KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/április
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: A 37. Magyar Filmszemle díjai
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Hullámzó Balaton Játékfilmek
• Forgách András: Személyes kozmoszok Halász, Szemző, Szaladják – háromkirályok
• Vaskó Péter: Honderű Új filmvígjátékok
• Hirsch Tibor: Más a mese Kisjátékfilmek
• Báron György: Feltételes megállók, végállomások Dokumentumfilmek

• Lengyel László: Pókok és legyek Szabó István: Rokonok
• Gelencsér Gábor: Szegény barbárok Móricz-filmek
• Takács Ferenc: Szerelem és pénz Jane Austen-adaptációk
• Darab Ágnes Zsuzsa: Amikor kilóg az asztalláb Nevelőnők a filmvásznon
• Varró Attila: Fúriák az angolparkban A brit horror és a nők
• Köves Gábor: A változatosság kedvéért Ang Lee-portré
• Hahner Péter: A hőskor után Ang Lee: Túl a barátságon
• Molnár Gál Péter: Bolond világ A Marx fivérek
• N. N.: A Marx fivérek filmjei
MÉDIA
• Vízer Balázs: Póz, csajok, satöbbi A videoklip mesterei
• Reményi József Tamás: Hattyú és klitorisz Tévékritika
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Az író mint társtettes Bennett Miller: Capote
• Stőhr Lóránt: A bírálás édes gyönyöre Bacsó Péter: De kik azok a Lumnitzer nővérek?
• Pápai Zsolt: Zsák a foltját Benoit Delépine – Gustave de Kervern: Aaltra
• Muhi Klára: Régi idők orosz focija Ifj. Alekszej German: Nagypályások – Garpastum
• Kriston László: „Amikor az ember még misztérium volt” Beszélgetés ifj. Alekszej Germannal
KÖNYV
• Palotai János: A pillanat embere Friedmann Endre albumai
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Az időjós
• Vincze Teréz: Mária Magdolna
• Horeczky Krisztina: A szavak titkos élete
• Mátyás Péter: A leggyorsabb indián
• Vízer Balázs: A belső ember
• Köves Gábor: Casanova
• Vízer Balázs: Pénz beszél
• Wostry Ferenc: Motel
• Horeczky Krisztina: Befejezetlen élet
• Kárpáti György: Rózsaszín párduc

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Őze Lajos (1934–1984)

Molnár Gál Péter

 

Komédiarészlet halottsiratóul a televízióban. A jellemszínésszé lett baritonistával párjelenetet pillog Bacsó munka alatti filmjéből. Megrágta már a betegség. Inggallérja nagyra nőtt. Madárnyakú. Melis beszél, beszél, beszél, mint derby-gróf egy középfajú francia szalondarabban. A forgatásból azóta kimaradt partnere haláltól szeppenten ül csak. Elmaradnak széles játékai. De nem is nagybeteget látunk. Hiába tudjuk, tapintatlanul kifecsegett rossz intimitással a történet boldogtalan végét: élénk a pillantása. Bőrön átszúró, lényeget elégedetlen szomorúsággal szemrevételező. Ezt a filmjét sem fogjuk látni. A halott lejátszott. Senki sem pótolható, de mindenkit pótolnak. Jeleneteit újraforgatják Jordán Tamással.

Backhandről mintha jobban látszanának a Moirák szövésmintái. Írhatnánk fonákról színháztörténetet színre nem került drámákról, jellemzőbbek lennének a bemutatottak sorbaállításánál. A negatív lenyomat is emberi teljesítmény. A halotti maszk is olvasható nyom. Miket nem játszott el, ameddig játszhatott volna?

Sosem lehetett szerelmesszínész. A szerelem nálunk szakosított szerepkör. Hollywoodban már nem, mi még őrizzük a hagyományokat. Nem volt borbélyreklámszerűen jóképű.

Nem játszhatott főszerepet vígjátékban, nem lévén eléggé vicces ember. Szomorú színész volt. Kellemetlen igazságokat közlő. Keserű tragikum fröcskölt belőle, a puhakalapos Thersitésből.

Nem játszhatott nagy tragikus szerepeket. Lucifert például, vagy Shylockot. Bánk bánról azután végképp szó sem lehetett; csak Biberach, a lézengő ritter jutott abban neki. A tragikumhoz túl sok volt a humora. Kétoldalról látta az életet. Önmagát. Minket. Közhelyeséknél ez alkalmatlanná teszi tragikus hősnek lenni.

Nem játszhatott zenés vígjátékokat, a Bástyasétány-béli egyetlen idevágó szerepe. Hiányzott belőle a kellemkedés, a magatevő mórika. Az igazságot kereste mindenütt. Nem adta olcsón. Neki került többe. S mivel nem találta: ezért választotta a színpadot, hogy hirdethesse a maga külön igazságát.

Premierek végi tapsnál fölemelte a kezét és szónoklatot intézett az alant ülőkhöz. Ez fegyelemsértés. S ha elnéztük is neki, mosolyogva tettük. Olyannak látszott ilyenkor, mint Jozef Szajna korai festményei, ahol a képkereten túlra átcsapnak a tárgyak, továbbfolytatódnak a kép évszázadok óta kijelölt határain túlra is, mert nem férnek a keretbe, beilleszthetetlen vadsággal ömlenek túl azon.

Csináltam vele egy televíziós beszélgetést. Egyoldalú beszélgetés volt ez. Kérdeznem sem kellett. Beszélt folyékonyan, mintha a fölhalmozódott saját szavai sürgetnék. A III. Richárdot elemezte, mélyebbre mutatóan. Szenzációs fölfedezéseket tett a darabban, a szerepben, ezekre nem gondolt még senki, jóllehet bele van írva mindaz a versekbe, amiket észrevett. Ezt a Shakespeare-t sem játszotta el és nem a kobaltágyúval hiábavalóan kergetett betegség akadályozta meg benne, hanem a rossz színházi szellem. Kényelmetlen ember, kényelmetlen művész. Egy premierjén megint mellékszerepet játszott, de lejátszotta a színpadról a többieket. Nem volt ez inkollegiális: akit a színházban le lehet játszani a színpadról, az megérdemli. A tapsnál a néző félrehallhatatlanul voksolt. Érzékeny színházi emberként fölfogta: ez az ő estéje, neki szól a nézőtéri hála. Fölrúgva a rendező-kiszabta tapsrendet, középre állt, megfürdette magát álszemérem nélkül a kiérdemelt sikerben, kartársai sápadoztak mellette, s ráadásként pártfogolóan előrevonta a színpadon a szerényebb tehetségűeket, protezsálva őket a közönség előtt. Hátborzongató színházi ráadás volt: obligát szerénykedés nélküli öntudatosság. A színház talán az egyetlen hely, ahol a rátermettség, a tehetség a legelőbbrevaló. Ha hagyják. Ott nincs ügyeskedés, csak ügyesség. Nincs pesties okosság, csak a jelenségeken áthatoló érzéki ész érvényesülhet. Azután, ha lement a függöny, érvényesülni igyekeznek a többiek is. Ilyenkor ő mogorva emberharapóként nyakába húzta fejét, veszekedett vagy pohárba menekült, vissza akarván bújni palackjába, mint egy méretein túltágult ezeregyéjszakai mindenható szellem.

Most terjesztették föl Kossuth-díjra. Remélem, megkapja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/12 02. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6239