KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/április
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: A 37. Magyar Filmszemle díjai
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Hullámzó Balaton Játékfilmek
• Forgách András: Személyes kozmoszok Halász, Szemző, Szaladják – háromkirályok
• Vaskó Péter: Honderű Új filmvígjátékok
• Hirsch Tibor: Más a mese Kisjátékfilmek
• Báron György: Feltételes megállók, végállomások Dokumentumfilmek

• Lengyel László: Pókok és legyek Szabó István: Rokonok
• Gelencsér Gábor: Szegény barbárok Móricz-filmek
• Takács Ferenc: Szerelem és pénz Jane Austen-adaptációk
• Darab Ágnes Zsuzsa: Amikor kilóg az asztalláb Nevelőnők a filmvásznon
• Varró Attila: Fúriák az angolparkban A brit horror és a nők
• Köves Gábor: A változatosság kedvéért Ang Lee-portré
• Hahner Péter: A hőskor után Ang Lee: Túl a barátságon
• Molnár Gál Péter: Bolond világ A Marx fivérek
• N. N.: A Marx fivérek filmjei
MÉDIA
• Vízer Balázs: Póz, csajok, satöbbi A videoklip mesterei
• Reményi József Tamás: Hattyú és klitorisz Tévékritika
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Az író mint társtettes Bennett Miller: Capote
• Stőhr Lóránt: A bírálás édes gyönyöre Bacsó Péter: De kik azok a Lumnitzer nővérek?
• Pápai Zsolt: Zsák a foltját Benoit Delépine – Gustave de Kervern: Aaltra
• Muhi Klára: Régi idők orosz focija Ifj. Alekszej German: Nagypályások – Garpastum
• Kriston László: „Amikor az ember még misztérium volt” Beszélgetés ifj. Alekszej Germannal
KÖNYV
• Palotai János: A pillanat embere Friedmann Endre albumai
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Az időjós
• Vincze Teréz: Mária Magdolna
• Horeczky Krisztina: A szavak titkos élete
• Mátyás Péter: A leggyorsabb indián
• Vízer Balázs: A belső ember
• Köves Gábor: Casanova
• Vízer Balázs: Pénz beszél
• Wostry Ferenc: Motel
• Horeczky Krisztina: Befejezetlen élet
• Kárpáti György: Rózsaszín párduc

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fassbinder – Alexanderplatz

Berlin, Alexanderplatz

Fassbinder Alexe

Tarr Béla

Fassbinder filmjében mindenfajta élet egyszeri és megismételhetetlen, és mint ilyen, méltósággal létezik.

 

2008, Berlin, Charlottenburg, Mommsenstrasse, csendes burzsoá környék, a kora nyári, késő délutáni nyugalomba, nyitott erkélyajtónkon át az utcára is kihallatszik a mozdony kerekeinek csattogásával rongált Lehár-dal: „Freunde, das Leben ist lebenswert”.

Így kezdődik, és nekünk nincs már választásunk, a realitások kopár, glancolt fantáziátlan álságosságából átúszunk a hátsó udvarok, a stricik és kurvák Heinrich Zille által oly gyengéden és szeretettel ábrázolt világába, nézzük a huszadik század egyik legelképesztőbb filmes vállalkozását.

Húz, vonz, magába szív ez a film. Elsősorban a mély együttérzés az, amivel eléri nálunk, hogy nem hősöket, hanem magunkat látjuk a vásznon.

Elesettek, gyengék, gyámoltalanok, kiszolgáltatottak vagyunk, de felébred bennünk az állat is, kisszerű aljasságunk átcsap agresszivitásba, bűnössé válunk magunk is.

Minden megtörténik velünk, de úgy, hogy még tudjuk és látjuk, hogy mit művelünk. Értünk mindent, és mindent megteszünk. Kiszámítható minden, a végzet kikerülhetetlen.

Ez a mű ugyanis nem csak egy kor nyomorúságáról beszél, hanem minden korokéról.

