KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Koltai Tamás: Film, színház, valóság Halász Péter
• Jancsó Miklós: Nix
• Grunwalsky Ferenc: A szem nem alhat A látás egyeteme

• Bikácsy Gergely: Földim Rossellini emlékére
KÉPREGÉNY
• Géczi Zoltán: Diktatúra és divatja Disztópiák évszázada
• Kovács Marcell: A rossz álarcában V mint vérbosszú
• Varró Attila: Át a labirintuson Tükörálarc

• Beregi Tamás: Atlantisz túl mélyen van Elsüllyedt civilizációk
FESZTIVÁL
• Kubiszyn Viktor: Alvó medvék álmai Berlin

• Csillag Márton: Négy fickót három golyóval Mi újság, Tiger Lily?
• Takács Ferenc: A csillagok teniszlabdái Meccslabda
MULTIMÉDIA
• Bori Erzsébet: Kétszer lépni egy folyóba Dunai exodus: film és kiállítás
• Strommer Nóra: Digitális varázstükrök Interaktív média
• Reményi József Tamás: Nem bámulni nem lehet Magyar plazma
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Bábeli panelek Lazarescu úr halála
• Vincze Teréz: Egy másik sziget Az íj
• Varró Attila: Szavatossági idő A vadság napjai
• Hungler Tímea: Párizsi skizó Caché
• Reményi József Tamás: Fűtő nélkül A halál kilovagolt Perzsiából
KÖNYV
• Kelecsényi László: Lexikon-lakás Magyar Filmlexikon
LÁTTUK MÉG
• Kolozsi László: Lemming
• Hungler Tímea: Transamerica
• Ardai Zoltán: A bajusz
• Wostry Ferenc: A sziklák szeme
• Köves Gábor: Maradj!
• Dercsényi Dávid: Bab’ Aziz
• Hámori Dániel: Soha ne mondd, hogy soha
• Géczi Zoltán: Hét kard

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Tabló

Roma zsaru, magyar bűn

Muhi Klára

A realista krimi a magyar mozi régi hiánycikke: Dettre Gábor bűnfilmje a mai pesti mélyvilágba száll alá.

 

Lehet-e hiteles filmhőst teremteni ezen a „nem vénnek való” magyar vidéken? Igazi, klasszikus pozitív hőst? Aki makulátlan? Aki csak akkor hibázik, ha érzelmileg mattolják? Aki minden balhét elvisz? Aki „kicsi, de nagyon erős”, akibe a néző beléhelyezheti minden megmaradt bizalmát? A magyar filmes krédó úgy tudja, ilyen hős nálunk nem teremhet. Mert a társadalmi játékszabályok évszázadok óta zavarosak, a szereplők korruptak és kisszerűek, a lehetséges konfliktusok és célok maszatosak. Még a helyszínek is, rútságukban is, jellegtelenek, szinte lefilmezhetetlenek.

A filmhősre vonatkozó kérdést, amire az elmúlt időben a Kontroll, illetve A nyomozó alkotóitól is született érdemleges válasz, Dettre Gábor, valamint az író, Kertész Ákos most élére állították. A Tabló legfőbb ambíciója bevallatlanul is, megalkotni őt. Egy melegpontot a zavarosban, akinek őszinte érzelmei és egyszerű igazságai vannak. És, alig hihető, a Tablónak, főszerepben a Zafír nyomozót érzelmesen, árnyaltan, komoly átéléssel alakító Mucsi Zoltánnal – ez sikerült.

De mi történt itt, és kicsoda Zafír?

A film először is feltesz egy kérdést, amitől aztán – akármilyen dágványon kell is szereplőinek átvergődni, nem tágít. (Biztos hőstermő poétikai trükk ez évszázadok óta.) Szóval, ki ölte meg Schulter Károlyt, az Ipar utcai régiségkereskedőt? A vén kéjencet, aki teli volt pénzzel meg gyanús ügyletekkel és tucatszámra vásárolta magának a kiskorú román cigánylányokat? Magda, a felesége, aki folyton mással kavar? Gudics, a cigány asztalos, Schulter kizsigerelt embere, aki mellesleg Magda szeretője? Magda új pasija, aki a piaci hentes raktárában félmarhákból szerelteti ki-be a heroinos zacskókat? Esetleg a gyönyörű Ágnes (Fátyol Kamilla), az Erdélyből nemrég vett új lány, aki rosszul viselte a szexuális beavatást?

