KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/december
KRÓNIKA
• (X) : Hartley-Merrill Nemzetközi Forgatókönyvíró Pályázat
• Bikácsy Gergely: Gillo Pontecorvo (1919–2006)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Ég a tévé! Média-csőd
• Muhi Klára: A jövő bevillan Beszélgetés Bereményi Gézával
• Horeczky Krisztina: A felejtés misztériuma Beszélgetés Szász Jánossal

• Báron György: A Kék Duna keringők Jancsó Budapestje
• Kolozsi László: A dublőr város Budapest hollywoodi filmekben
• Kelecsényi László: Fordított világ Eltűnt mozik nyomában
• Ádám Péter: A tükör bosszúja Marilyn Monroe és a pszichoanalízis
• Molnár Miklós: Aktok térhatásban Az ismeretlen Harold Lloyd
• Herpai Gergely: Mona Lisa Underdrive Hősnők a számítógépes játékokban
• Ardai Zoltán: Klimax őrnagy Mamoru Oshii: Páncélba zárt szellem
• Köves Gábor: Éjfélkor indul útjára a gyönyör Éjféli moziláz
• Pápai Zsolt: Forró, mint a jég Robert Altman: Az utolsó adás
FESZTIVÁL
• Klacsán Csaba: Balkáni szél Pécsi filmünnep
• Varró Attila: Veteránok kapuzárás előtt Karlovy Vary
KÖNYV
• Gaál István: Esszé-napló Bikácsy Gergely: Saját Róma
KRITIKA
• Varga Balázs: Köztes lét Pálos György: Sztornó
• Reményi József Tamás: Pál utcai póló Szabadság, szerelem
• Stőhr Lóránt: Vaktölténnyel Vadászat angolokra
• Nevelős Zoltán: Szakadatlan pokol A tégla
• Vincze Teréz: Női válogatott Pályán kívül
LÁTTUK MÉG
• Váró Kata Anna: Hollywoodland
• Hungler Tímea: Bor, mámor, Provence
• Varró Attila: Füles
• Parádi Orsolya: Többet ne!
• Vajda Judit: Amin a muszlimok röhögnek
• Herpai Gergely: Bűnügyi regény
• Vízer Balázs: Alvilági játékok
• Köves Gábor: Flyboys
• Vajda Judit: Elvitte a víz
DVD
• Varró Attila: Új világ
• Tosoki Gyula: A svindlerek királya
• Pápai Zsolt: Arc
• Csillag Márton: Stan és Pan 2.: A Mosoly Országában

• Palotai János: Volt egyszer egy filmgyár… A standfotó művészete

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tíz

Perzsa fűszál

Bikácsy Gergely

Kiarostami kertjének puritán tisztasága Hollywoodot éppúgy tagadja, mint az Amarcordot.

 

Kiarostami filmje, a Tíz nem olyan hangulatú, mint amilyen panteista, naivan boldog természeti hangulatot a fûszál-hasonlat sugall. Õ maga idézi egyetértve azt a véleményt, mely szerint rendezõi módszere ahhoz a kertészéhez hasonlít, aki több hektár helyett egy kis edényben csíráztat fûszálakat. Miniatûr-kertészet? Ugyanolyan nagy híve vagyok az iráni rendezõnek, mint szellemtársának, a finn Kaurismäkinek. Nemcsak tehetségük miatt, hiszen nagy tehetség akad más, másfajta is. Azért bámulom alkotásmódjukat és egész világ- és mûvészet-szemléletüket, mert mindketten szikla-kivételek, mert életmûvük meghódíthatatlan sziget a hazugság tömegfilm-áradatában. Mert nélkülük akár el is lehetne feledni, hogy a húszas évek elején miért és mire találták fel a filmköltészetet: életmûvüknek külön (és együtt még inkább) mázsás esztétikai értéke és tanulsága van, ráadásul egyszerû történeteik átélhetéséhez nem kell mázsás esztétikát tanulnunk, filmjeik páratlan értékét és tanulságait mindenki, minden fogékony nézõ átélheti, megérezheti, átgondolhatja.