Egy olyan eleve elrendeltetett világról tudósít, melynek ilyen módon történő felemlegetése eleve lázadásra ösztökél. Arra az egyszerű igazságra hívja fel a figyelmünket, hogy mindenfajta élet egyszeri és megismételhetetlen, és mint ilyen, méltósággal létezik. Bebizonyítja, átéleti velünk, hogy „minden ember fenség”, eléri, hogy féltő gondoskodással, és egyre növekvő haraggal nézzünk a vászonra, életünk tükrére. Érzékenységünk diktálni kezd, elutasítunk minden konformitást, gyűlölünk minden igazodást, minden sejtünk és idegszálunk változtatást követel. Az elfogadhatatlan tényleg elfogadhatatlanná válik!

Mindeközben a vásznon szinte „semmi nem történik”, egy Franz Biberkopf nevezetű fegyencet kieresztenek a tegeli fegyházból, és ezzel megkezdi az igazi büntetését. Tizenvalahány órán keresztül nézzük kétségbeejtő küzdelmét a sorssal és azzal a nevetséges vágyakozásával, hogy „tisztességes” maradjon. Már Döblin regénye önmagában is ördögi csapdák sorozata, de mikor ezek a helyzetek arcokkal, szemekkel, valódi indulatokkal, igaz fájdalmakkal elénk tárulnak, tényleg nincs menekvés. Szörnyű nézni, hogyan válik az ember embernek farkasává, hogy az életben maradásért mi mindenre vagyunk képesek. Ez a valódi pokol. A tét is valódi, napi étkezés, ital, fedél a fej fölé. És még valami, a létezés elviselhetetlen magányossága, amit meg-megtör a szeretet és a szerelem illúziója, amely azután még kilátástalanabb magányba süllyeszt mindenkit.

A nyugalom teljes hiánya jellemez mindent, talán ez a legnyomasztóbb az egészben, ugyanis ez az, amire mindannyian vágyunk, legalább békésen aludni. Ez nem adatik meg itt, riadt vadállatok módján húzódunk vackainkra, éberen forgolódunk, minden pillanatban készen állva a harcra. (Szép jelzés, hogy Franz szinte végig kalapban van, mindig készen az indulásra vagy a menekülésre.) Kapaszkodunk mindenbe és mindenkibe, hiszünk a szerelemben és a barátságban, mert védettséget remélünk tőle. Erőt szeretnénk kapni tőlük, és mikor azt érezzük, hogy birtokoljuk őket, erősekké is válunk. Ez a pillanat persze csak addig tart ki, míg barátunk meg nem gyalázza szerelmünket, és meg nem öli őt.

Mit bír ki egy ember? Dosztojevszkij szerint az egyetlen állatfajta, amely minden élethelyzethez és körülményhez alkalmazkodni képes. Biberkopf dicséretére legyen mondva, azért ő mégsem képes mindenhez alkalmazkodni.

Az ördög ugyan győz, a dadogós Reinhold képében, de ez egy rendes Faust persziflázsként (mert itt valami ilyesmiről van szó) soha nem lesz igazi győzelem.

Mert ez a film az élet igenléséről szól, a regényhez hasonlóan, nem ad esélyt a feladásra, kierőszakolja belőlünk az életben maradáshoz szükséges ellenállást, felemel minket a sárból, kiprovokálja belőlünk a nemességet.

Valami ilyesmit hívhattak a görögök katarzisnak.

Hiszem és remélem, hogy másként megyünk ki a sötétből az utcára ezután a filmfolyam formájába öntött sorstragédia után.

Pont úgy leszünk, mint Franz Biberkopf, aki: „Ott állt a tegeli fogház előtt és szabad volt...”

 

 

Berlin, 2008 nyara

 

 

A szerkesztőség helyreigazítása:

 

Októberi számunkban Tarr Béla írásának első sora hibásan, rossz sorrendben jelent meg. Az itt olvasható szöveg az eredeti, helyes változat.

 

A Berlin, Alexanderplatz-sorozat október 11-12.-én látható az Uránia Nemzeti Filmszínházban.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/10 12. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9494