KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Koltai Tamás: Film, színház, valóság Halász Péter
• Jancsó Miklós: Nix
• Grunwalsky Ferenc: A szem nem alhat A látás egyeteme

• Bikácsy Gergely: Földim Rossellini emlékére
KÉPREGÉNY
• Géczi Zoltán: Diktatúra és divatja Disztópiák évszázada
• Kovács Marcell: A rossz álarcában V mint vérbosszú
• Varró Attila: Át a labirintuson Tükörálarc

• Beregi Tamás: Atlantisz túl mélyen van Elsüllyedt civilizációk
FESZTIVÁL
• Kubiszyn Viktor: Alvó medvék álmai Berlin

• Csillag Márton: Négy fickót három golyóval Mi újság, Tiger Lily?
• Takács Ferenc: A csillagok teniszlabdái Meccslabda
MULTIMÉDIA
• Bori Erzsébet: Kétszer lépni egy folyóba Dunai exodus: film és kiállítás
• Strommer Nóra: Digitális varázstükrök Interaktív média
• Reményi József Tamás: Nem bámulni nem lehet Magyar plazma
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Bábeli panelek Lazarescu úr halála
• Vincze Teréz: Egy másik sziget Az íj
• Varró Attila: Szavatossági idő A vadság napjai
• Hungler Tímea: Párizsi skizó Caché
• Reményi József Tamás: Fűtő nélkül A halál kilovagolt Perzsiából
KÖNYV
• Kelecsényi László: Lexikon-lakás Magyar Filmlexikon
LÁTTUK MÉG
• Kolozsi László: Lemming
• Hungler Tímea: Transamerica
• Ardai Zoltán: A bajusz
• Wostry Ferenc: A sziklák szeme
• Köves Gábor: Maradj!
• Dercsényi Dávid: Bab’ Aziz
• Hámori Dániel: Soha ne mondd, hogy soha
• Géczi Zoltán: Hét kard

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Hívójel

„A vonatoknak menni kell”

Mágori Erzsébet

 

Szűkszavú, feszesen szerkesztett film a Hívójel, melynek forgatókönyvét Kereszty András irodalmi riportja alapján Szántó Erika írta. Témája egy a valóságban megtörtént katasztrófa megrázó esetét idézi az emlékezetünkbe.

A film készítőit azonban nyilvánvalóan nem a katasztrófa ténye, hanem a szerencsétlenséget előidéző láthatatlan mögöttes összefüggések izgatták. Hogyan vélekedik az a becsületes, lelkiismeretes, átlagos képességű ember, aki szándéktalanul ötvenkét ember halálát okozza? Mennyiben felelős ő maga, és milyen mértékben okozzák a személyétől független körülmények a katasztrófát? A film voltaképpen nem is a vasúti szerencsétlenségről, sokkal inkább egy szerencsétlen vasutasról szól. A probléma csupán az, hogy a bűnös körülményeket nem lehet a vádlottak padjára ültetni. Csak az ember ítélhető el, aki a karácsony előtti csúcsforgalomban – tévedésből, bizonytalanságból vagy mert nem volt meg a modern forgalomirányító berendezések kezeléséhez a megfelelő gyakorlata? – egy rossz gomb lenyomásával a tömegszerencsétlenséget előidézte.

Nemere László minden külsőséges hatáskeltéstől tartózkodó filmje pontos, logikus, szakszerű nyomozás alapján főleg a vasúti katasztrófa emberi, technikai és vasút-szervezeti hátterét igyekszik feltárni. (Mintha Szántó Erika is nem filmtörténetet, hanem egy kitűnő menetrendet szerkesztett volna.) Ám éppen ez a jó értelemben vett hideg objektivitás válik a film hasznára. Különösen a fiatal ügyészt alakító Juhász Jácint alakja lesz fokról fokra izgalmasabbá, aki a nyomozás hivatalos kereteit messze túllépve kutatja az okokat a vétkes forgalmista családja, munkatársai, barátai környezetében. Megkapó az a folyamat, ahogyan a kezdetben fölényes, pedáns, elegáns hivatalnok lassan átalakul, úgyszólván kivetkőzik ügyészi mivoltából, és maga is ugyanolyan bizonytalan, esendő emberré válik, mint az idős vasutas, Bencze Ferenc visszafogott alakításában. Szinte szánalmat kelt, amint gondterhelten jön-megy, zötyögő vicinálisokon utazik gyűrött ballonkabátjában – akár egy magyar Columbo –, hogy az igazi bűnöst megtalálja. Egészen addig, míg egy magasabb beosztású MÁV-alkalmazott, némi cinizmussal a hangjában, arra nem figyelmezteti, hogy náluk nem dobnak ki egy öregedő embert, aki több mint harminc évet lehúzott a vasútnál, elvégre humanitás is van a világon! És ha egy sebészprofesszor megöregszik, ugyan ki vonja felelősségre, mert néhány embert halálra operált? Meg aztán nézzen csak körül az iparban, a politikában: ott nem mennek egymásnak a vonatok?

Túl sok a nyitva hagyott kérdés, a személyes és hivatali érdekek szálai egyre reménytelenebbül kuszálódnak össze. Egy valami látszik csak bizonyosnak. Nem egyedül az öregedő, elbizonytalanodott, túlterhelt vasutast kellene felelősségre vonni és a vádlottak padjára ültetni. A modern irányító berendezéseket ötévenként cserélték a forgalmi irodában, egy fiatal vasutaslány játszva bemutatta, hogyan kell a gombokkal helyesen bánni. Igaz, az embereket nem lehet ötévenként lecserélni, mint a gépeket, de továbbképezni igen! Méghozzá a felelősséggel arányos alapossággal.

A vonatoknak menni kell! amint azt az idős vasutas becsvágyó felesége keményen kijelenti. Az ügyész végül is nem tudja, kit vádoljon, mert az ő fejében is „összementek a vonatok”.

Legkevésbé a film befejezése meggyőző. Amikor az ügyész meglátogatja a foglyot, és közli vele, hogy kegyelmet kaphat, az az érzésünk, hogy a volt forgalomirányító nem örül igazán a szabadulásának.

A nézők sem. Tömegkatasztrófa történt, ki ennek az oka? Aki megnyomta a végzetes gombot: felelős. A film felsorakoztatta az enyhítő körülményeket, bebizonyította, hogy a legfőbb felelősség nem a vádlottat terheli. Mégis a szerencsétlenséget nem a vak véletlen okozta, előkészítette ezt a rossz munkaszervezés, túlterheltség, a hasonló munkakörben dolgozók időszakos pszichológiai vizsgálatának elmulasztása. Nem értek az automata irányító rendszerekhez, de azt tudom, hogy a valóban modern elektronikus rendszerek „tudják” az összes vonatok helyi mozgását, abszurd utasítás esetén sem hajlandók két szerelvényt egymásba ereszteni.

A vádlott számára talán elég büntetés a bűntudat, ami most már végigkíséri őt élete végéig, de az igazi humanizmus az lenne, ha a vasút megtenné azokat a (részben költséges) intézkedéseket, melyekkel fokozná minden utazó ember biztonságát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/10 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7706