KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/december
KRÓNIKA
• (X) : Hartley-Merrill Nemzetközi Forgatókönyvíró Pályázat
• Bikácsy Gergely: Gillo Pontecorvo (1919–2006)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Ég a tévé! Média-csőd
• Muhi Klára: A jövő bevillan Beszélgetés Bereményi Gézával
• Horeczky Krisztina: A felejtés misztériuma Beszélgetés Szász Jánossal

• Báron György: A Kék Duna keringők Jancsó Budapestje
• Kolozsi László: A dublőr város Budapest hollywoodi filmekben
• Kelecsényi László: Fordított világ Eltűnt mozik nyomában
• Ádám Péter: A tükör bosszúja Marilyn Monroe és a pszichoanalízis
• Molnár Miklós: Aktok térhatásban Az ismeretlen Harold Lloyd
• Herpai Gergely: Mona Lisa Underdrive Hősnők a számítógépes játékokban
• Ardai Zoltán: Klimax őrnagy Mamoru Oshii: Páncélba zárt szellem
• Köves Gábor: Éjfélkor indul útjára a gyönyör Éjféli moziláz
• Pápai Zsolt: Forró, mint a jég Robert Altman: Az utolsó adás
FESZTIVÁL
• Klacsán Csaba: Balkáni szél Pécsi filmünnep
• Varró Attila: Veteránok kapuzárás előtt Karlovy Vary
KÖNYV
• Gaál István: Esszé-napló Bikácsy Gergely: Saját Róma
KRITIKA
• Varga Balázs: Köztes lét Pálos György: Sztornó
• Reményi József Tamás: Pál utcai póló Szabadság, szerelem
• Stőhr Lóránt: Vaktölténnyel Vadászat angolokra
• Nevelős Zoltán: Szakadatlan pokol A tégla
• Vincze Teréz: Női válogatott Pályán kívül
LÁTTUK MÉG
• Váró Kata Anna: Hollywoodland
• Hungler Tímea: Bor, mámor, Provence
• Varró Attila: Füles
• Parádi Orsolya: Többet ne!
• Vajda Judit: Amin a muszlimok röhögnek
• Herpai Gergely: Bűnügyi regény
• Vízer Balázs: Alvilági játékok
• Köves Gábor: Flyboys
• Vajda Judit: Elvitte a víz
DVD
• Varró Attila: Új világ
• Tosoki Gyula: A svindlerek királya
• Pápai Zsolt: Arc
• Csillag Márton: Stan és Pan 2.: A Mosoly Országában

• Palotai János: Volt egyszer egy filmgyár… A standfotó művészete

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Hívójel

„A vonatoknak menni kell”

Mágori Erzsébet

 

Szűkszavú, feszesen szerkesztett film a Hívójel, melynek forgatókönyvét Kereszty András irodalmi riportja alapján Szántó Erika írta. Témája egy a valóságban megtörtént katasztrófa megrázó esetét idézi az emlékezetünkbe.

A film készítőit azonban nyilvánvalóan nem a katasztrófa ténye, hanem a szerencsétlenséget előidéző láthatatlan mögöttes összefüggések izgatták. Hogyan vélekedik az a becsületes, lelkiismeretes, átlagos képességű ember, aki szándéktalanul ötvenkét ember halálát okozza? Mennyiben felelős ő maga, és milyen mértékben okozzák a személyétől független körülmények a katasztrófát? A film voltaképpen nem is a vasúti szerencsétlenségről, sokkal inkább egy szerencsétlen vasutasról szól. A probléma csupán az, hogy a bűnös körülményeket nem lehet a vádlottak padjára ültetni. Csak az ember ítélhető el, aki a karácsony előtti csúcsforgalomban – tévedésből, bizonytalanságból vagy mert nem volt meg a modern forgalomirányító berendezések kezeléséhez a megfelelő gyakorlata? – egy rossz gomb lenyomásával a tömegszerencsétlenséget előidézte.

