KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Koltai Tamás: Film, színház, valóság Halász Péter
• Jancsó Miklós: Nix
• Grunwalsky Ferenc: A szem nem alhat A látás egyeteme

• Bikácsy Gergely: Földim Rossellini emlékére
KÉPREGÉNY
• Géczi Zoltán: Diktatúra és divatja Disztópiák évszázada
• Kovács Marcell: A rossz álarcában V mint vérbosszú
• Varró Attila: Át a labirintuson Tükörálarc

• Beregi Tamás: Atlantisz túl mélyen van Elsüllyedt civilizációk
FESZTIVÁL
• Kubiszyn Viktor: Alvó medvék álmai Berlin

• Csillag Márton: Négy fickót három golyóval Mi újság, Tiger Lily?
• Takács Ferenc: A csillagok teniszlabdái Meccslabda
MULTIMÉDIA
• Bori Erzsébet: Kétszer lépni egy folyóba Dunai exodus: film és kiállítás
• Strommer Nóra: Digitális varázstükrök Interaktív média
• Reményi József Tamás: Nem bámulni nem lehet Magyar plazma
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Bábeli panelek Lazarescu úr halála
• Vincze Teréz: Egy másik sziget Az íj
• Varró Attila: Szavatossági idő A vadság napjai
• Hungler Tímea: Párizsi skizó Caché
• Reményi József Tamás: Fűtő nélkül A halál kilovagolt Perzsiából
KÖNYV
• Kelecsényi László: Lexikon-lakás Magyar Filmlexikon
LÁTTUK MÉG
• Kolozsi László: Lemming
• Hungler Tímea: Transamerica
• Ardai Zoltán: A bajusz
• Wostry Ferenc: A sziklák szeme
• Köves Gábor: Maradj!
• Dercsényi Dávid: Bab’ Aziz
• Hámori Dániel: Soha ne mondd, hogy soha
• Géczi Zoltán: Hét kard

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tündér Lala

Varázslók és emberek

Koltai Ágnes

 

A Tündér Lala, Szabó Magda furcsa, kicsit bizarr meseregénye kedvességével, bájával magához csalogatja a gyermek és az ifjúkor határán levő olvasót, csakhogy lerombolhassa illúzióit, elvegye a tökéletes világba vetett hitét. Nem jóságos, segítőkész tündéreket mutat be, akik – mint megannyi ismert mesében – boldogok, ha teljesíthetik az eltévedt vándor, vagy a királykisasszony kegyeit kereső legkisebb fiú kívánságait. A jókról bebizonyítani, hogy rosszak, a szépekről, hogy rútak is lehetnek, nem szokványos mesefordulat, nem szólva az ember-arcú, ember-lelkű tündérekről. A Tündér Lala nemcsak a jóság mögött rejtőzködő gonoszságot, a felfuvalkodottsággal palástolt ostobaságot pellengérezi ki, hanem még világgá is kürtöli: a tündérek is emberek. A földöntúli teremtmények leszálltak a piedesztálról, hasonlítanak hozzánk, olyannyira, hogy időnként becstelenek és bizalmatlanok, és ők sem szeretik, ha valaki túl kíváncsi és kilóg a sorból.

Szabó Magda meséje „képes beszéd”, a „másság”, a különbözés igényéről, jogáról szól, tanulsága szerényen búvik meg a sorok között. Az iróniával, humorral fűszerezett kalandokban, az életteli, elnéző szeretettel formált hősökben a gyerekek önmagukra, mindennapjainkra ismerhetnek. A Tündér Lala – mint minden igazán bölcs mese – óvatosan terelgeti az élet rejtelmeire kíváncsi kicsinyeket.

Az izgalmas, fordulatos mese szinte kínálkozik a megfilmesítésre, a kalandéhes és a bölcselkedésre hajlamos gyerekeket egyként elszórakoztathatja. A vásznon azonban – annak ellenére, hogy a film hűségesen követi a cselekményt – egészen más Tündér Lalát láthatunk, mint amit Szabó Magda írt. A mese lelke, szelleme veszett el, az ironikus félmondatokat, groteszk helyzeteket, tömör jellemrajzokat nem sikerült „átmenteni” a rendezőnek. Nem könnyű persze filmen érzékeltetni azt, amit a nyelv három jelzővel ki tud fejezni; egy sas látványa nem a mesében szereplő „bölcs, öreg és hallgatag” madarat jelenti. A meseregény teret hagyott a képi fantáziának is, a film – éppen mert hűségesen ragaszkodik a szöveghez – egyszerűen „leképezte” a történetet.

A tündérek – ahogy az írva vagyon – repkednek, a haragos varázsló szájából lángnyelvek törnek elő, a technika jóvoltából minden hókuszpókusz megelevenedik, csak a mesehősök nem kelnek életre. Mint vértelen, lélektelen viaszbabák, úgy mozognak a színészek. A rendező, Katkics Ilona, számtalan kedves mesejáték alkotója (nevéhez fűződik többek között a népszerű Hagymácska és A kisfiú és az oroszlánok is) most mintha félt volna az érzelmektől.

A mesebirodalom az Óperenciás tengeren túl, a Végevan-birodalmon innen terül el, gondolom mindannyian másmilyennek látjuk e képzeletbeli tájakat, s nehéz eldönteni, ki fest valósabb, helyesebb képet róluk. Katkics Ilona rideg, hideg Tündérországában, bájos tündéreiben nem ismerhetnek rá saját világukra a gyerekek. A nagyapásan öreg és okos sas, a világtól elzárkózó, könyvmoly Olvasó Nyuli és társai valahonnan a családból, a szomszédból, az iskolából már ismerősek a gyerekeknek. Szabó Magda el tudta hitetni, hogy a tündérek, a varázslók és az emberek egy és ugyanazon Földön élnek, a film fölénk, az égbe emelte őket. Csak a vásott Lala való közülünk: pufók, ügyetlen, darabos mozgású.

Talán egy kicsivel több rútság, némi keserűség és irónia hiányzik a mesejátékból ahhoz, hogy valószerű legyen (természetesen csak amennyire a képzelet megfér a valósággal!), és, hogy megértsék, akiknek a történet szól: miért is rosszak a rossz emberek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/01 11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6697