KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/augusztus
KRÓNIKA
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat
• (X) : Szociográfia, szociofotó és szociofilm pályázat

• Báron György: Az iskola-alapító Illés György
• Muhi Klára: Egy hibátlan legenda Beszélgetés Kende Jánossal
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Bábeli filmzavar Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Nánay Bence: A görögdinnye erotikája Tsai Ming-liang
• Vincze Teréz: Posztmodern, dinnyehéjban Huncut felhőcske
MÉDIA
• Szőnyei Tamás: Már fájl minden csók Táncdalfesztivál
• Vaskó Péter: A nézők meg a sztárok Megasztár
TELEVÍZÓ
• Greff András: Hosszú műszak 24
• Pápai Zsolt: Amerikai kinopravda Drót
• Szabó Tamás: Az emlékezés dramaturgiája A sziget foglyai – Lost 1-2. évad

• Ádám Péter: Folt a becsületen Dreyfus-ügy a moziban
• N. N.: Carné-filmek
VÁROSVÍZIÓK
• Kolozsi László: Csillagpor nélkül Privát Pest
KÖNYV
• Bán Zoltán András: Pesti szellemképek Gál László: „Csak a szépre…”
FESZTIVÁL
• Palotai János: A bomlás virágai ARIFF
• Teszár Dávid: Latin fieszta Mar del Plata
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Hofi kora Magyar plazma
KRITIKA
• Muhi Klára: Anyámasszony Nyugalom
• Bori Erzsébet: Családban marad Balkán bajnok
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: Superman visszatér
• Géczi Zoltán: Ház a tónál
• Kárpáti György: Hidegzuhany
• Vajda Judit: The King
• Vörös Adél: A Karib-tenger kalózai 2. – A holtak kincse
• Vízer Balázs: Halálos iramban: Tokiói hajsza
DVD
• Pápai Zsolt: A tintahal és a bálna
• Nevelős Zoltán: Őrültek háza
• Tosoki Gyula: Kis hal
• Németh Áron: Suliláz

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Életem szerelme

Hirsch Tibor

 

Nick Cassavetes tényleg a szerelemről csinált filmet.

A szerelmet mint önmagáért és önmagában valót mutatja meg. Még olyasmit sem sugall róla, hogy őrült. Pedig megtehetné. Azt sem mondja, hogy bűnös, azt sem hogy gyilkos. Azt sem, hogy ártatlan. Ezek ugyebár mind hozzákötnék a szerelmet valami máshoz, őrülethez, bűnhöz, gyilkossághoz, ártatlansághoz. És együtt ahhoz a valamihez, amit lángoló szenvedélyként még a romantika százada szépséges emberi értékként mennybemenesztett.

Megtudhatjuk: az ezredfordulós személyiség-roncsok szenvedélye kicsit másmilyen. Nehéz meghatározni milyen is, mindenesetre a csendes, szórakozott értékvesztés biztosan jellemzi. Szenvedély: valamit elrontani, elveszíteni, azután még jobban lerontani, és megint elveszíteni. És sok-sok bocsánatot kérni útközben.

Maureen egy napon arra ébred, eltűnt a férje mellőle. Magassarkú cipőjében lebukdácsol hát a kocsmába, hogy igyon, hogy kérdezősködjön, hogy csak úgy ellegyen, és mellékesen keresse a bajt. Itt ugranának be a bohém párocskákra vonatkozó ősrégi közhelyek, de azután kiderül, nincs itt bohémság. A férj nem sziporkázó, nem zseniális, nem is igazán erőszakos. Beteg, de nem veszélyes, mozivászonról számos változatban ismert pszichopata, nem volna jutalomjáték egy Nicholsonnak, hanem csak gyógyszeresen beállítható, egyszerű kis terhelt, tizenkettő belőle egy tucat, akit kiengednek, bevisznek, aki meg is úszná, ha nem volna pisztolya, aminek viszont előbb-utóbb – ezt azért itt is mindenki tudja – úgyis el kell sülnie. Nyomorult kis ember nyomorultan lehet szerelmes. Vagyis nem kerekedik ki semmi akárcsak lélektanilag épületes (amit legalább tanítani lehet) se bókból, se vallomásból, se féltékenységből.

Csak annyi biztos, hogy színész legyen a talpán – Sean Penn –, aki ezt el tudja játszani: akinél a kicsit őrült ember kicsit érdekes gesztusai sosem lesznek nagyon őrültek és nagyon érdekesek, de azért megmaradnak baljósnak és félelmetesnek, ahogy egy hajléktalan párocska erotikus civódása betegen, öregen, részegen – mondjuk éppen Kelet-Európában, talán éppen Budapesten valamely metróalagútmélyi szerelmi fészekben.

Az ezredvégi poén pedig az, hogy ebbe az érdektelen semmiségbe, a kis érzelem, kis értelem nyomorúságába mégiscsak vissza lehet kívánkozni! Sőt. Hősnőnk nem csupán vissza óhajt térni kényszer-gyógykezelt első férjéhez, a jóképű, becsületes, tehetős másodiktól, de környezetükben mindenki más is úgy gondolja, hogy ez elkerülhetetlen. Hogy az esztelenség csábítása hatalmas. Hogy a John Travolta által játszott második férj ellen éppen az szól, hogy annyi minden szól mellette. Az pedig elég is.

Cassavetes itt is egy közhelyet kerülget. Dehogy is a bohém győz a nyárspolgár felett, dehogyis a tisztaság a romlottság felett, dehogyis Szását „hívja az erdő” Szergejhez attól a bizonyos kozák legénytől.

Ha ezekről mind nincs szó, akkor marad a teljes motiváció-mentesség. Marad a „csak”. Ezt a „csak-ot” sikerül a történet végső indítékként elfogadtatnia a rendezőnek. Legalábbis addigra, mire a szintén szerelmes Travolta kezéből groteszk dulakodás után kicsavarják a pisztolyt. Hogy mit is jelent ez a játékos nyomorúság, úgymond szerelemmel nyakon öntve, ezt talán éppen ez a jelenet példázza legszebben, ahogy a gyermekeit elhagyni készülő anya sikoltozva tiltja a csöppségeket a papa lefegyverzésének nem nekik való látványától.

Legyen esztelen, ami kisstílű, és kisstílű ami esztelen! Így szól tehát a tétel, a szenvedély mai tétele.

Így szól - egy nagyon-nagyon fáradt világban.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/04 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4434