KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/április
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: A 37. Magyar Filmszemle díjai
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Hullámzó Balaton Játékfilmek
• Forgách András: Személyes kozmoszok Halász, Szemző, Szaladják – háromkirályok
• Vaskó Péter: Honderű Új filmvígjátékok
• Hirsch Tibor: Más a mese Kisjátékfilmek
• Báron György: Feltételes megállók, végállomások Dokumentumfilmek

• Lengyel László: Pókok és legyek Szabó István: Rokonok
• Gelencsér Gábor: Szegény barbárok Móricz-filmek
• Takács Ferenc: Szerelem és pénz Jane Austen-adaptációk
• Darab Ágnes Zsuzsa: Amikor kilóg az asztalláb Nevelőnők a filmvásznon
• Varró Attila: Fúriák az angolparkban A brit horror és a nők
• Köves Gábor: A változatosság kedvéért Ang Lee-portré
• Hahner Péter: A hőskor után Ang Lee: Túl a barátságon
• Molnár Gál Péter: Bolond világ A Marx fivérek
• N. N.: A Marx fivérek filmjei
MÉDIA
• Vízer Balázs: Póz, csajok, satöbbi A videoklip mesterei
• Reményi József Tamás: Hattyú és klitorisz Tévékritika
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Az író mint társtettes Bennett Miller: Capote
• Stőhr Lóránt: A bírálás édes gyönyöre Bacsó Péter: De kik azok a Lumnitzer nővérek?
• Pápai Zsolt: Zsák a foltját Benoit Delépine – Gustave de Kervern: Aaltra
• Muhi Klára: Régi idők orosz focija Ifj. Alekszej German: Nagypályások – Garpastum
• Kriston László: „Amikor az ember még misztérium volt” Beszélgetés ifj. Alekszej Germannal
KÖNYV
• Palotai János: A pillanat embere Friedmann Endre albumai
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Az időjós
• Vincze Teréz: Mária Magdolna
• Horeczky Krisztina: A szavak titkos élete
• Mátyás Péter: A leggyorsabb indián
• Vízer Balázs: A belső ember
• Köves Gábor: Casanova
• Vízer Balázs: Pénz beszél
• Wostry Ferenc: Motel
• Horeczky Krisztina: Befejezetlen élet
• Kárpáti György: Rózsaszín párduc

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hosszú búcsúzások

Holt idő

Reményi József Tamás

 

1972., Tbiliszi – a szovjet filmszemlén, az Össz-szövetségi Fesztiválon bemutatták Kira Muratova filmjét, a Hosszú búcsúzásokat. Azon nyomban be is tiltották, mozikba nem került. 1987., Tbiliszi – tizenöt év múltán újra a grúz fővárosban rendezik a Fesztivált, az odesszai stúdió versenyre nevezi a Hosszú búcsúzásokat, amely elnyeri a játékfilmek első díját. Nem „kegyeletből” – valóban a legjobb a mezőnyben, a kínálatból mindössze két mű mérhető hozzá: a Védj engem, talizmán (Roman Balajan rendezésében), amelyet azonban versenyen kívül vetítenek s Abuladze Vezeklése, amely viszont a megújulás emblémájaként – érthetően nem elsősorban esztétikai szempontból – a mezőny fölé emelődik; az összes zsűri fődíjával az új szellemű Fesztivál nem is annyira a Vezeklést, mint inkább maga-magát tünteti ki.

A Hosszú búcsúzások Muratova második filmje, s minthogy az elsőt, az 1967-es Rövid találkozásokat is dobozba zárták, pályakezdése egységesnek mondható. E megállapítás korántsem oly cinikus, mint amilyen tényszerű: Kira Muratova következetesen mellőzte filmjeiben a szovjet ember nemcsak heroikus, de érzelmesen dekoratív ábrázolását is, spontán, szinte lebegő dramaturgiával engedte szabadjára figuráit, megértéssel figyelte lézengő hőseit – hosszú évekre nem is lehetett más a sorsa, mint száműzetés a művészet porondjáról. Minden „rossz” volt az elképzeléseiben, szinte hallani a megbélyegző szavakat: „hiányzik a perspektíva, a távlat a sorsok alakulásában”, „a rendező nem tart távolságot őgyelgő figuráitól, nem kezeli őket kritikai módon”, „a belterjes, partikuláris, kicsinyes problémák mögött nem rajzolódnak ki egy épülő ország kontúrjai” stb. Muratova fanyarsága, amellyel a hétköznapok árvaságát figyelte, szinte tűrhetetlenebb volt, mint ha „ellen-politizál” bizonyos kérdésekben, hiszen azon lehet „segíteni” – Muratova viszont a maga terepén nem volt párbeszédképes. Amit hozott a filmművészetbe, éppen egyidős – lett volna – a vele leginkább rokon cseh új hullám törekvéseivel, s a megkésett premieren ugyanúgy időtállónak tetszik, akár Chytilová vagy Menzel korai munkássága. Ez azonban csak a jövendő lexikoncikk-íróit vigasztalhatja igazán.