Nemere László minden külsőséges hatáskeltéstől tartózkodó filmje pontos, logikus, szakszerű nyomozás alapján főleg a vasúti katasztrófa emberi, technikai és vasút-szervezeti hátterét igyekszik feltárni. (Mintha Szántó Erika is nem filmtörténetet, hanem egy kitűnő menetrendet szerkesztett volna.) Ám éppen ez a jó értelemben vett hideg objektivitás válik a film hasznára. Különösen a fiatal ügyészt alakító Juhász Jácint alakja lesz fokról fokra izgalmasabbá, aki a nyomozás hivatalos kereteit messze túllépve kutatja az okokat a vétkes forgalmista családja, munkatársai, barátai környezetében. Megkapó az a folyamat, ahogyan a kezdetben fölényes, pedáns, elegáns hivatalnok lassan átalakul, úgyszólván kivetkőzik ügyészi mivoltából, és maga is ugyanolyan bizonytalan, esendő emberré válik, mint az idős vasutas, Bencze Ferenc visszafogott alakításában. Szinte szánalmat kelt, amint gondterhelten jön-megy, zötyögő vicinálisokon utazik gyűrött ballonkabátjában – akár egy magyar Columbo –, hogy az igazi bűnöst megtalálja. Egészen addig, míg egy magasabb beosztású MÁV-alkalmazott, némi cinizmussal a hangjában, arra nem figyelmezteti, hogy náluk nem dobnak ki egy öregedő embert, aki több mint harminc évet lehúzott a vasútnál, elvégre humanitás is van a világon! És ha egy sebészprofesszor megöregszik, ugyan ki vonja felelősségre, mert néhány embert halálra operált? Meg aztán nézzen csak körül az iparban, a politikában: ott nem mennek egymásnak a vonatok?

Túl sok a nyitva hagyott kérdés, a személyes és hivatali érdekek szálai egyre reménytelenebbül kuszálódnak össze. Egy valami látszik csak bizonyosnak. Nem egyedül az öregedő, elbizonytalanodott, túlterhelt vasutast kellene felelősségre vonni és a vádlottak padjára ültetni. A modern irányító berendezéseket ötévenként cserélték a forgalmi irodában, egy fiatal vasutaslány játszva bemutatta, hogyan kell a gombokkal helyesen bánni. Igaz, az embereket nem lehet ötévenként lecserélni, mint a gépeket, de továbbképezni igen! Méghozzá a felelősséggel arányos alapossággal.

A vonatoknak menni kell! amint azt az idős vasutas becsvágyó felesége keményen kijelenti. Az ügyész végül is nem tudja, kit vádoljon, mert az ő fejében is „összementek a vonatok”.

Legkevésbé a film befejezése meggyőző. Amikor az ügyész meglátogatja a foglyot, és közli vele, hogy kegyelmet kaphat, az az érzésünk, hogy a volt forgalomirányító nem örül igazán a szabadulásának.

A nézők sem. Tömegkatasztrófa történt, ki ennek az oka? Aki megnyomta a végzetes gombot: felelős. A film felsorakoztatta az enyhítő körülményeket, bebizonyította, hogy a legfőbb felelősség nem a vádlottat terheli. Mégis a szerencsétlenséget nem a vak véletlen okozta, előkészítette ezt a rossz munkaszervezés, túlterheltség, a hasonló munkakörben dolgozók időszakos pszichológiai vizsgálatának elmulasztása. Nem értek az automata irányító rendszerekhez, de azt tudom, hogy a valóban modern elektronikus rendszerek „tudják” az összes vonatok helyi mozgását, abszurd utasítás esetén sem hajlandók két szerelvényt egymásba ereszteni.

A vádlott számára talán elég büntetés a bűntudat, ami most már végigkíséri őt élete végéig, de az igazi humanizmus az lenne, ha a vasút megtenné azokat a (részben költséges) intézkedéseket, melyekkel fokozná minden utazó ember biztonságát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/10 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7706