A Tíz fûszál-lebegése azonban sem vetítése közben, sem utána nem feledteti azt az érzésemet, hogy a kertész melegházban, laboratóriumban dolgozik, hogy a vad természet, a dzsungel, a dübörgõ erejû tenger nem tud betörni ide. A rendezõ tehetségével sok mindent megéreztet a dzsungel vagy a tenger erejébõl, de nagyon-nagyon becsülhetõ állhatatossággal nem televényt, hanem televénybõl finoman kiemelt fûszálakat világít át, és az óceánfortyogás tengercsöppjeibe mélyed. A film minimalista színtere egy Teherán utcáin ide-oda közlekedõ autó. A háttér, a külvilág, a nagyváros az autóból látva elvonul mögöttünk és utasai mögött, onnan jöttek, s ott mindenféle zsúfolt, bonyodalmas, szabálytalan, úgy látszik, megfoghatatlan dolgok halmozódnak kusza módon – a kuszaság zsigerien taszítja ezt a rendezõt.

Kiarostami utánozhatatlan emberi és filmképi igazsággal láttatja hõsei arcát, mondom megint. De olyan öncsonkító következetességgel, hogy az embernek tengeri meg dzsungelkirándulásra támad vágya, azt meg a mai mozikban csak a hazugsággyártól kaphatjuk meg. Hogy a tengert és a dzsungelt pedig miért is csak a hazugsággyár adja (hamisan és ordenárén), azt emberfia nem tudja megmondani, esztéták még kevésbé. Olcsó és hamari válasz volna, hogy azért, mert Kiarostami (vagy Kaurismäki) nem kap milliárdos produkcióra lehetõséget. Nem is kérnek, hiszen nem tudnának vele mit kezdeni. Ha a miniatûr fûszál-kertész Kiarostami példáján elgondolkodunk, odáig jutok kétségbeesett töprengésemben, hogy eszerint csak fûszálakat lehet igazul megeleveníteni filmben – nagyerdõt és óceánt nem. Félek: ma így is van, és a neorealizmus meg az új hullámok lepergése után, tehát már hosszú évtizedek óta így van. Griffith és a Eizenstein idejében mozgóképmûvészet gigantikusan a világot falta világbíró mûvészi erejével, és a kép legnagyobbjai (Vertovot, Fritz Langot se feledjem) akkor még univerzumot és nem fûszálat vizionáltak, álmodtak, teremtettek. Hollywood fõsodrát és tömegsikereit viszolyogva lenyelni-kiköpni nem tudó nézõként ama régiek nagy vigasztalóim. Ezért is, most rémülten látom, hogy Kiarostami és a Tíz: ellentmondást nem tûrõ tagadása nemcsak a hazug Hollywoodnak, hanem a filmformanyelv majdnem minden lehetõségének. A kameramozgásnak például. Az arcok közelijének, esetleg szûk félközelijének „nem-televíziós” szemléletmódjával (mint természetesen az övé) nagyon sokat elmondani tudó beállításain kívül kirekesztése mindennek. Nem kimondva, de tagad Griffithtõl Godard-ig minden filmnyelvi kísérletet, vagy egyáltalán nem vesz róluk tudomást, nemlétezõnek feltételezi õket.

A Tíz éppúgy vállaltan és példát statuálva „nõi” film, mint Kiarostami tanítványának, Jafar Panahinak nagyon hasonló szerkezetû és hasonló formanyelvû filmje, a Kör volt. Most egy feltehetõen középosztálybeli, felvilágosult fiatal iráni nõ egy (esetleg három) napjának tíz epizódját követjük, mindvégig a fõszereplõ autójában, mindvégig a mellette ülõ utasokkal képi és verbális párbeszédet folytatva. Valójában nem egyszerûen tíz, hanem 5x2 epizódot, mert a hatodiktól kezdve – egy kivétellel – az elõzõ utasok térnek vissza aznap (másnap? két nap múltán?), s velük visszatér az elõzõ feltûnésükkor hordott-megszenvedett (elmesélt) súlyos élethelyzetük. Elsõsorban a sajátja. A névtelen nõ elvált, újraházasodott, és tíz-tizenkét éves forma kisfia utálja nevelõapját, nem akar velük lakni, inkább igazi apjánál vagy a nagymamánál. Nem szereti igazán már anyját sem, hazugnak, hamisnak, önzõnek tartja. A névtelen nõ húga szintén nem érzi jól magát munkájában és kapcsolatában, egy ismeretlen fiatal nõ szerelmi tragédia küszöbén imbolyog. Két kisebb szereplõ egy idõs, vallásban talán megnyugvást talált asszony, és egy vidám prostituált.

