KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/december
KRÓNIKA
• (X) : Hartley-Merrill Nemzetközi Forgatókönyvíró Pályázat
• Bikácsy Gergely: Gillo Pontecorvo (1919–2006)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Ég a tévé! Média-csőd
• Muhi Klára: A jövő bevillan Beszélgetés Bereményi Gézával
• Horeczky Krisztina: A felejtés misztériuma Beszélgetés Szász Jánossal

• Báron György: A Kék Duna keringők Jancsó Budapestje
• Kolozsi László: A dublőr város Budapest hollywoodi filmekben
• Kelecsényi László: Fordított világ Eltűnt mozik nyomában
• Ádám Péter: A tükör bosszúja Marilyn Monroe és a pszichoanalízis
• Molnár Miklós: Aktok térhatásban Az ismeretlen Harold Lloyd
• Herpai Gergely: Mona Lisa Underdrive Hősnők a számítógépes játékokban
• Ardai Zoltán: Klimax őrnagy Mamoru Oshii: Páncélba zárt szellem
• Köves Gábor: Éjfélkor indul útjára a gyönyör Éjféli moziláz
• Pápai Zsolt: Forró, mint a jég Robert Altman: Az utolsó adás
FESZTIVÁL
• Klacsán Csaba: Balkáni szél Pécsi filmünnep
• Varró Attila: Veteránok kapuzárás előtt Karlovy Vary
KÖNYV
• Gaál István: Esszé-napló Bikácsy Gergely: Saját Róma
KRITIKA
• Varga Balázs: Köztes lét Pálos György: Sztornó
• Reményi József Tamás: Pál utcai póló Szabadság, szerelem
• Stőhr Lóránt: Vaktölténnyel Vadászat angolokra
• Nevelős Zoltán: Szakadatlan pokol A tégla
• Vincze Teréz: Női válogatott Pályán kívül
LÁTTUK MÉG
• Váró Kata Anna: Hollywoodland
• Hungler Tímea: Bor, mámor, Provence
• Varró Attila: Füles
• Parádi Orsolya: Többet ne!
• Vajda Judit: Amin a muszlimok röhögnek
• Herpai Gergely: Bűnügyi regény
• Vízer Balázs: Alvilági játékok
• Köves Gábor: Flyboys
• Vajda Judit: Elvitte a víz
DVD
• Varró Attila: Új világ
• Tosoki Gyula: A svindlerek királya
• Pápai Zsolt: Arc
• Csillag Márton: Stan és Pan 2.: A Mosoly Országában

• Palotai János: Volt egyszer egy filmgyár… A standfotó művészete

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Jankovics Marcell: Ének a Csodaszarvasról

A múlt galaxisa

Bóna László

Jankovics Marcell rajzfilmje a magyarság mitikus útját követi a világteremtéstől az Egyesült Európáig.

 

Két közeli pont az égbolton – vagy akár egy üres papírlapon – elég ahhoz, hogy két szem legyen, hogy egy ismeretlen arcú lény tekintsen ránk, elég ahhoz, hogy élettel teljen meg az űr. Ki teremt kit? Mi látunk életet a rajzolatba vagy a minket teremtő lény arcát láthatjuk minden mintázatban, amit a természet elénk varázsol? A teremtő a nagy animátor vagy a képzelet a nagy teremtő? – ez minden animáció alapkérdése.

A Tejút Cassiopeia-Perseus-Auriga csillagkép-együttesében egymástól távoli ősi kultúrák emberei egyaránt azonos képet láttak: egy futás közben megroggyant szarvas képét. A szarvas mögött közvetlenül a Tejúton áll a Gemini, az Ikrek csillagképe, két testvér, mintha sítalpakon az égi szarvast üldözné. Távolabb tőlük ott látható az égen apjuk, az ősvadász, Orion, vagyis Nimród, Ménrót mintha kivont karddal, vagy felajzott nyíllal vadászna maga is ugyanúgy egy égi szarvasra. A kozmosz animálja tehát a mítoszt, eredetünk a csillagos égboltra van írva, minden rajz ősképe az égbolt csillagzatának rajzolata, minden történet eredete égi rajzolat.

Jankovics Marcell Csodaszarvas animációja a legnagyobb feladatra vállalkozik, amire csak animáció vállalkozhat: bemutatni a teremtő képzelet kozmikus eredetét, minden emberi ábrázolás közvetlen asztrális gyökerét. Miközben halad előre a történet, körbe-körbe forog egy korsó – a nagyszentmiklósi aranykincs egyik korsója – rajta az ősmítosz történetének egy-egy motívuma, egyben a film egy-egy fejezetének emblémája. A film a magyar őstörténet asztrálmitológiai interpretációjának enciklopédiája. Animációs planetárium. Forog a korsó, négy fejezet – négyszer húsz perc – egy nemzet történetének négy stációja: a sámánisztikus mitikus őstörténetre még mindig égi történés következik, ami már valóságos történeti, földi szereplőkben is testet ölt, majd a magyarság vándorlásának, otthonkeresésének egyre földibb történeti eseményei, végül a hazára találás, államalapítás valóságos történelmi tényei sorjáznak. Egy nemzet aláhullása az égi történésből a földi történelembe – négy tételben. Mint egy életút: négyszer húsz év a gyermeki aranykortól az ifjúkoron, felnőttkoron át az öregségig.

