KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bikácsy Gergely: Alida Valli (1921–2006)
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat

• Géczi Zoltán: Dialógusok az elektronikus lélekvándorlásról Stanislaw Lem
• N. N.: Lem-adaptációk
MÉDIA
• Mihancsik Zsófia: Arcművészet Beszélgetés Lengyel Lászlóval és Szilágyi Ákossal

• Jankovics Márton: Útlevél az újjászületéshez Személyiségcsere
• Hungler Tímea: Nem ér a nemem Transszexuális hős/nők
• N. N.: Transzszexuális és transzvesztita filmek
• Varró Attila: A kétség és a szörny Dr. Jekyll és Mr. Hulk
TITANIC
• Vágvölgyi B. András: Hullámtörések Titanic Fesztivál
• Beregi Tamás: A kárhozat partjain túl Lovecraft-adaptációk
• Hirsch Tibor: Másként mesélők A Titanic renegátjai

• Ádám Péter: Az elfojtás költője Marcel Carné
MULTIMÉDIA
• Forgách András: Egymásban Kurtág Judit: Videó-művek
• Scherter Judit: Az intelligens véletlen Monológ Kurtág Judittal
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Aki énekelni is tud Magyar plazma
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Onnan, hol nőnek a pálmák Michael Winterbottom: Út Guantanamóba
• Muhi Klára: Médea öröksége Danis Tanovic: Pokol
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Mrs. Henderson bemutatja
• Vajda Judit: Utolsó napjaim
• Pápai Zsolt: Halálos szívdobbanás
• Varró Attila: Mission: Impossible 3.
• Vajda Judit: 4 évszak kis falumban
• Vörös Adél: A Da Vinci-kód
• Nevelős Zoltán: Kedves Wendy
• Köves Gábor: Anthony Zimmer
• Vincze Teréz: Huligánok
DVD
• Nevelős Zoltán: A spártai
• Kovács Marcell: Lelkek karneválja
• Pápai Zsolt: Bob és Carol és Ted és Alice
• Tosoki Gyula: Megszállott

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Tekerd vissza haver!

Svédcsavar

Vízer Balázs

Hogyan készítsük el kedvenc filmünk svéd verzióját pár óra alatt a haverunkkal kartonpapírral és egy zseblámpával?

 

Miközben videoklip- és reklámrendezőként kultuszstátuszt ért el, Michel Gondry figyelemreméltó könnyedséggel tudott váltani, és nagyjátékfilmesként ugyanolyan kreatív, lebilincselő és elbűvölő életművet felépíteni, mint korábban „alkalmazott” filmesként. De ő sem tökéletes, sajnos.

Gondry nagyjátékfilm-rendezői önmagára találása csak két lépésben és komoly segítséggel ment végbe, hiszen első munkája, a Charlie Kaufman forgatókönyvéből készült Libidó – Vissza az ösztönökhöz (2001) inkább szerethető, de suta szárnypróbálgatás, mint kiforrott, markáns alkotás. Három évre rá, a már Kaufmannal közösen írt Egy makulátlan elme örök ragyogása azonban minden szempontból remekmű, és mindent felvonultat, amiért Gondryt francia klipperként szeretni lehetett: bravúros képi világot, merész történetet és gyengéd líraiságot, amihez váratlan, de nagyszerűen bevált szereplőválasztás társult. Ehhez képest a már teljesen saját szkriptből forgatott Az álom tudománya csak annyiban hozott meglepetést, hogy – Gael Garcia Bernalt leszámítva – francia színészekkel készült, és bár a humor és a személyes hangvétel megmaradt, a merész és eredeti történet merész ötletekre redukálódott, igaz, a büdzsé is lement 20 millióról 6-ra. És szépen tanárosan el is jutottunk a mához, amikor Gondry ismét saját anyagból és jókora költségvetéssel vághatott neki egy abszolút amerikai darabhoz – amivel nehéz mit kezdeni.

A Tekerd vissza haver! ugyan rengeteg ponton tipikus Gondry-film, mégis inkább egyenes vonalon futó klasszikus, sőt régimódi vígjáték, mint szerzői alkotás. Hősei egy még mindig VHS kazettákkal dolgozó kisvárosi videotéka alkalmazottai, Mike (Mos Def) és Jerry (Jack Black), akik idős főnökük távollétében véletlenül – Jerry átmeneti mágnesessége következtében – letörlik az összes kazettát. Kétségbeesésükben elkezdik egy szál videokamerával, primitív díszletekkel és saját főszereplésükkel elkészíteni a kikért filmeket, és az alig 20 perces amatőrködések váratlan sikert aratnak – még New Yorkból is jönnek kölcsönözni, és úgy néz ki, hogy a váratlan nyereségből talán még a lebontásra ítélt tékát is meg lehetne menteni. Akárcsak a Tekerd vissza haver! svédelt – vagyis saját, rövidített verzióban felvett – filmjei, maga a történet is végtelenül egyszerű, még ha két motívum mentén fut is. Amikor Gondry Dave Chappelle-lel közös koncertfilmjét, a Block Party-t készítette (2005), megfogta az az összetartozás, ami a régi bérházak lakóit jellemzi, és erről szeretett volna készíteni valamit – ekkor még Chappelle lett volna az egyik főszereplő, és a „régi környék” szellemisége, talán sosem volt romantikája adja meg a film alaphangját, amely aztán fokozatosan átvált a filmkészítés mítosz- és közösségteremtő erejéről szóló mesére. Olyan ez, mint egy régi, szívmelengető Frank Capra-vígjáték, új esélyekkel, egymással kibékülő generációkkal és végre szóba álló idegenekkel – szóval erősen giccsgyanús.

Meglepő módon Gondry számára a hivatkozási pontokat is olyan filmek jelentik, mint a Csúcsformában 2., a Szellemirtók, a Miss Daisy sofőrje vagy a Robotzsaru, illetve bevallottan kedvenc filmje, a Vissza a jövőbe (igaz, megjelenik a King Kong és a 2001. – Űrodüsszeia is), de végül azért nincs min csodálkoznunk. Szürrealista képi világa és bravúros technikai megoldásai ellenére Gondry a popkultúra része, azon nőtt fel, és abból nőtt ki – és a pop itt nem a minőséget, hanem hozzáférhetőséget jelöli. És talán ez a probléma: Gondry, zseniális agymenéseit és álomképeit félretéve, egy mindenki által érthető és szerethető filmet akart készíteni – amilyen a nagybetűs FILM, az ideáltípus –, ám egy hagyományos film elkészítéséhez nincs még rutinja, és nem is áll rá a keze. Az egyre egysíkúbb Jack Black pedig kedves bohóc, de nem egy Garcia Bernal, és végképp nem Jim Carrey, így ez csak egy szerethető szkeccsfilm, svédelt verziója valaminek, ami sokkal jobb lehetett volna.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/10 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9514