KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/április
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: A 37. Magyar Filmszemle díjai
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Hullámzó Balaton Játékfilmek
• Forgách András: Személyes kozmoszok Halász, Szemző, Szaladják – háromkirályok
• Vaskó Péter: Honderű Új filmvígjátékok
• Hirsch Tibor: Más a mese Kisjátékfilmek
• Báron György: Feltételes megállók, végállomások Dokumentumfilmek

• Lengyel László: Pókok és legyek Szabó István: Rokonok
• Gelencsér Gábor: Szegény barbárok Móricz-filmek
• Takács Ferenc: Szerelem és pénz Jane Austen-adaptációk
• Darab Ágnes Zsuzsa: Amikor kilóg az asztalláb Nevelőnők a filmvásznon
• Varró Attila: Fúriák az angolparkban A brit horror és a nők
• Köves Gábor: A változatosság kedvéért Ang Lee-portré
• Hahner Péter: A hőskor után Ang Lee: Túl a barátságon
• Molnár Gál Péter: Bolond világ A Marx fivérek
• N. N.: A Marx fivérek filmjei
MÉDIA
• Vízer Balázs: Póz, csajok, satöbbi A videoklip mesterei
• Reményi József Tamás: Hattyú és klitorisz Tévékritika
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Az író mint társtettes Bennett Miller: Capote
• Stőhr Lóránt: A bírálás édes gyönyöre Bacsó Péter: De kik azok a Lumnitzer nővérek?
• Pápai Zsolt: Zsák a foltját Benoit Delépine – Gustave de Kervern: Aaltra
• Muhi Klára: Régi idők orosz focija Ifj. Alekszej German: Nagypályások – Garpastum
• Kriston László: „Amikor az ember még misztérium volt” Beszélgetés ifj. Alekszej Germannal
KÖNYV
• Palotai János: A pillanat embere Friedmann Endre albumai
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Az időjós
• Vincze Teréz: Mária Magdolna
• Horeczky Krisztina: A szavak titkos élete
• Mátyás Péter: A leggyorsabb indián
• Vízer Balázs: A belső ember
• Köves Gábor: Casanova
• Vízer Balázs: Pénz beszél
• Wostry Ferenc: Motel
• Horeczky Krisztina: Befejezetlen élet
• Kárpáti György: Rózsaszín párduc

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Mannheim

Sír at út előttük

Reményi József Tamás

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

A világ megunta Lengyelországot. Sokadszor a történelem folyamán: „nem tudnak ezek magukkal mit kezdeni”. Egy-egy pillanatban izgatott, reménykedő és aggódó figyelem mindenfelől – aztán lassan kihűl, megmerevedik „a helyzet”, s bár a testi-lelki nyomorúság, az ésszerűtlen állapotok egy több milliós nép cselekvésképtelenségéhez vezetnek, ez már nem lehet igazi látvány az új iránt fogékony tekinteteknek… Hét-nyolc évvel korábban bizonyára tomboló nézősereg fogadott volna egy nem-hivatalos riportfilmet valamely gdanski gyárfoglaló sztrájkról – most műsoron kívül vetítették a Mannheimi Filmhét központjának egyik mozitermében, délelőtt, hat néző előtt. Ez a hat néző láthatta, ahogyan a munkások nem egyszerűen a gyárban alakították ki ideiglenes fekhelyüket, orvosi rendelőjüket, gyűléstermüket, sajtójukat, alkalmi kultúrájukat (a dalok, színpadi rögtönzések, rajzok, plakátok folklórját), hanem mintegy egész életükkel berendezkedtek az ideiglenességre. Így aztán az események nem mozdultak se előre, se hátra, a hat néző fele is kiballagott időközben, tartalékolva lelkesedését a Golan Globus délutáni, teltházas munkásmozgalmi darabjára, melyben Glenda Jackson az egyenjogúságnak és az angol szakszervezeti mozgalomnak egyaránt élharcosaként vívta meg sikeresen (!) a maga ütközetét. Hiába, a Golan Globus még a haladáshoz is jobban ért másoknál.

