KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/március
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• N. N.: Képtávíró

• Forgách András: Fecseg a mély Truman Capote
• Kolozsi László: Humor, hidegvérrel Capote és Hollywood
• Bikácsy Gergely: Arany és ólom Luchino Visconti
• Gelencsér Gábor: Reng a Föld Visconti neorealizmusa
• Hahner Péter: Észak Dél ellen Az amerikai polgárháború a mozivásznon
• Ardai Zoltán: A sötétség bábjai Ambrose Bierce
• Varró Attila: Rovar a borostyánban Guillermo del Toro
• Géczi Zoltán: Szemedben a világ Bábel
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Mikor ő szinte őszinte Magyar plazma
• Schubert Gusztáv: Mauni-Ka Hétperces sztárok
KÖNYV
• Kelecsényi László: A hetedik ajtó Makk Károly – Egy filmrendező világa
• Pápai Zsolt: Kedvencek temetője Az 501 legfontosabb film…
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Kíntorna Emelet
• Báron György: A személyi követő balladája A mások élete
• Bori Erzsébet: Mélyvíz Noé bárkája
• Vajda Judit: Vaxerelem Lora
• Vaskó Péter: Sós szeksz S.O.S. szerelem!
LÁTTUK MÉG
• Vajda Judit: Grbavica
• Vaskó Péter: A dicsőség zászlaja
• Vincze Teréz: Dreamgirls
• Herpai Gergely: A boldogság nyomában
• Tosoki Gyula: Apró titkok
• Csillag Márton: Egy botrány részletei
• Varró Attila: Füstölgő ászok
DVD
• Pápai Zsolt: Szonatina
• Vincze Teréz: Jóbarátnők
• Tosoki Gyula: A Paradicsom… és a Pokol
• Varró Attila: Battle Royale

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fassbinder – Alexanderplatz

A nagyváros filmregénye

A Weimar-zátonyon

Schubert Gusztáv

Az Alexanderplatz és Berlin több mint színtér: a mindenható metropolis a regény és az élet főszereplőjévé válik.

 

Döblin a nagy utazóknak azon különös fajtájához tartozott, akik ha fel sem állnak a karosszékükből, akkor is képesek eljutni Terra Incognitára. Nem próféta volt vagy látnok, aki megsejti a jövőt, hogy aztán senki se higgyen neki, hanem egyike azoknak a – meglepően ritka – gyakorlatias és józan zseniknek, akik elsőként szokták észrevenni, hogy a jövő már egy ideje ott liheg a nyakunkba. A nagyvárost nem ő látta meg először, talán még a sivatagi forróságtól tikkadozó Jónás volt az első (már ahogy Babits elképzelte őt), aki e különös találmányon elálmélkodott a pompázatosan sokszínű és mégis pokolian sötét Ninive előtt ülve a porban. De talán elsőként írta meg színről színre. Voltak persze előfutárai: Joyce, Dos Passos, vagy épp Baudelaire, aki először iszonyodott el egy olyan apróságon, hogy a párizsi omnibuszon csendben maguk elé meredve utaznak a masamódok és a vigécek; csupa idegen. Efféle horrort addig nem tapasztalt a városlakó.

A párizsi bulvár az impresszionisták szemében még festői táj, csupa fényfolt, illanó hangulat. A német expresszionisták már modern molochnak látják metropoliszt. Otto Dix vagy Georg Grosz képein a nagyvárosi lét maga a végítélet, Berlin vagy Drezda fölött pokol-vörös az ég, a házak rádőlni készülnek a korzózókra, az utcákon torzpofák és csonka-bonkák vonulnak, a kirakatban üres tekintetű bábuk meg emberi pótalkatrészek. Mi más? A német festők a verduni vérmező lövészárkaiból érkeztek vissza Berlinbe, Drezdába. Katonaorvosként Döblin is testközelből tapasztalta meg a Nagy Vágóhíd működését. De amíg az expresszionisták vásznairól üvölt a kín, a Berlin Alexanderplatz a fájdalmat lázgörbékkel és statisztikákkal méri. Hősei vadak, erőszakosak, szeszélyesek, az írójuk nem az. Döblin tárgyilagos képet akart adni a „Nagy Paráznáról”, az Új-Babilonról, ahogy alvilági hőseiről, a stricikről, kurvákról sem ítélkezik. A nagyvárost adottságnak vette, létmódnak tekintette, sem nem idealizálta, sem nem démonizálta. És épp ez a Berlin Alexanderplatz korszakos újdonsága. Zolánál, Joyce-nál térkép e nagyvárosi táj, Döblinnél több mint kulissza, főszereplő. Franz Biberkopf legnagyobb ellenfele. Az „alvilági Jób” előbb vagy utóbb kiismeri emberalakot öltött kísértőit (a sunyi Lüderst, a démonikus Reinholdot), az életét irányító láthatatlan hatalmakról, mintha mit sem tudna. Ezért kell újra és újra szenvednie. A Berlin Alexanderplatz modern moralitás-játék, modernitását azonban nem a huszadik századi kulissza adja, hanem az a felismerés, hogy többé nem az égi/alvilági hatalmak irányítják a sorsunk – még kevésbé mi magunk –, hanem a modern gyáripar, a modern nagyváros. Biberkopf elhatározza, hogy erényes életet fog élni (négy évet húzott le a börtönben), de minden próbálkozása balul üt ki, fordított Mefisztóként „örökkön jóra tör, de rosszat mível”. Jószándéka nem rossz természetén bicsaklik ki, hanem a tökéletes tudatlanságán, Biberkopf semmit sem ért abból, amiben él. A saját bőrén érzi, hogy kifordult sarkaiból a régi világ (a börtönben rend volt, odakint ijesztő szabadság várja), de nem tud vele mit kezdeni. Tömeges élmény a 20-as évek Németországában, hamarosan a nácizmus legfőbb hajtóereje lesz.

A nagyváros folyamatosan ott morajlik a regény lapjain. „A vonatok zakatolva robognak a Jannowitzer-híd felé…” Tömegével olvashatunk hasonló mondatokat a regényben. Akárha kortárs dokumentumfilmet látnánk, mondjuk a Berlin: egy nagyváros szimfóniáját. Döblin mégis többet értett meg Ruttmannál a modernitásból, nemcsak a száguldó vonatokat, villamosokat, autókat látja (mint a futuristák), hanem „a városgépet” is. „Berlinben 1927-ben – a halva születetteket nem számítva – 48 742 személy halt meg. 4570 tüdővészben, 5656 szívbajban, 5140 agyvérzésben, 2419 tüdőgyulladásban, 961 szamárköhögéstől... Született 42 696 ember.” Nem a történet végén megjelenő Halál főkönyve ez, hanem a nagyvárosé. Folytatódik a Nagy Háború anyagcsatája: a statisztika győz a személyiség felett. Nincs érték egy olyan világban, ahol mindennek ára van. „A városok az embernek, mint kollektív lénynek, koralltőkéi.” – írta Döblin. Csakhogy a korallvilág, látszólagos káosza ellenére, maga a diadalmas élet és a természetes rend. A demokrácia weimari korallszirtjén mindebből csak a meszes váz maradt, ezen a zátonyon feneklett meg a XX. század.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/10 13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9501