KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/február
KRÓNIKA
• N. N.: Muszter
• N. N.: Mihályffy Sándor (1937–2007)
• N. N.: „20 alatti” filmek fesztiválja Pályázati felhívás
MAGYAR FILM
• Bikácsy Gergely: Arcok a kazamatákból Szemle ’56 fölött
• Kornis Mihály: Hétköznapi kádárizmus Egy árulás utóélete
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Ararát Pesten Beszélgetés Sándor Pállal
• Hungler Tímea: Tőzsde-rulett Beszélgetés Török Ferenccel
• Bori Erzsébet: Dráma a rendházban Beszélgetés Maár Gyulával
• Varga Anna: A gyávaság kora Magyar zsáner
• Dániel Ferenc: Éljen Nyúl! Fábri Zoltán: Hannibál tanár úr
• N. N.: Fábri Zoltán filmjei

• Géczi Zoltán: Ördöglakat, mennyei mátrix El Topo
TELEVÍZÓ
• Varró Attila: Büntetés a mennyből Columbo-sorozat
• Kis-Bócz Éva: Németország keresi a gyilkost Derrick, Tetthely
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Egész estés álmok Anifest – Egész estés rajzfilmek
• Vincze Teréz: Animált világok Anifest – Rövid rajzfilmek
• Vincze Teréz: Animált világok Anifest – Rövid rajzfilmek
• N. N.: A 4. Anifest díjai
KRITIKA
• Báron György: Múlt nélküli emberek Alkonyi fények
• Takács Ferenc: Média-monarchia Stephen Frears: A királynő
• Vajda Judit: Korengedmény Rohonyi Gábor: Konyec
• Vincze Teréz: Orosz (ext)rémmese Ilja Krzsanovszkij: 4
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Megetett társadalom
• Vaskó Péter: Apocalypto
• Vajda Judit: Ahogy tetszik
• Csillag Márton: Parfüm – egy gyilkos története
• Vízer Balázs: Déjà vu
• Herpai Gergely: Bűnös viszonyok
• Birkás Péter: Renaissance
• Vajda Judit: Terhelt Terkel
DVD
• Pápai Zsolt: Kamera által homályosan
• Kovács Marcell: A texasi láncfűrészes mészárlás
• Tosoki Gyula: A gonosz érintése
• Csillag Márton: Jamaica fogadó

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Áldott kitaszítottak

Sneé Péter

 

Félévszázadnyi kényszerszünetet követően a Szovjetunióban ismét kedvet kaptak a dokumentumfilmezéshez. Az elmúlt évtizedekben sem volt ismeretlen e műfaj, ám mímelték csupán, nem mívelték. Hogyan is tehették volna, ha egyszer a filmkészítés valamennyi fázisa szigorúan ellenőrzött, a hivatalosan engedélyezett témák köre szűk és a konklúziók eleve adottak? Az illúzió-teremtés pedig felette munkaigényes és kockázatos, hiszen mindig becsúszhat egy gikszer, s a közönség (néhány tucat felügyelettel megbízott apparatcsik) igényei is óráról órára változnak a politikai széljárás szerint.

A lét silányságára, színtelenségére csupán a játékfilmek figyelmeztettek. Szelíd drámák, vagy megrázó tragédiák zajlottak a kopár társbérletekben és az üres udvarú falvakban, hol a tengelyakasztó sárral még a ZIL-teherautók sem boldogulnak. Riadt tekintetű kopasz fegyencfejek, s az érzelmi gátszakadások nyers indulatai jelezték, nem pusztán a nyomor szorongat, hanem más is: a személytelen hatalom, mely könyörtelenül eltiporja az egyéni vágyakat és ambíciókat.

Mindez talán negatív utópia, beteg elmék fantáziaszüleménye, gondolták a cenzorok, s bár rosszul tűrték, valahogy viselték. Ám az „utca emberének” nyílt szavait, a spontán, felsőbb jóváhagyásra nem váró megmozdulások látványát sehogyan sem. Azok már az OSZSZSZK Btk. 70-es (szovjetellenes agitáció és propaganda), valamint 190-es (a szovjet társadalmi és állami rendszer lejáratása) paragrafusaiba ütköző, hivatalból üldözendő bűncselekménynek számítottak.

A dokumentátorok olyan szívóssággal dolgoznak, mint amilyet a 60-as évek illegális történészeinél és politológusainál tapasztalhatunk. Makacsul keresik a forrásokat, s nem hiába. A belső megrendelésre (értsd: a párt, illetve a KGB számára) készült archív felvételeknek ugyan csak elenyésző hányada lett hozzáférhető, de épp elég a botránkozáshoz. Gyorsul a hatalom eróziója, szaporodnak az informátorok, s mind több egykori vezetőt és titkosszolgálati megbízottat lehet szóra bírni. A hallgatás parancsát megtörve hivatalosan meg nem történt eseményekről beszélnek. Szakad, foszlik tehát a valóságot takaró fátyol.

