KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/szeptember
KRÓNIKA
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat
• Kelecsényi László: Zenthe Ferenc (1920–2006)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Bohémvéres történelem Portré Makk Károlyról
• Kovács András Bálint: Szép halak Beszélgetés Makk Károllyal

• Hirsch Tibor: Filmek a fekete dobozból A United 93-as
• Varró Attila: Hérosz a gépezetben Szuperhősök alkonya
• Jankovics Márton: Jófiúk szürkében Terrormozi 911 után
• Takács Ferenc: Vágyak, temetők Tennessee Williams
TELEVÍZÓ
• Schreiber András: Félistenek, szikével Kórház-sorozatok
• Jókúti András: Szellemkórház Lars von Trier: A Birodalom
• Nékám Petra: Szellemkórház Lars von Trier: A Birodalom
• Simonyi Balázs: Szellemkórház Lars von Trier: A Birodalom
• Reményi József Tamás: Katatónia Magyar plazma
KÖNYV
• Báron György: Párbeszéd Muhi Klára: Herskó
FESZTIVÁL
• Báron György: A vulkán alatt Taormina
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Raimunda dala Volver
• Muhi Klára: A székelyföldi Faust Az élet vendége – Csoma-legendárium
• Csillag Márton: Szerelmes nihilisták Egyetleneim
• Bori Erzsébet: Városi legenda Incze Ágnes: Randevú
LÁTTUK MÉG
• Kolozsi László: A tigris a hóban
• Beregi Tamás: Trisztán és Izolda
• Barotányi Zoltán: Hajrá Ecsebeszte!
• Hungler Tímea: A testőr
• Wostry Ferenc: Rém rom
• Schreiber András: Köszönjük, hogy dohányzott!
• Hungler Tímea: Távkapcs
• Vajda Judit: A banditanők
DVD
• Kovács Marcell: George A. Romero zombi-tetralógiája
• Pápai Zsolt: Már nem lakunk itt
• Varró Attila: Búcsúlevél

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Gravitáció

Egy nehéz nap odafenn

Nevelős Zoltán

Cuarón űrhajós mozijában a 3D-s látvány szerves része az elbeszélésnek.

„Az űrben senki sem hallja, ha sikoltasz” – szólt annak idején A nyolcadik utas: a halál eredeti szlogenje, és mintha e triviális, de igen hatásos megállapítást illusztrálná Alfonso Cuarón másfélórás vizuális mutatványa. A mexikói származású rendező a digitális képalkotás nagyarányú használatával messzire rugaszkodott tíz évvel ezelőtti remeke, az Anyádat is! földközeliségétől, ugyanakkor a harmadik Harry Potter epizód mesevilága és Az ember gyermeke disztópiája után vissza is tér a szigorú realizmus melletti elkötelezettséghez.

Egy egyszerű, munkás hétköznap az űrben: asztronauták egy űrteleszkóp karbantartását végzik, a leparkolt űrsiklóhoz lazán tekergőző kábelek kötik őket, míg a háttérben a Föld bolygó kékesen ragyogó gömbje látszik. Dr. Ryan Stone (Sandra Bullock) első űrbeli küldetésén jár, míg a tapasztalt űrhajós Matt Kowalski (George Clooney) a nyugdíjazás előtti utolsó űrutazását végzi – ők lesznek az egyetlen túlélői a szinte derült égből érkező katasztrófának, amikor egy tőlük hatalmas távolságban felrobbant műhold törmelékei gránátszilánkok módjára csapódnak be közéjük. A veszély elmúltával a halálra rémült tudós és a higgadt profi egy többméteres kábellel egymáshoz csatolva, a rendelkezésükre álló csekély mozgató eszközök segítségével, mondhatni gyalog indulnak el a megközelíthető távolságban lévő nemzetközi űrbázis felé, ahol, azt remélik, találnak használható űrkabint a Földre való visszatéréshez. Oxigénjük és energiájuk rohamosan fogy, ráadásul tudják, hogy a Föld körül keringő törmelék is újra el fogja kaszálni őket pontosan kiszámítható idő elteltével.

Mindig izgalmas, amikor a ma már a divatosnál is nagyobb mértékben elterjedt 3D technika alkalmazása nem pusztán öncélú mutatvány egy játékfilm esetében, hanem szerves része az elbeszélésnek és mindannak, amit a produkció közölni akar. A három dimenziós látvány már a békés űrsétát bemutató, kezdő jelenetben elengedhetetlen eleme annak, hogy a film minden eddigi kísérletnél jobban átélhetővé tegye az űrben való lét, a légüres térben mozgás élményét. Hideg fémszerkezetek között úsznak a speciális védőruhákba csomagolt emberek, nekiütődnek ennek-annak, tartókábelek végéről rándulnak vissza, miközben a háttérben a Föld lélegzetelállító panorámaképe adja az elsődleges viszonyítási pontot. Annak idején a 2001 – Űrodisszeia űrbeli képsorai gyakorolhattak hasonló hatást a nézőkre, még két dimenzióban. A Gravitáció legerősebb pillanatai ezek a kevés mozgással, az űr tényleges némaságát megidéző, a szereplők rádióhangjára és lélegzetvételére építő hangsávval operáló képsorok, amelyek sokkal hatásosabbak, mint a katasztrófajelenetek robbanásai.

Alfonso Cuarón, aki fiával, Jonas Cuarónnal közösen írta a film eredeti forgatókönyvét, éveket várt arra, hogy a technológia fejlődése lehetővé tegye a megálmodott látvány megvalósítását. Az űrbeli viszonyokat páratlanul érzékletesen megjelenítő képi világ és az átélhető alaphelyzet mellett a nézői azonosulás kiváltásában fontos szerepe van a színészek alakításának is, akik gyakran csak a szkafander szűk ablakát kapták játéktérnek a digitálisan generált képeken. Kivált Sandra Bullock remekelt, aki mindjárt az elején magához ragadja együttérzésünket, hogy azután már vele legyünk minden apró mozdulatában az életben maradás lehetetlennek tűnő útján. Lélegzetvisszafojtva szurkolunk olyan banális műveleteknek, akár egy csavar kioldása – A félelem bérében izgulhattunk hasonló módon a teherautó kerekeiért egy-egy kockázatos tolatás közben.

Amivé végül mindez a hatásvadászat összeáll, az nem más, mint egy meglehetősen egyszerű példázat az emberi küzdeni akarásról egy stúdiófilm stílusában megfogalmazva, megfejelve néhány emlékezetes képsorral a magányról és az áldozathozatalról.

A cselekmény egyik drámai pillanatában egy könnycsepp a főszereplő szeméből gravitáció hiányában a kamera lencséje felé hull – hogy ez giccs-e, vagy az idegen közegbe vetettség magányának ihletett ábrázolása, talán egy olyan pont, aminek megítélése nemcsak ízlés kérdése, hanem olyasmi, amit a 3D-s filmkészítés további fejlődése után másképp fogunk megítélni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 52-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11654