Az Ének a csodaszarvasról a lehető legtágabbra kívánja szélesíteni az animáció lehetőségeit: egyben láttatja a csillagok kozmikus egyetemes történéseit, az istenvilág mitologikus eseményeit a valóságos földi élet tényszerű történéseivel. És mindezt úgy, hogy szüntelenül jelzi, a földi élet eseményei megegyeznek annak égi ősképével, vagyis minden életeseménynek asztrális, mágikus, kozmikus mélysége-magassága van, a földi élet lenyomata (animációja) az égi történéseknek. Hiperrealista életképek változnak át hirtelen ősi jelképes ábrázolásokká, valódi állatok mitikus lényekké és vissza. A földi szarvasüldözés fölrepül az égre, és ott az említett csillagképekké válik. És minden alkalommal, minden újabb és újabb üldözés, vadászat egyszerre játszódik az égen és a földön. Minden nász földi egyesülés, de egyben mitikus állatok égi násza. Minden gyereknemzés égberagadás, minden szülés a föld és az ég termőre fordulása. A megölt szarvas – ősanya, akit a teremtő férfi megtermékenyít a nyilával, a meghalt szarvaslélek felrepül az égre, az ősi csillagképpé változik, de egyben itt marad a földön, mint anyatest, mint valós nőalak, akinek testéből hegyek, legelők, termőföldek, élő vizek fakadnak.

A Csodaszarvas minden rajzolható ábrázolásmód összegzésére törekszik. A valós események átváltoznak ősi sziklarajzokká, sámándob-rajzolatokká. Majd ősi mítikus szimbólumok keverednek a népi díszítőművészet elemeivel. Később a film előrehaladtával, a történelmi részekben heraldikai ábrázolások, kódex iniciálék rajzai, bizánci ikonok képei vegyülnek csillagászati jelekkel. Ahogy a film követi a csillagmítosz, sámánálom alászállását a valóságba, történelemmé-válását, úgy vált a rajzos ábrázolásmód az ősi szimbólumok nyelvén beszélt animációtól egy valóságábrázoló képalkotásig.

Érthető az eredeti alkotói szándék: az animáció képvilágának ez az enciklopédikussága fejezze ki azt, hogy egy nemzet, egy emberi életút kozmikus történésekben gyökerezik, hogy az egyéni élet és nemzeti sors egy archetipikus galaktikus nézőpontban válik eggyé. Jankovics életműve mindig is erre a galaktikus nézőpontra épül, rajzi világát is ez jellemezte, nála minden folyik, örök az állandóság a változásban, minden vonal, minden forma folytonosan átváltozik valami másba, de a megelevenedő (animált) részlet mindig egy nagyobb, a kaotikusnak látszó kavargást kozmosszá formáló akaratnak engedelmeskedik. Ebben a rajzolt világban minden mindennel összefügg, a stilizált szarvas marjából levelek hajtanak ki, az emberben ugrásra készen lapul az állat, az állatokban emberi szellem lakozik, folyamatosan tűnik át egymásba földi és égi, testi és szellemi. Ez nem stílusfogás, hanem filozófia: Jankovicsnál a szobor is faragja a szobrászt. Ez a képileg is fölöttébb kreatív kozmikus világszemlélet nem engedi, hogy az egyszerű formák valamely leegyszerűsített igazság hordozói legyenek. Jankovics állandó metamorfózisban lüktető stilizált lényei akár a népi díszítőművészet ábrái, egyszerűségükben is hallatlanul beszédesek. A Fehérlófia egységesen tudta képviselni ezt az animátori szellemiséget, a Csodaszarvasban Jankovics nem mert mindent a saját, szuverén látásmódjára bízni. Talán mert az elbeszélés kettős szempontja, hogy egyszerre teremtsen archaikus-mitikus illetve történelmi szempontból is hiteles világot – azt a látszatot kelthette, hogy a mozgékony és szürreális ősrajz megférhet a historikus festőiséggel illetve a tankönyvi szemléltetéssel. Az enciklopédikus igény azonban hamarosan követhetetlen eklektikát eredményez. Az univerzális ősmítosz asztrális interpretációjának drámaian megrajzolt világa egyre inkább egy történelmi körkép dekoratív tapétájává válik, ábrázolás helyett oktatni próbál, képes történelemleckét mond fel, filmtankönyvet ír, népművel. Képi világa egyre szétesőbbé válik, a különféle rajzstílusok ahelyett, hogy egymásra rímelnének, zűrzavaros elegyet alkotnak. Mindennek következményeként a drámaiság is politikai próféciává változik, ami a filmet nyilván viták kereszttüzébe állíthatja.

