|
|
|
Angyali üdvözletÉlet-balettKornis Mihály
Ritka őszinte film. Vörösmartysan zokogó film. Mégsem igazán nagy film, jóllehet zseniális epizódokkal tarkított, és színészvezetése is forradalmian új; mély, egyszersmind finom megfigyelésekkel teli, de kissé széteső és ritmustalan film; önmagában hibátlan töredékei nehezen akaródznak összeállni egyetlen műegésszé; hiányzik a filmből a nagy művekre jellemző melegség, bizonyos könnyedség és csönd – egyszóval nem elég egyszerű. (Jelesnél azért hiányolom a tökélyt, mert ő egészen kivételes képességű alkotó.) A körülmények görcsében élő művész görcsösen készített, görcsösen nagyszabású filmje az Angyali üdvözlet. Ha Jeles pályakezdése óta évente két-három filmet készíthetne – amit tehetsége szerint kiérdemelne, invenciója és ereje is lenne hozzá – minden bizonnyal oldódna benne a kényszeres igyekezet, hogy a világ minden nagy és igazi problémájára egyetlen filmben és „amúgy mellékesen” izzadjon felületes választ, a bűnbeesettség kérdésétől a herakleitosi hermetikumokig. A film pesszimizmusa igaz, korunk történelmére nézve mélységesen jogosult, Madách művére azonban – így – nem jellemző. Madách ugyanis erkölcsös ember volt, és minden ellenkező híreszteléssel szemben: hitt az Istenben. Hinni pedig annyit tesz (keresztény értelemben): a hihetetlenben hinni, az eszkatologikus fejlődés mikéntjébe (is) vetett, rendíthetetlen hittel hinni. Ez élteti naiv-didaktikus filozófiai tanmeséjét: a hit paradoxiája – Ádám, Éva és Lucifer (a háttérben láthatatlanul pedig az Úr) kontinuus jelenléte a világban és a színpadon, „halhatatlanságuk” immanens módon tartalmazza ezt az igazságot. Alapjában véve ezért nem drámai Madách műve, a szó ősi, pogány értelmében.
Jeles valószínűleg megértette, hogy Az ember tragédiája máig ható bubája, egyedüli varázsa (amitől még mindig – ha nehezen is – végignézhető és olvasható) a NAIVITÁSBAN van. A hit „naivitásában”. Ezért szólal meg a mű olyan erővel a filmvásznon, mint magyar színpadon talán még soha, a nagyszerűen kreatívvá tett gyerekek előadásában: a gyerekek maguk – létükkel – cáfolnak rá a szöveg és a rendező más-más módon heroikus-dagályos és némileg spekulatív pesszimizmusára, s teszik talányosán „kétértelművé”: vagyis egyértelművé a Teremtő (Isten; Madách Imre; Jeles András) szándékát a Mű (világ; drámai költemény; film) értelmét illetően: Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyek országába. (Máté ev. 18,3.) A probléma csak az, hogy Jeles időnként visszaél a gyermekek határtalan bizalmával (hitével), és ellentétben a Mindenhatóval, aki az embernek korlátlan szabad akaratot adott, ő néha a gyerekek imádandóan tiszta szemlélete mögé bújva, a saját – többnyire kifejezetten szellemes, de azért „poénszagú” – létfilozófiai ötleteit és egyéb elgondolásait mint „spontán” gyermeki improvizációkat árusítja ki – és ez, őszintén szólva, mindannyiszor elkedvetlenített.
Mégis, mindennek ellenére ez a film művészi színvonala és káprázatos színészvezetése révén kiemelkedik az utóbbi néhány év magyar filmterméséből.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1704 átlag: 5.42 |
 |
|
|
|