Hogy ki a gyilkos, azt a Tabló szereplői, az Ipar utca lepattant ganglakói, a Neon presszó törzsvendégei persze csípőből tudni vélik. Ugyanígy a rendőrség is: „Hát a Gudics!! Mert jóba’ volt az asszonnyal, mert tartozott a Schulternek, és különben is cigány…” Zafír nyomozó azonban kételkedik a roma asztalos bűnösségében. S ami fontos, nem azért, mert ő maga is roma, hanem mert tudni szeretné, mi történt. Hőssé lenni gyakran csak ennyi, végigmenni az úton.

Zafír, a roma zsaru jó ember a jó oldalon, akit magyar szülők neveltek, s akiktől azt tanulta, felejtse el a vér szavát, mert csak a szívnek van szava. Védi a törvényt az Ipar utca bűnnel átitatott környékén, ott, ahol ez reménytelen, többnyire az övéit üldözve. Hogy kicsoda és honnan jött, azt minden oldalról mindenki az orra alá dörgöli. De a Schulter-ügy a szokásosnál is keményebben szembesíti származása összes problémájával.

A Tablónak, ha már a klasszikus hősre épít, persze tennie kell egy határozott lépést a zsáner irányába is. Ebben a filmben a bűn és a nyomozás nem közeg-festő motívum, hanem a cselekményváz, a dramaturgiai ív tartópillére. Zafír végül megtalálja a gyilkost, annak ellenére, hogy ez egyes-egyedül neki fontos. Van ezen kívül beteljesülő, majd reménytelenné váló szerelem. Zsaru – szabályos kettős kötésben, ahogyan az amerikai dramaturgiai káték írják. Zafír nyomozása teljesen összebogozódik Ágnes, a Schulter által utoljára megvett erdélyi cigánylány iránt fellobbant szerelmével. S ez igazi (szakmai) vereség, mert Ágnesnek tényleg jó oka lett volna meggyilkolni az antikost, és Zafír tényleg becsületes zsaru. A jobb zsarufilmek klasszikus morális csapdáját állítja elő a Tabló. S ebből bomlik ki Zafír mélyebb válsága, asszimilált, elaltatott, végső soron megtagadott romasága. S a kétség, hogy vajon a vére vagy a lelke hajtja a cigánylányhoz.

A Tabló közege nem ismeretlen számunkra. A 80-as, 90-es évek legfontosabb magyar filmjei – a Kopaszkutya, a Könnyű testi sértés, az Őszi almanach, a Falfúró, a Roncsfilm, az Egy teljes nap, a Kicsi, de nagyon erős teli van ezekkel a Gudicsokkal meg Schulterekkel. Szomjas, Tarr, Grunwalsky munkáiból jól tudjuk, kik ők, milyen mondatokat mondanak, milyen morális árfolyamok vannak az Ipar utca környékén, kinél mitől szakad el a cérna. A rendszerváltás körül ez a legértékesebb filmes örökségünk, ebből párolja le Tarr a maga univerzális létfilozófiáját, ezt írja tovább a Nincsen nekem vágyam semmi, a Szép napok, vagy a Nyócker, de még a Noé bárkája is. A Tabló szereplői is – Székely B. Miklós, Szirtes Ági, Csuja Imre, Csomós Mari, Derzsi János, Lázár Kati, Molnár Piroska, Hollósi Ervin – ott vannak régóta a magyar roncsfilmek alkoholgőzös szobakonyháiban, zűrös lakótelepi kalitkáiban. Mucsi és Scherer is – itt mint roma és zsidó zsaruk – éppenséggel Szomjas találmányai.

Dettre filmje azonban másként fonja a felvett fonalat, egyszerűbb, azt is mondhatnánk, realistább ambíciókkal, ami nagy hiánya a magyar filmnek. Első ránézésre Szomjast folytatja. Kevesebb a metafizika, mint Tarrnál, semennyi Grunwalskyra hajazó avantgárd látványkísérlet, annál több naturális szín, árnyalat, abszurd figurák és helyzetek. A gangot kukkolók, összevissza beszélő, leépült öregasszonyok, politikailag hibbant iskolaigazgató, az örömódát éneklő Ipar utcai iskolások s néhány fura, mulatságosan lehetetlen, de hús-vér karakter, mint például Rambo, a csillogó tekintetű román jazzénekes zsaru. A Tabló alaphangja azonban szomorúbb, melankolikusabb, mint volt például a Szomjas-filmeké. Dettre szíve majd megszakad ezért a rendőrért (Balanescu vonós futamai Zafír lelkének szólamai), aki egyre jobban belegabalyodik a helyzetébe. És – szintén a klasszikus, realista krédó szerint – a Tablóban szinte minden teher a színészeken van, akik magyar filmben ritkán látott odaadással, elemző átéltséggel hozzák a figurákat.