A film végén ugyanis újra eljő a szarvas, immár mint Krisztus szimbóluma, az Európai Közösségbe tartó szarvasüldözőknek hirdeti a keresztény államalapítás eszméjét. Úgymond az égi mitikus szarvas, vagyis a magyar nemzet ősanyja keresztény szimbólummá válik Krisztus képében. Agancsából töviskoszorú lesz, homlokán sugárzó keresztet hordoz az egykor hordozott Sarkcsillag vagy Nap helyett. A vetítővászon kifehéredik, kiürül, a képi ábrázolás kiég, véget ér az ilyenformán ideológikussá merevedő történelmi lecke sugárzásától. A film az asztrálmitológiai eszme és enciklopédikus gazdagságú képvilág eredetiségét feladva országimázs-propaganda gyanújába keveredik, ami a filmkészítő vélhető inspirációját tekintve igazán drámai fejlemény, hiszen a film eredetileg egy nagyszabású, személyes, emberi életművet összegző műnek készült, és az lehetett volna valóban.

Mert a film végének – ha alkotója kitart saját, szuverén világlátása mellett – nem kellett volna feltétlenül prófétikussá-propagandisztikussá válnia, érthetjük úgy is, hogy ez a Krisztus-Hubertus-szarvas még mindig ugyanaz a szarvas, az eredeti mágikus-kozmikus-ősisten-szarvas, ugyanaz, mint a film eleji csillagképszarvas, akire örökké vágyakozni kell, akivel mindig egyesülni kell, akit mindig üldözni kell. Harc, üldözés, ölés és nemzés körforgása az, ami az égboltot fenntartja, ami a világot forgatja. Vagyis megállíthatatlanul forog az égbolt, forog a film, üldözik egymást a képek, történetek. Szereplők egyesülnek, nemzenek, meghalnak, harcolnak, ölnek, és újra továbbállnak.

Az égi csillagkép-szarvas, vagyis a Cassiopeia, Perseus és Auriga csillagképegyüttes szarva a Sarkcsillag felé mutat. A Sarkcsillag az ég támasztéka, vagyis az égi szarvas hordja homlokán vagy tartja agancsával az egész világegyetemet, a zárókövet a Sarkcsillagot, mely az ősi hiedelmek szerint a nyílás, a kapu, a rés, ahol a létből ki lehet lépni, és amifelé tart az egész emberi életút a Tejúton át. A Tejút az eltávozó lélek útja, a szellemmé, istenné váló holt lelkek útja, amin keresztül a lélek elhagyja a létet, és amin leszállva újraszületik. Amíg van vágyakozás a nővé lett szarvasra, amíg van harc szenvedélyével azonos vágy az egyesülésre, addig fennáll a világ, fennáll az élet, mert az égi testvérpár üldözi végeérhetetlenül az égi szarvasünőt, aki mint mindannyiunk ősanyja agancsával a létezés zárókövét, szülőcsatornáját, nyílását tartja szilárdan.

A film harmadik tételének, a honfoglaló magyarság történelmének leckéjét ismertető fejezetnek a címe: mindig tovább. Mindig tovább, mindig tovább: ez az üzenet. Az ég záróköve stabil, a világ forog, ez biztos, a lelkek a halál kapuján kilépnek és újra belépnek, a férfi a nőt üldözi, a másik férfivel megküzd, történelmet ír és nemzetséget nemz, földet foglal, hódít, a nő anyává válik, testéből élet sarjad, az élettelen világ termőre fordul. Ezt a forgást mutatja be a film. Ebben a forgásban válik eggyé személyes életút, történelem, mítosz és kozmológia. A férfi vadász űzi, hajszolja mindig tovább, mindig tovább a nővé lett szarvast, hogy anyává tegye, anyává, aki az idők végezetéig fenntartja az életet. Ebből íródik a történelem.

Miközben Jankovics Marcell Csodaszarvas filmje a történelemből üdvtörténetet próbál faragni, elementáris mágikus képi világa leleplezi látásmódjának valódi tartalmát. A sasmadár által égbe ragadott nő két tojást szül, az egyikből kikelt embergyermeket szoptatja egyik melléből, és a csecsemő szája néha vijjogva, ragadozó madárcsőrré válik szopás közben. Mi ez, ha nem az ember tragédiája?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/03 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2491