A Hosszú búcsúzások címe a csillagok szerencsés – és ritka – együttállásai közt végtelennek tűnő hiányokra, feloldatlan feszültségekre, őrlődésekre utal. Egészen mindennapi, mondhatni szokványos családi színtéren, elvált szülők és a gyerek háromszögében. Muratova a rendkívül egyszerű alapképletet nem bonyolítja, históriát sem kanyarít hozzá, hanem – improvizál.

Jevgenyija Vasziljevna, a középkorú asszony, aki egyedül él nagykamasz fiával, Szásával, skizoid helyzetbe kerül: életében női szerep s anyai szerep szétválik, szembekerül egymással. Mindhiába egyezkedik, mérlegel magában, fia egyre sebesebben távolodik tőle – az apja felé. Az apa Novoszibirszkben dolgozik, nem is találkozunk vele, bár egy-egy fényképen, levélben, postai várakozásokban mindvégig jelen van. (A Rövid találkozások egyik alapmotívuma ugyancsak a férfi távolléte, nem annyira a magányos asszonysors feminista toposzaként, mint inkább az élet elveszett rendjének általánosabb jelképe gyanánt.) Minderről a filmben természetesen nem beszélnek, mint ahogy a valóságban is az elhallgatásokkal, félrenézésekkel, egy-egy kibökött szóval kommunikálnak akkor, amikor igazán nagy a zavar, s vádolni nem tudja, nem akarja senki a másikat. A helyzet a vétkes. Két tisztességes emberi lény rendkívüli igyekezete, hogy a másikat meg ne bántsa, aránytalanul kevés eredménnyel jár. Muratova kettős portréja finom megfigyelések sorozatából áll össze, egymáshoz láncolt hősei jobban „megbilincseltek”, mint akármely látványos mozidrámában: az idősödő nő és a serdülő fiú párkeresésének, vágyódásainak párhuzamos jelenetei, a gyermeki féltékenység és az anya női önkorlátozása, ahogyan együvé vannak zárva lakásban, vendégségben, az apával való kapcsolattartásban – ez mind-mind egyúttal az élet, a körülmények általánosabb kényszereit is jelzi.

A képeken csupa részlet; figurák, mozdulatok állandó takarásban, elmozdulásban. De ezek a mozdulatok lassúak, tétovák, félbetöröttek. Hőseink rácsok, kerítések, korlátok, benyúló ágak mögött-között. – Egy tengerparti városban a tenger varázsából semmit sem érezni, a szekrénnyel „kettéválasztott” szoba zártságából annál többet. A parton a legoldottabb pillanatban felbukkan valami csősz, és háborogva magyaráz. – Novoszibirszk egy tágas ország messzi pionírföldje, de mi csak a pályaudvari telefonkalickából, meg néhány, szobaajtóra vetített diaképről értesülünk róla. A pályaudvaron ezalatt a zsúfolt váróterem padjain összeverődött fiatalok új dalaikat éneklik; hol másutt tehetnék? – Két kamasz ugyancsak egy telefonfülkében szorongva próbálja vallomásra bírni a felhívott leányzót. Izgatott arcuk, már amennyi a telefonkagylótól, az ajtókerettől, a félhomálytól látszik, alig fér a képbe; de ők még az eredményt is a fülke rejtekében tárgyalják meg, mintha onnan már el sem mozdulhatnának. – A mama viharos veszekedést provokál egy taxi hátsó ülésén; ennyi tér elegendő ahhoz, hogy fia előtt szégyellt – és hiába titkolt – ismeretségének egy csapásra véget vessen.