Ám a szabályosan építkező cselekmény – a klasszikus hőssel s a pszichológiailag kimunkált szerepjátékkal – csak az egyik vállalása ennek a filmnek.

A másik annak a xenofób örvénynek az ábrázolása, amit a magyar mélyvilág viharsebességgel termel újra. A Tablóban a falakra pingált horogkeresztek és vörös csillagok közt – magyar táj, magyar ecsettel – rutinszerűen, reflexből, lazításként megállíthatatlanul folyik a cigányozás, biboldózás, brazilozás, dakotázás, buzizás. És fontos rögzíteni, Dettre az első, aki vette a bátorságot, hogy ezt megmutassa. Mert például a Nyóckerben is ott van ez, de csak mint bájos couleur local. A Tablóban viszont ez a lényeg! Dettre ennek a xenofób mocsoknak minden árnyalatát meg akarja mutatni, kissé már-már programszerűen, publicisztikusan is. Roma, zsidó, magyar szereplői – hol unalomból, hol védekezésből, hol önsorsrontón, hol csak ártatlan viccként, máskor valódi meggyőződésből – egyfolytában cigányozzák, zsidózzák, köcsögözik egymást, sőt önmagukat. Zafír amerikai felesége (Györgyi Anna) az egyetlen, aki ebből semmit nem ért, s persze hogy előbb-utóbb céltáblává, majd kis híján vétlen áldozattá, végül pedig – roma férje oldalán – súlyos érzelmi sérültté válik ebben a beteg közegben.

A zsánersíneken közlekedő Tablót valójában ez fűti fel: Dettre személyes indulata, döbbenete, hogy ez lehetséges, hogy ez a métely ilyen erős! Hősteremtő ambíciói mögött is ez munkál, megformálni egy tiszta embert, aki keresztre feszül ezen a problémán.

A Tabló alkotói odáig merészkednek, hogy megrajzolnak egy tőről metszett szélsőjobbost is, a nehéz felfogású rendőrt (Csuja Imre alakítja nagyszerűen). Akiben rögeszmévé válik, hogy „ezek miatt” nem jut semmire. Az összes cigánynak, romának nyalják a valagát, én meg még mindig hadnagy vagyok…!” – fakad ki a főnökének. „Mert nincs iskolád, bazdmeg…!” – jön a paternalista válasz a tanult főnöktől (Tordy Géza), aki egyébként nyakig benne van a kábítószerbizniszben. Nem tudok magyar filmet, amelyik így beletalált volna a célt tévesztett rasszista indulatok és a rutinszerűvé vált fehérgalléros bűnözés összefüggéseinek tragikumába.

 A Tabló a 80-as-90-es évek roncsfilmjeihez képest azt állítja, a magyar mélyvilág – melynek robbanásától a régi establishment éppúgy rettegett, mint az új – betegebb, mint valaha. Dettrére pedig érdemes figyelni, hiperérzékeny rendező, ezt a Felhő a Gangesz fölöttből is tudjuk. És talán mert sokáig egy türelmesebb társadalomban, az USA-ban élt, ösztönei rassz ügyekben élesebbek, mint a mieink. Mindenesetre szimptomatikus, hogy miközben a Tabló a februári szemlén teljesen elsikkadt, Ragályi Elemér esztétikailag számos sebből vérző filmje, a Nincs kegyelem, mely ugyanezt a témát veszélyesen szimplifikálta, rangos díjat kapott.

A Tabló korántsem tökéletes. A történet zárlata valamiért a film elejére került, ahol nem működik, érthetetlen. Zafír, a hősünk valójában túlontúl makulátlan, Ágnes meg, kurva létére, túlságosan tiszta. A kábítószeres hálózatra vonatkozó információk adagolása körül sem stimmel minden. A cím is mellément, a munkacímként használt Romazsaru sokkal jobban elmondja, miféle film is ez.

De ennél sokkal fontosabb, hogy a karakterek élnek, a magyar színészek derékhada igazi odaadással, koncentráltan van jelen, s hogy Zafír történetét, ezt a sajátos roma drámát a Tabló komplexen, közhelyektől mentesen s főként nem a kisebbség (ők), hanem a többség (mi) ügyeként meséli el.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/10 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9512