A Fee Vaillant asszony dirigálta mannheimi fesztivál tiszteletre méltó, feminista eltökéltséggel átfűtött szociáldemokrata hagyományai mindazonáltal érvényesültek most is. Versenyen belül és kívül külön figyelem illette meg a harmadik világ, Kelet-Európa szociális és tudati válságaival, a mindenkori nemzeti, vallási kisebbségek jogaival, esélyeivel foglalkozó műveket, továbbá a kisebbségen belül is kisebbségbe szorult női nem sorsát. (A török vendégmunkások százezrei iránti elkötelezettségből ezúttal is szerveztek török filmhetet, s önálló sorozatban szerepeltek az – immár hivatalos szövetségbe tömörült – európai rendezőnők, köztük Gyarmathy Lívia, Egy kicsit én, egy kicsit te című filmjével.) Ha arra gondolunk, hogy egy elsőfilmesekre koncentráló fesztivál tekintélye Isztambultól Buenos Airesig milyen társadalmi érzékenységre inspirálja, bátorítja az újabb filmes nemzedékeket, nem lehet eléggé becsülni Mannheim kitartását. Az üzleti érdekek és a sztárok piacával ellentétben ez itt a szolidaritás piaca: a filmszalagra vett szolidaritásé a világ mindennemű kiszolgáltatottjaival. S bár az előválogatás, majd a díjazás szempontjai között a téma maga és a részvét ereje sokkal előbbre való a megformálás esztétikumánál, eredetiségénél, azért Mannheimben látni lehetett jó filmeket is.

Ezek között szerepelt – sajátos paradoxonként – Vera Chytilová eddigi leggyöngébb műve, A bolond és a királynő, amely azonban gondolkodásmódjával, művészi koncepciójával nemcsak a mannheimi mezőnyből emelkedett ki, hanem az eddigi életmű „szövegmagyarázataként” is izgalmas. Egy cseh falucska, annak ódon vadászkastélya s körös-körül a dús erdők – ezek az allegorikus játék díszletei, amelyek közt Slach, afféle falubolondja, bevallott vágyakozásaival, látomásaival kívül kerül a jámborul elviselt napi nyomorúság normáin. Chytilová bolondja az emberi létezés teljességét adja a sivár jelenben: történeti, természeti és politikus lény, s persze mindenekelőtt e három minőséget megjeleníteni-kifejezni képes művész, akit a mindenkori hatalom is, meg a mindenkori kocsma közönsége is elismeréssel vegyes gúnnyal és értetlenséggel illet. Vele szemben az ő elképzelt királynője egy személyben a zsarnokság megtestesítője (csak éppen: már erőtlenül ágáló királlyal az oldalán, panoptikum-figuraként tébláboló, rongybábuként összecsukló testőrökkel körülvéve) és az elérhetetlen nő (aki viszont céltalanul élő, kiszolgáltatott valaki maga is). A bolond és a királynő, melynek forgatókönyv-részleteit a Filmvilág 1988/5. száma közölte, a korábbi Chytilová-filmek élet- és művészetfilozófiáját foglalja össze – közvetlenebb, kevésbé áttételes formában, épp ezáltal a szokottnál didaktikusabban, egyhangúbban. Boleslav Polívka pantomimművészete, amelyre a film-„előadás” egésze épül, nagyszerű, ám azt a roppant terhet, hogy a rendezőnő humora, szellemessége most elsősorban mint „színpadias” mutatvány jelenjék meg, mégsem bírja el.

A könyörtelenségében esendő, embertelen törvényeivel nevetséges világgal szemben a groteszk játék fölényét képviselő alkotói gondolkodásmódban a játékfilmesek közül egy belgrádi fiatalember volt Chytilová méltó párja. Slobodan Pesić a húszas években alakult leningrádi írócsoport, az OBERIU szellemében, a csoport rendkívüli tehetségének, Danyiil Harmsznak a modorában beszél Kelet-Európa közelmúltjáról. Az abszurd szerző, amint saját élete abszurdjának főszerepét „alakítja” – ez A Harmsz-eset invenciózusan kidolgozott alapötlete, amely nem politizál, s amely sokkal mélyebben láttatja a sztálinizmus működését, mint akármelyik neofita-buzgalmú leleplezés. Pesić virtuóz teljesítménye – a játékfilmek közt egyetlenként – még az átpolitizálódott zsűrielveket is megtörte, több díjban is részesülvén. (Ha díjat nem kaptak is, A Harmsz-eset mellett a nagyon kevés eredeti művészi elképzelés közt jólesett látni Ács Miklós, illetve Sőth Sándor filmjeit; Sőn és Grósz, A szárnyas ügynök.)

