KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Koltai Tamás: Film, színház, valóság Halász Péter
• Jancsó Miklós: Nix
• Grunwalsky Ferenc: A szem nem alhat A látás egyeteme

• Bikácsy Gergely: Földim Rossellini emlékére
KÉPREGÉNY
• Géczi Zoltán: Diktatúra és divatja Disztópiák évszázada
• Kovács Marcell: A rossz álarcában V mint vérbosszú
• Varró Attila: Át a labirintuson Tükörálarc

• Beregi Tamás: Atlantisz túl mélyen van Elsüllyedt civilizációk
FESZTIVÁL
• Kubiszyn Viktor: Alvó medvék álmai Berlin

• Csillag Márton: Négy fickót három golyóval Mi újság, Tiger Lily?
• Takács Ferenc: A csillagok teniszlabdái Meccslabda
MULTIMÉDIA
• Bori Erzsébet: Kétszer lépni egy folyóba Dunai exodus: film és kiállítás
• Strommer Nóra: Digitális varázstükrök Interaktív média
• Reményi József Tamás: Nem bámulni nem lehet Magyar plazma
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Bábeli panelek Lazarescu úr halála
• Vincze Teréz: Egy másik sziget Az íj
• Varró Attila: Szavatossági idő A vadság napjai
• Hungler Tímea: Párizsi skizó Caché
• Reményi József Tamás: Fűtő nélkül A halál kilovagolt Perzsiából
KÖNYV
• Kelecsényi László: Lexikon-lakás Magyar Filmlexikon
LÁTTUK MÉG
• Kolozsi László: Lemming
• Hungler Tímea: Transamerica
• Ardai Zoltán: A bajusz
• Wostry Ferenc: A sziklák szeme
• Köves Gábor: Maradj!
• Dercsényi Dávid: Bab’ Aziz
• Hámori Dániel: Soha ne mondd, hogy soha
• Géczi Zoltán: Hét kard

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Holly Woodi történet

Hirsch Tibor

 

Van egy rendező. Régi nagy név. Megöregedett Viszont mégis nagyon sóvárogja a Nagy Visszatérést. Évről évre halványul múlt idők Oscarjainak fénye, és a Woody-alteregóra többé filmet nem bíznak. Ha rábíznák, elszúrná. Innen indul a bonyodalom, kibontakozik, lezáródik. Mert amúgy egyszerű az egész: mégis rábízzák, és ő mégis elszúrja. Hogy hogyan szúrja el (nyilván mindig másképpen), ez lehet érdekes a kívülállónak, de nyilván nem érdekes a film producerének. A producer szempontjából színtiszta unalom. Mindig más, de mindig ugyanaz. Például a pszichoszomatikus vakság. Használhatatlan filmművésznél a biztos bukás okainak örökös érdekessége és eredetisége – papírforma.

Van egy rendező. Régi nagy név. Woody Allennek hívják. Sok filmet csinál: hogy mindig ugyanolyat, vagy egyre gyengébbeket – megoszlanak a vélemények. Témája szerint azért mindegyik érdekes, a rossz is, tehát az érdekesség nála papírforma. Az is papírforma, hogy mindegyiket úgy fogja megcsinálni – sikertelen mait és közepesen sikeres holnapit – mint aki nagyon sóvárogja a maga mindig érdekes témáival a Nagy Visszatérést.

Legújabb érdekes témája pedig egy rendező, aki nagyon sóvárogja. Egy régi nagy név. Aki még mindig érdekes, de éppen érdekességében unalmas, mert nála az érdekesség a papírforma. Akinek nem volna szabad filmet csinálni, hiszen megöregedett, és mégis csinál, és elrontja. És persze érdekes okból rontja el.

Ez volna az érdekes téma, érdekes üzenettel. Az érdekes üzenet: ezzel az érdekesség-hajhászó, modoros, hisztis, nárcisztikus lélekkel, ha az ember már úgyis öreg, ha az emberben már úgysem bíznak, csak tucat-filmet lehet alkotni.

És tessék: Woody Allen (az igazi) csinál egy újabb tucat-filmet. Vagyis a tételt bizonyítja. Vagyis nem bizonyítja: hiszen csak jó filmben mutathatná meg hitelesen, hogy a maga érdekességeibe belezavarodott öreg rendezőnek szükségszerűen rossz filmet kell csinálnia. Vagyis mégis bizonyítja: ezzel a paradoxonnal. Hogy a személyesség sem garancia a jó filmre, az önsajnálat sem, a téma bizarr érdekessége sem, az őszinteség sem.

Jó, mondjuk az őszinteség – az igazi – garancia volna. Az igazi őszinteséget azonban az önszeretet képes agyonnyomni. Ha legalább ez a nagyon öreg ember egyszer kevésbé dekoratív hölgyekkel szerettetné meg magát történetei végére. Ha legalább egyszer nem tenne úgy, mint akinek ez még mindig kijár. Ha legalább a happy end külön kis sugallatával, miszerint, ami Amerikában blöff, azt Európában beveszik a sznobok, mint filmművészetet – nem sértene meg engem, minket személyesen.

Mert hogy megsért. Húszegynéhány esztendeje, az Annie Hall idején, még pontosan tudta, hogy ez a filmművészeti kettős mérce másképpen van. Harminc esztendeje gondolta ugyanígy, de akkor még megilletődve. Akkor még igazi Európa-komplexusai voltak. Most pedig tessék, egy gyenge záró-poén kedvéért elárul bennünket.

Szóval van egy rendező. Nagy név. Megöregedett.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/05 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2244