A szöveg formája is, funkciója is szokatlan (volt) a szovjet filmek világában. „Új-hullámosan” kötetlen, többnyire improvizatív beszéd ez, monológok füzére. A dialógusok is mind félrebillennek. Ugyanakkor a szó nem a jellemek kibontására vagy a cselekmény továbbgördítésére szolgál, hanem a pillanatnyi hangulatok áriaszerű kifejezésére. Legragyogóbb példája ennek Szása „szónoklata” a diavetítéshez elsötétített szoba búvóhelyén: a gyerekes szójátékokból, egy Puskin-mese szövegéből és mindenféle szöveghulladékból-frázisból-jelszómaradékból előtörő egyveleg egy egész nemzedék lefojtottságát, vergődését fejezi ki. – Az anya mindvégig szinte csicsergően affektál, beszédmodora egyszerre utal gyermeteg alkatra és a megoldatlan élethelyzet szülte gátlásokra. Mintha a fia fülével hallanánk őt: kibírhatatlan és szeretetre méltó.

Muratova színészei pontosan érzik ennek a függő beszédnek a stílusát; legegyszerűbb gesztusaikban is képesek az ironikus lebegtetésre, ugyanakkor a groteszkül elrajzolt pillanatokban sem válik teljesítményük hivalkodóvá. A sohasem harsány, de mindig élesen komponált jelenetekben szinte magától értetődően találnak rá az egyetlen lehetséges hangnemre. A két főszereplő, Zinaida Sarko és Oleg Vlagyimirszkij páros játéka eredeti módon elevenít meg egy ezerszer megírt és előadott kapcsolatot.

A film önmagába záródó szerkezete bensőleg is dramaturgiai körformákból épül. Ezek tömörségére, példaként, érdemes felidéznünk azt a jelenetet, amely Muratova egyéniségét s ugyanakkor művészetének hagyományőrző jellegét jól érzékelteti. Az odesszai pályaudvaron vagyunk. Jevgenyija éppen átvette a „megvesztegetett” hivatalnoktól a fiának érkezett apai küldeményt. Észreveszi Szását, aki a novoszibirszki telefonkapcsolásra vár, körülötte srácok gitároznak-énekelnek, alig érti meg tőlük a hangosbemondót. Novoszibirszk jelentkezik, végre hallja az apját, de nem mondhatja el neki, amit akar, mert az megállíthatatlanul beszél. A fülkeajtó üvegében a hallgatózó anya elmosódó tükörképe. Hosszú szólongatás után a fiú végre kibökheti: utazik, költözik Novoszibirszkbe. Szása elmegy, Jevgenyija dermedten téblábol a tömegben, mígnem odalép hozzá egy hasonlóképp tanácstalan bácsi: otthon felejtette a szemüvegét, szeretne egy levelet lediktálni. Jevgenyija készségesen, mintegy megkönnyebbülve oldódik föl a segítség, a jótétemény érzésében, buzgón körmöl. (Ez a kollektív Énbe menekülés, a munkát, értelmet adó ősi közösség szava a modernnek nevezett élet idegenségével szemben, az orosz művészet hagyományos motívuma; újabb keletű, mozgalmasabb változataként utalhatunk Mihalkov ugyancsak pályaudvari népünnepélyére a Pereputty végén.) De Muratova csak egy pillanatra enged az idillnek: az öreg a családjának üzen, „nektek, fiataloknak már könnyebb, ti vidámak és boldogok vagytok” Amint látható… Megint Chytilová józan iróniája ötlik föl a nézőben.

A Hosszú búcsúzások első jelenetében Szása csöndesen, fegyelmezetten asszisztál anyja növekvő idegességéhez, lelkileg elmenőben, az utolsó képeken pedig ugyanilyen szűkszavúan hagyja lecsillapodni őt („Nem utazom el”), de már megértő együttérzéssel – a helyzetet felmérő férfi bölcsességével. Ez minden reményünk, mondja Muratova 1970-ben, a magunkra eszmélés ereje. Talán nem is kevés.

Jevgenyija lehúzza fejéről idétlen parókáját, s búcsúzóul egy szenvedő, komoly arc tekint ránk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/11 12. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5151