnak, ahol a gyilkosnak lenni az arisztokrácia és a szabadság netovábbja. „Egyáltalán nem érezte találónak a bűnöző megjelölést, jobban tetszett neki az a szó, hogy kalandor.”– elmélkedik a passzióból gyilkoló Lafcadio A vatikán pincéiben. A Funny Games gyilkos Péter és Pálja sem mondhatná szebben....

Csakhát ez a kaland talán mégsem teteje mindennek. Stan és Pan azzal nevettet, hogy nevetséges. Péternek és Pálnak, a gyilkosság bohócpárosának tréfáin nevetni gonoszul sötét öröm. A gyilkosság ugyanis nem állítja vissza a bomlott világrendet. Csak a gyilkos képzeletében. Ami a gyilkosnak elég, de a világnak édeskevés. „Mit tettél magaddal?” – kérdezi Szonja Raszkolnyikovtól. Ezért a mondatért íródott a Bűn és bűnhődés. A Funny Gamesben nincs, aki feltegye ezt a kérdést. Péter és Pál egyedül marad a bűnével. Stan és Pan a siralomházban.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/02 12-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3947