Az autóutazás köre itt is bezárul, a kisfiú nem kér a mama új házasságából, féltékenyen szereti és gyûlöli is anyját, senkinek sem oldódik meg semmiféle életproblémája. Igaz film, és semmiféle hamis vigasztalás vagy olcsó megoldás nem fért bele.

Kínzó hiányérzetet keltõ igaz film. Képi nyelve feddhetetlen és szeplõtlen, de nekem épp ez a vaskövetkezetesség kevés. Fõleg kevés a Cseresznye íze után, ahol hasonló, de a táj totáljainak hatalmas erejû képeivel ellenpontozva gazdagabb forma, a sokkal gazdagabb és árnyaltabb, „nyitottabb” történet és végsõ megoldás, a sokkal tágabb horizontú szereplõk a föld alá és a felhõk fölé egyaránt elröpítettek. Kiarostami önálló ars poetica esszé-dokumentumot is forgatott a Tíz után, ennek Tíz a Tízrõl a címe. A fõszereplõ nõ és a Cseresznye íze öngyilkosjelölt férfihõsének helyén most õ maga, a rendezõ ül a volánnál, és végigjárva a Cseresznye íze útvonalát, elmondja, mi is az õ filmhitvallása.

Minden film legnagyobb és szinte megoldhatatlan dilemmája, mondja Kiarostami, hogy történetet akar-e elmondani vagy a valóságot ábrázolni? Csak a spontán történetekben, a nem hivatásos szereplõkben, a saját szavakal elmondott dialógusokban hisz. Idézi a neorealizmus pápájának és Fellini elõtt legnagyobb filmírójának, Zavattininek szavait, hogy minden járókelõ egy filmsorsot, egy egész filmet visz magával az utcán, csak követni kell, csak hagyni, hogy elmondja. Mielõtt idáig ért volna, akár hiszik, akár nem, nekem már rég a neorealizmus és Zavattini járt az eszemben. Hatalmas filmforradalom volt bizony, ocsmány képi és történet-hazugságokat fújt semmivé. Mi az oka mégis, gondoltam tétován, hogy Fellini mûteremben forgatott, ravaszul kiókumlált és saját-álmú képzelete, mely Zavattini és mások szerint is durván elárulta a neorealizmust, kihátrált a valóság mindennapjaiból – ugyanolyan élõ, vagy méginkább, jóval színesebben élõ, mint Zavattini neoralizmusa? A 8 és félnél meg az Amarcordnál kevés „mûvibb” formájú fantáziájú remekmû létezik.

Remélem, ha nálunk nem forgalmazzák is, a Titanicon majd mindkét „Tíz-filmet” láthatja a nézõ, hogy egyetértsen, vagy ellentmondjon nekem, fõleg a következõknek. A Tíz a Tízrõl során Kiarostami saját filmjeinek kisérõzene-nélküliségét igazolva meggyõzõen illusztrálja képsorokkal is, hogy nemcsak az érzelmeket „közvetítõ” kísérõzene, de az érzelmeknek bármilyen, kicsinykét is direkt megjelenítése zavaró. A Tíz egyik kimaradt epizódjában a legboldogtalanabb nõ szomorkás dalocskát énekel végig. Bemutatja, lejátssza: nagyon szép ez a képsor. „Mégis kivágtam – folytatja a rendezõ – mert érzelmes és ha közvetve is didaktikus, illusztratív.” Nagyon igaza van, gondoljuk. Semmit nem szabad megmagyarázni, túlhangsúlyozni. Kicsit elbizonytalanít viszont, hogy az egész filmben túl sokat bízott a verbálisan elmondott magyarázatokra és élethelyzet-történetekre. Ráadásul itt-ott, fõként a kisfiú talán túlságosan kerekdedül kifejtett mondókáinál a spontaneitás is gyengült. Túl szabályos, túl szigorú a film. A dalocska is e szikár ars poeticának esett áldozatul. „Kivágtam ezt a dalocskát, – fejezi be Kiarostami –, de most már szívesen visszaraknám”.

Ekkor megint igaza van.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/11 28-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1818