Azok sorsát firtatták először, kik látványosan demonstrálták a halotti nyugalmú társadalom elevenségét, Kusztov 69 perces dokumentumfilmje, az Áldott kitaszítottak is az „első vonal” egyik, nálunk kevéssé ismert alakjának állít emléket. A száműzetésben meghalt P. G. Grigorenko tábornok a meggyőződéses emberek közül való volt, kiket hitük szembeállított környezetükkel, s mikor ezért bűnhődniük kellett, ráébredtek a szép deklarációk hamisságára és csalódottságukban haragosan leszámoltak bálványaikkal.

1963-ban Grigorenko még „Harci Szövetség a Leninizmus Előmozdítására”- aláírású röpcédulákon támadta Hruscsovot, a hatvanas évek végére pedig már az emberi jogokért küzdött. Szárnyai alól bújtak elő a nemzetiségi megmozdulások  szervezői, köztük a hazájukból elüldözött krími tatárok hangadói is. Rangja, neve és ismertsége kellemetlenné tette volna a szabályos bírósági eljárást. Az illetékesek egyszerűbb módszert választottak elhallgattatására: elmegyógyintézetbe csukták. Ahogy G. Morozov, az Igazságügyi Elmekórtani Intézet igazgatója cinikusan megjegyezte: „Mi szükség a politikai perekre, amíg léteznek elmegyógyintézetek?”

Nem volt szokatlan eljárás ez korábban sem. Sőt, miként a hasonló büntetést elszenvedett kiváló biokémikus, Zsorez Medvegyev írja (történész bátyjával, Rojjal együtt írt, s nálunk a közelmúltban kiadott) Ki az őrült? című elemzésében, szép hagyománnyal bírt. Igaz, a cárok csupán egy-egy renitens alattvalójukat ítélték kényszerkezelésre, a szovjet rendszer viszont nem takarékoskodott a beutalókkal. Miért tette volna, amikor „az egészségügy a Szovjetunióban állami ellátás”...

Az 1961-ben elfogadott új Törvénykönyv gyakorlatilag szabad kezet adott a pszichiátereknek arra, hogy – akár erőszakkal is – bárkit zárt intézetbe szállítsanak, akire a helyi pártszervek, illetve a belügyisek haragszanak. Ott foghatták őket korlátlan ideig, tetszés szerint próbálván ki rajtuk különféle „terápiákat”: az elektro- és az inzulinsokkot, az erős, személyiségromboló patikaszereket, s ha ilyesmire nem tellett, hát az ütésekből, rúgásokból, fojtogatásokból álló kúrát. A nyomorúságos elhelyezés pedig, amilyen például a hírhedt Szerbszkij Intézetben várta az ápoltakat, csak növelte a gyötrelmeket. Egyes Mauthausent megjárt foglyok szerint helyzetük rosszabb volt az ottaninál.

A Nemzetközi Pszichiátriai Szövetségből kizárás elől utolsó pillanatban önként kilépett szovjet tagozatot azonban tavaly ismét keblére ölelte a világszervezet. Állítólag már nincs – annyi – politikai okból beutalt, mint régen. A tagozat vezetői szerint soha nem is voltak ilyenek, vagy ha mégis, úgy legföljebb helyi túlkapások eredményeként, mintegy véletlenül.

Deniszov kamerája előtt rendre megszólalnak e nemlétezők, és a nyugdíjas KGB-sek, valamint néhány pszichiáter is. Elmondják, mi volt, vagy lett volna a feladatuk, s mit végeztek. Vallomásaikból kibontakozik a Szovjetunió újabb kori históriája. A jelen állapotot az utcaképek mutatják: lepusztult házsorok között hivalkodó, kietlen intézmények terpeszkednek, az üzletek üresek, és napirenden vannak a tüntetések. Televíziós adásból kopírozott archívokon föltűnik a tábornok is, az alkotó, értelmes életről beszél. De a világban szétszóratott barátai sem bosszúért kiáltanak. Rezignáltán beszámolnak hányattatásaikról, s másoknál élesebben nem vádolják a KGB vezetőit. Mindannyian a szovjet rendszer termékei vagyunk, állítják, gyilkosok és áldozatok egyaránt.

Az alkotók pedig diszkréten körbepillantanak: ahol Avvakum protopópa 1666-ban raboskodott, ma is zárt intézet falai emelkednek. A taskenti ház előtt, honnét három évszázaddal később elhurcolták a főtisztet, állami Volga ácsorog ráérősen. Mi változott akkor? Szólni és fölvételt készíteni már szabad, cselekedni és lejátszani még nem. Ahogy annyi más mű, e film sem ismert a Szovjetunióban. Csupán külföldön vetítik.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/03 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4080