KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/november
KRÓNIKA
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat
• Kúnos László: Sven Nykvist (1922–2006)
• (X) : A Cinetel Kft. őszi DVD megjelenései
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Bódy éji dala A személy mint műalkotás
• Varga Anna: Budiwood Magyar zsáner
• Hirsch Tibor: Hét bőr Taxidermia
• Kolozsi László: A test filozófiája Taxidermia
• Schreiber András: A producer felelőssége Beszélgetés Andrew G. Vajnával

• Géczi Zoltán: A törvényen kívüli rendező balladája Kinji Fukasaku
FESZTIVÁL
• Báron György: Napszépe és éjkirálynő Velence

• Nevelős Zoltán: Négyórás töredék Gyilkos arany
VÁROSVÍZIÓK
• Kelecsényi László: Vászonszerelmek Mozipest
• Lajta Andor: Fórumtól Puskinig
TELEVÍZÓ
• Hungler Tímea: Tetemre hívás Helyszínelők
• Reményi József Tamás: A viszkis Magyar plazma
KRITIKA
• Báron György: „egy kandi szem azért leskel reánk...” Ede megevé ebédem
• Stőhr Lóránt: Egy tiszta film Madárszabadító, felhő és szél
• Muhi Klára: Film-emlékmű Mansfeld
• Vajda Judit: 56 gyermekei Budakeszi srácok
• Barotányi Zoltán: A hidegről jött ember Kellemetlen igazság
• Bíró Yvette: Varda kikötője L’Ile et Elle
LÁTTUK MÉG
• Kárpáti György: Egy bolond százat csinál
• Vajda Judit: Mennyei háború
• Ádám Péter: Eladó a szerelem
• Ádám Péter: Élj és boldogulj!
• Kolozsi László: A nagy fehérség
• Vízer Balázs: Brazil ritmus
• Varró Attila: Az ember gyermeke
DVD
• Pápai Zsolt: Harakiri
• Csillag Márton: Aeon Flux
• Tosoki Gyula: Mr. Tűsarok

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

IV. Henrik

Barna Imre

 

Ki vagyok én? – kérdezi magától a pirandellói ember. A válasz többnyire tragikus fintor. A fintor azonban nem csupán újabb, alkalmi maszk a kényszerűen vagy diadalmasan letépett álarcok alatt, hanem ugyanolyan valóságos is, mint az iménti látszatok. Szerepeinkben élünk. Ha úgy tetszik: szerepeink éltetnek bennünket.

A valóság látszat. A látszat meg valóság. Olyannyira, hogy akár bele is lehet halni. Pisztoly dörren, vér folyik. A IV. Henrikben eleven testbe hatoló, igazi kard hasít egyúttal a latolgatásba is: tetteti vagy képzeli-e magáról a címszereplő, hogy ő a Canossát járó IV. Henrik német-római császár.

Marco Bellocchio 1984-es filmváltozatában rugóra jár az a bizonyos kard. Színházi kellék, akárcsak az üveggyöngyökkel ékes császári korona. És Bellocchio IV. Henrikje így csak egy ama megszámlálhatatlan sokaságú bölcs bolondok közül, akik a világirodalom és -színház kezdetei óta hajtogatják a magukét: a bolond bölcs, a bölcsek bolondok.

Finom apróságok révén Bellocchio a film első pillanatától fogva jelzi: tudja, amit tud, ez a IV. Henrik bizony nem bolond, legfeljebb bolondos; szertelenül élvezi, hogy mindenkit lóvá tehet.

A címszereplő Marcello Mastroianni feladata így kétszeresen is hálás: parádés jelenetekben sziporkázva tehet róla bizonyságot, milyen remekül tudja játszani azt, hogy játszik. Csakhogy ami jót tesz Mastroianninak, nem tesz jót a filmnek. A film unalmas. Elejétől fogva tudunk mindent, és ezen a tudásunkon a fejlemények nem sokat módosítanak.

A Pirandello-darabok közös buktatója, hogy – az eleve konstruált Hat szereplő szerzőt keres kivételével – rendkívül kényes, sőt, olykor ingatag bennük az egyensúly drámai helyzet és gondolati konstrukció között. Amelynek sokszor szinte groteszk illusztrációja csupán az, ami a színpadon történik. Igaz, mindig csak szinte. A híres pirandellói esztétikától, az érzelmes önreflexión alapuló umorismótól ugyanis – épp az érzelmesség miatt – idegen a groteszk szemléletmód.

Aki tehát groteszk figurát, óriás hintalovon ringatózó, bölcs bolondot csinál IV. Henrikből, az végső soron Pirandellóból űz gúnyt, függetlenül attól, hogy mi a szándéka. Bellocchio azzal, hogy IV. Henrik alakját elidegeníti az általa képviselt gondolatoktól, akarva-akaratlanul arra hívja fel a figyelmet, milyen laposak is ezek a gondolatok így, önmagukban. Egy szenvedélyes, sőt patetikus IV. Henrik, továbbá hús-vér mellékszereplők és pirandellói dramaturgia nélkül. Aminek nélkülözhetetlen eleme a csattanó. Az igazi kard. Csak ha nem rugóra jár, ha véresen komoly tétje is van a játéknak, csak akkor van esély rá, hogy önmagát is meglássa IV. Henrikben mindenki, akit érint a kérdés: Ki vagyok én?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/03 52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5884