KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 38. Magyar Filmszemle díjai
• Schubert Gusztáv: Erdőss Pál (1947–2007)
FILMSZEMLE
• Bori Erzsébet: Keleti végeken Játékfilmek
• Reményi József Tamás: Nulla sor, nulla betű Ópium
• Báron György: Végtelen történetek Dokumentumfilmek
• Pápai Zsolt: Vizsgák és székfoglalók Kísérleti- és kisjátékfilmek

• Géczi Zoltán: PTO 35MM Japán–amerikai háborús filmek
• Vaskó Péter: Mítosztemető A dicsőség zászlaja; Levelek Iwo Jimáról
• Wostry Ferenc: Vérvörösben Dario Argento
• Greff András: Egy másik szerelem krónikája Argento és Antonioni
• Orosdy Dániel: Horrorra akadva Lucio Fulci
• Varga Zoltán: Boszorkányok márpedig… A harag napja
• Sinkó István: Kettős megvilágításban Hammershoi és Dreyer
KRITIKA
• Varró Attila: Többszörös fénytörés Fekete Dália
• Gelencsér Gábor: A mulandóság életképei A hét nyolcadik napja
• Vaskó Péter: Milyen volt szőkesége Hasutasok
• Vajda Judit: Vénusz halála Kythéra
• Kárpáti György: Úttalan utakon Sínjárók
• Horeczky Krisztina: Tündérvölgy Sutkai bajnokok
• Teszár Dávid: Omnia vincit amor? Idő
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Főfőnök
• Kolozsi László: Elemi részecskék
• Pápai Zsolt: 300
• Vízer Balázs: Sunshine
• Vajda Judit: Hannibál ébredése
• Csillag Márton: Buhera mátrix
• Vajda Judit: Zene és szöveg
DVD
• Pápai Zsolt: Az árnyéklovas
• Kovács Marcell: Ízlésficam
• Tosoki Gyula: Az utolsó napok
• Varga Balázs: Forráspont

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmzene

A keményfiúk megmentője

Fáy Miklós

Paris, Texas után új film, új porfészek: Jericho, Texas. És újra jó zene. Ry Cooder gitárvirtuóz és komponista állomásai.

 

Nem tudom, mi lenne ebből a filmből Ry Cooder nélkül. Halvány átirat Az utolsó emberig Kuroszavából, fegyverropogás és whiskyvedelés, de szomorkás módon lekéste az aranykort, Edward G. Robinsont és mellényt viselő társait. A gengszterfilmek ideje lejárt.

Nagy szerencséje van a filmnek a zenéjével. Átlagos ötletességű szerző alkalmazkodott volna a korhoz, olyan zenét ír vagy használ, ami a harmincas években volt modern, szólna a szaxofon, trombita, bőgő, dob. Ry Cooder inkább bent maradt a bőrében. Maradt gitárosnak, és autodidakta orgonistának, a méltóságteljes orgonaakkordok fölött az elektromos gitár dübörgése szolgáltatja az alapzajt. A gitár hangja erősíti meg az érzést, hogy nem egyszerű gengszterfilmet látunk, hanem álöltözetes westernt, öltönyös, nyakkendős cowboyok lövöldöznek egymásra a kihalt texasi faluban, ők sem töltenek, igaz, hogy nem is csípőből tüzelnek, hanem a hónuk alól rángatják elő a fegyvert. Az elektromos hangzás és az orgona együttese kiemeli a történetet mindenféle elképzelhető jelenből, és így lesz végre a film az, ami lenni akar: az amerikai kemény fiúk dicsérete. Himnusz minden időben.

Nem kellett hozzá különösebb szellemesség, átgondoltság, rendkívüli erőfeszítés; Ry Cooder nem csinált mást, mint amit egész életében. Mister America. A pályája kezdetén, a hatvanas évek első felében countryzenész Los Angelesben, és közben virtuózzá képezi magát a legkülönbözőbb pengetős hangszereken. Utána együttest alapít, mindenféle zenész mögé beáll kíséretnek, slágerénekesek megbízható háttere, de beszáll a Rolling Stonesba is, állítólag ő írta a Honky Tonk Woman jelentős részét.

Szólistaként 1970-től volt tíz jó éve. Évente jelentek meg lemezei, de ne feledjük: még mindig nem szerző, csak előadó, gitáros és énekes. Már markáns személyiség, és nemcsak azért, mert minden zenét a maga képére alakít, de azért is, mert kiszámíthatatlan a zenei érdeklődése, nem tudni, hogy milyen elv szerint válogat az amerikai hagyományból. Elénekli az egyik első kemény fiú, a tizenkét éves korában gyilkossá váló Billy the Kid balladáját, de játszik népdalt, bluest, countryt, gospelt, régi politikai dalokat és dzsesszt. Amíg komoly zenetudósok és világhírű előadók vitatják, hogy mi a tősgyökeres és hamisítatlan amerikai zene, addig Ry Cooder különösebb elvi megalapozás nélkül műveli azt. Eklektikus az ízlése, de szinte kizárólag az amerikai múlt érdekli.

A szólista karrier többé-kevésbé bedöglik, Ry Cooder viszont filmek kíséretéhez elkezdi végre a saját zenéjét játszani. Minden marad a régiben, minden a szó valóságos értelmében amerikai, amit ír és amit fölhasznál, egyaránt. Annyira félreérthetetlen a zenei világa, hogy Az utolsó emberigben még azt is megengedheti magának, hogy a mexikói szereplő egzotikus voltát, a történet eredetijére utaló finom megoldással, japán jellegű dallammal és japán hangszerrel, a bambuszfuvolával jelezze. Erőteljes, jó filmzenéket ír, bár eddig csak egy igazi nagy dobása volt, Wim Wenders filmje, a Párizs, Texas. A Last Man Standing lesz a második.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/05 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1649