 

*

 

Bukovinai menekültek a filmvásznon. Egy részük Bécsben telepedett le, más részük tovább került Amerikába, Izraelbe. Néhány család pedig, a bujdosás hónapjai után, visszatért szülőföldjére, s ma, nyomorúságos körülmények között, az ócska boltok, az imaház s a zsidó temető süppedő kövei közt, de ősi környezetben őrzik saját arcukat. A bukovinai zsidók sorsáról, a legújabb kori kényszerű népvándorlás s a népirtás történetének egyik fejezetéről forgatta filmjét Ruth Beckermann. Szerencsés-bölcs választással kétfelől tájékozódik visszafelé: a legendák, a vallomások, a bizonytalan emlékezet segítségével s a szociografikusan száraz tények, a legkonkrétabb információk és tanulságok földolgozásával. Ezt a módszert követi a bukovinai, világvégi szekérutakon éppúgy, mint apját faggatva lakóhelyén, a Waldheim ellen és mellett tüntető anti- és filoszemita Bécs utcáin.

Filmjének címét Beckermann egy régi misztikus történet 20. századi újraköltéséből választotta: A papírhíd (cigarettapapír-híd!) a hit és a reménykedés útja, amely akkor is megmeneküléssel biztat, amikor a vashidak a folyókba omlottak. Beckermann „hősei” máig e papírhídon egyensúlyoznak, még egyre a közelmúlt választásain tépelődve: mikor, merre kellett volna fordulni, mit lehetett volna tenni; maradni?, menni?, tűrni?, egyezkedni?, ellenállni? Egy etnikum a helyét keresi.

Ugyanezen etnikum militáris elitje néhány száz kilométerrel odébb más földönfutókat kényszerít nap nap után ugyanezekre a kérdésekre. A kaktuszoknak lelkük van?, kérdez a francia rendező, Gilles Dinnematin is, a lerombolt palesztin falvak árulkodó nyomain járva.

 

*

 

Az osztrák és a – díjazott – francia–palesztin dokumentumfilm mellett egy harmadik szociografikus munka, a szovjet Georgij Gavrilov Gyónása a fesztivál jelentős eseményének ígérkezett – aztán fagyos csönd borult rá. A film – az előzetes szerint – egy kábítószeres fiatalember, a 23 éves Alekszej életének kétesztendei krónikáját ígérte (ez kecsegtető: titkos kenderföldek és lerombolt templomok, rockzene orosz magnón és hippi tüntetés, a Kreml bűnei stb., stb.) – aztán a felsorolt motívumok mögött egy illúzióit már régen, valamikor a gyerekkorban elvesztett ember lassú halódását, riasztóan józan és intellektuális tudattal végigkísért, kontrollált pusztulását láthattuk, mintha csak a jeges űrt szemlélnénk, amellyel már nem tudunk mit kezdeni (ezt nem szereti a néző Mannheimben sem: a tettest, a felelőst rajtakapni, látható ütéseken fölháborodni, azt igen, de ez a nihilista fickó – vessen magára…). Gavrilov éppen azt mutatja be a szovjet valóságból – a csehovi Szahalin-riportok dermedt tárgyilagosságával –, ami, félő, egy nyugat- (vagy akár közép-)európai ember számára fölfoghatatlan: a szovjet valóság botrányai lehetnek kézzelfoghatók is, de a tragédia a társadalmi méretű tehetetlenségnek azokban a sokszoros áttételeiben rejlik, amelyek végén a magánemberi lét csődje áll. Alekszej régóta nem hiszi Lenint gyéduskának, rég olvasta Szolzsenyicin Gulagját, tudja, mit várhat a vallás erejétől s mit nem, szinte kötelességszerűen tűri a békés járókelők szidalmait, miközben az emberi jogokért tüntet – de a sorsa megfoghatatlan-abszurd körülményekhez kötődik. A narkománok kórháza például nem ház, hanem egy romos menhely és egy börtön keveréke, s nem kór gyógyítására szolgál, hiszen a hőmérőn kívül más felszerelés nem áll rendelkezésre. A Gyónás, avagy az elszigetelődés krónikája az utóbbi évek megújult szovjet dokumentumfilm-termésének egyik kulcsdarabja.

 

*

 

A 37. Mannheimi Filmhéten a város nagydíjasa a török Orhan Oguz (Mindezek ellenére), a kritikusok zsűrijének első díját – két másik díj mellett – Téglásy Ferenc kapta (Sehol, sehol, senkinek).


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/01 43-44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4863