KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bikácsy Gergely: Alida Valli (1921–2006)
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat

• Géczi Zoltán: Dialógusok az elektronikus lélekvándorlásról Stanislaw Lem
• N. N.: Lem-adaptációk
MÉDIA
• Mihancsik Zsófia: Arcművészet Beszélgetés Lengyel Lászlóval és Szilágyi Ákossal

• Jankovics Márton: Útlevél az újjászületéshez Személyiségcsere
• Hungler Tímea: Nem ér a nemem Transszexuális hős/nők
• N. N.: Transzszexuális és transzvesztita filmek
• Varró Attila: A kétség és a szörny Dr. Jekyll és Mr. Hulk
TITANIC
• Vágvölgyi B. András: Hullámtörések Titanic Fesztivál
• Beregi Tamás: A kárhozat partjain túl Lovecraft-adaptációk
• Hirsch Tibor: Másként mesélők A Titanic renegátjai

• Ádám Péter: Az elfojtás költője Marcel Carné
MULTIMÉDIA
• Forgách András: Egymásban Kurtág Judit: Videó-művek
• Scherter Judit: Az intelligens véletlen Monológ Kurtág Judittal
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Aki énekelni is tud Magyar plazma
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Onnan, hol nőnek a pálmák Michael Winterbottom: Út Guantanamóba
• Muhi Klára: Médea öröksége Danis Tanovic: Pokol
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Mrs. Henderson bemutatja
• Vajda Judit: Utolsó napjaim
• Pápai Zsolt: Halálos szívdobbanás
• Varró Attila: Mission: Impossible 3.
• Vajda Judit: 4 évszak kis falumban
• Vörös Adél: A Da Vinci-kód
• Nevelős Zoltán: Kedves Wendy
• Köves Gábor: Anthony Zimmer
• Vincze Teréz: Huligánok
DVD
• Nevelős Zoltán: A spártai
• Kovács Marcell: Lelkek karneválja
• Pápai Zsolt: Bob és Carol és Ted és Alice
• Tosoki Gyula: Megszállott

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Christian Metz halálára

Kovács András Bálint

Kevesek számára élő legenda, sokak számára csak egy távolról csengő név, milliók számára pedig: senki. Hatvankét éves korában öngyilkos lett.

Két és fél éve, hogy itt járt Magyarországon, szemináriumsorozatot tartott a Filmintézetben. Előadásain viszonylag kevesen ültek, de a kevesek között voltak olyanok, akik Németországból és Csehszlovákiából jöttek el meghallgatni őt.

Metz eredetileg mint nyelvész kezdett el érdeklődni a filmi kifejezésmód iránt. Roland Barthes tanítványi köréhez tartozott, és a francia humán tudományosságnak ahhoz az áramlatához csatlakozott, amelyik a kultúra és a művészet jelenségeit a strukturalista nyelvészet és a szemiotika kategóriáiból kiindulva próbálta meg rendszerezni. Metz volt az első, aki a filmmel kapcsolatban komolyan felvetette azt a kérdést, vajon mennyiben, és milyen értelemben lehet nyelvnek tekinteni a filmet. Őelőtte is sokan használták már a „filmnyelv” metaforáját Eizensteintől Bazinig, de soha senki nem nézett annak a mélyére, hogy mi az értelme ennek a metaforának. Az a megállapítás, hogy a film „kommunikációs médium” hasonlóképp közhelyszerű a hatvanas évek óta. De azzal, hogy ennek a kommunikációnak mi a mechanizmusa, milyen formái vannak, Metzen és tanítványain kívül senki sem foglalkozott. Metz nemcsak iskolát teremtett a filmszemiológiával, hanem kijelölt egy olyan gondolkodási irányt, amely a filmet nem elsősorban művészetnek tekinti – habár ezt egy percig sem téveszti szem elől –, hanem a modern társadalmak egyik alapvető kommunikációs formájának. Akik Metz munkásságát egy ajakbiggyesztéssel vagy vállvonogatva félretolják, mondván, hogy egy letűnt kor avítt szellemi divatja volt, elfelejtik, hogy amikor ma bekapcsolják a televíziót, vagy beülnek egy filmre, és a látványból messzemenő kultúrszociológiai következtetéseket vonnak le, akarva-akaratlan a metzi gondolkodásmódot követik.

Igaz, Metz maga valójában sosem alkalmazta a filmszemiológiát. Nem általánosította eredményeit a kultúrbölcseletben, nem vont le napi szintű szociológiai következtetéseket elemzéseiből, és nem írt népszerűsítő irodalmi esszéket. Láthatatlan eszközöket gyártott azok számára, akik ezt tették és teszik. Kultúrtörténeti jelentőségét ennyiben önmaga korlátozta, nem az a diszciplína, amit művelt. Hiszen Umberto Ecót vagy Roland Barthes-ot is a könnyűműfajban végzett teljesítményeiből ismeri a művelt nagyközönség, nem pedig azon műveik alapján, amelyekkel igazán maradandót alkottak. Metz „csupán” egy diszciplínát hozott létre, amely ha a kezdeti kérdésfeltevéseket meghaladta is (így halad előre a tudomány), alapfogalmai mégis onnan származnak. Abban a néhány országban, ahol a filmi közlésnek ma rendszeres kutatása folyik, a metzi elmélet olyan vonatkoztatási pont, amellyel szembe lehet ugyan szállni, de megkerülni nem lehet.

Metz tudós volt, a szónak ma már egyre ritkábban tapasztalható értelmében. Nem emberekkel viaskodott (bár vele többen megpróbáltak viaskodni), nem győzni, hanem problémákat megoldani akart. Gondolkodása nem volt rafinált, nem tartalmazott, és nem keresett hátsó gondolatokat. Tiszta, kartéziánus szellem volt, aki számára evidensen adódtak bizonyos kiindulópontok, és ezeket újra meg újra felülvizsgálva haladt előre fogalmainak tisztázása és az ezekből eredő problémák megoldása felé. Van, akiket ezek a problémák érdekelnek, és van, akiket nem. Most, hogy Metz nincs többé, ideje volna legalább megismerkedni a problémákkal is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/11 02. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1283