KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Új idők vagy vidéki Hollywood Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel

• Takács Ferenc: Véres játékok Joseph Losey
• N. N.: Joseph Losey (1909-1984)
• Baski Sándor: Pamflet mozgóképre Brit politikai utópiák
• Varró Attila: Feltételes mód Háborús játék
• Géczi Zoltán: Angol hidegvérfürdő Brit horrorfilmek újhulláma
• Földényi F. László: A gyanakvás tükrei NDK – visszanézve
• Turcsányi Sándor: Fal adja a másikat Szemrevaló – Új német filmek
• Németh György: Antik mozi Ókor a filmeken
• N. N.: Antik mozi
• Kovács Marcell: Csatazaj 300
• Molnár Gál Péter: Egy kövér ember meséi Huszár Pufi élete és halála
• Huszár Károly: Pufi Amerikában
FESZTIVÁL
• Bársony Éva: Angyalok és kísértetek Berlinale
• N. N.: Berlinale 2007
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Új kvíz, régi örömök Magyar plazma
KÖNYV
• Stőhr Lóránt: Össznemzeti kánon 303 magyar film…
KRITIKA
• Lengyel Nagy Anna: Privát királynő Miss Universe, 1929
• Reményi József Tamás: A fősodor Minden másképp van
• Vajda Judit: Bírák és vamzerek Nincs kegyelem
• Schubert Gusztáv: Magyar zagyva Az öszödik pecsét
LÁTTUK MÉG
• Kolozsi László: Az álom tudománya
• Vincze Teréz: A 13-as
• Ardai Zoltán: Bajnokok
• Vízer Balázs: 56 csepp vér
• Herpai Gergely: Az utolsó jelentés
• Vajda Judit: Felforgatókönyv
• Mátyás Péter: Vadidegen
• Vízer Balázs: Orvlövész
DVD
• Kovács Marcell: Lucio Fulci horrorfilmjei
• Csillag Márton: Marie-Antoinette
• Tosoki Gyula: Bobby Long
• Pápai Zsolt: Különleges történetek

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Őze Lajos (1934–1984)

Molnár Gál Péter

 

Komédiarészlet halottsiratóul a televízióban. A jellemszínésszé lett baritonistával párjelenetet pillog Bacsó munka alatti filmjéből. Megrágta már a betegség. Inggallérja nagyra nőtt. Madárnyakú. Melis beszél, beszél, beszél, mint derby-gróf egy középfajú francia szalondarabban. A forgatásból azóta kimaradt partnere haláltól szeppenten ül csak. Elmaradnak széles játékai. De nem is nagybeteget látunk. Hiába tudjuk, tapintatlanul kifecsegett rossz intimitással a történet boldogtalan végét: élénk a pillantása. Bőrön átszúró, lényeget elégedetlen szomorúsággal szemrevételező. Ezt a filmjét sem fogjuk látni. A halott lejátszott. Senki sem pótolható, de mindenkit pótolnak. Jeleneteit újraforgatják Jordán Tamással.

Backhandről mintha jobban látszanának a Moirák szövésmintái. Írhatnánk fonákról színháztörténetet színre nem került drámákról, jellemzőbbek lennének a bemutatottak sorbaállításánál. A negatív lenyomat is emberi teljesítmény. A halotti maszk is olvasható nyom. Miket nem játszott el, ameddig játszhatott volna?

Sosem lehetett szerelmesszínész. A szerelem nálunk szakosított szerepkör. Hollywoodban már nem, mi még őrizzük a hagyományokat. Nem volt borbélyreklámszerűen jóképű.

Nem játszhatott főszerepet vígjátékban, nem lévén eléggé vicces ember. Szomorú színész volt. Kellemetlen igazságokat közlő. Keserű tragikum fröcskölt belőle, a puhakalapos Thersitésből.

Nem játszhatott nagy tragikus szerepeket. Lucifert például, vagy Shylockot. Bánk bánról azután végképp szó sem lehetett; csak Biberach, a lézengő ritter jutott abban neki. A tragikumhoz túl sok volt a humora. Kétoldalról látta az életet. Önmagát. Minket. Közhelyeséknél ez alkalmatlanná teszi tragikus hősnek lenni.

Nem játszhatott zenés vígjátékokat, a Bástyasétány-béli egyetlen idevágó szerepe. Hiányzott belőle a kellemkedés, a magatevő mórika. Az igazságot kereste mindenütt. Nem adta olcsón. Neki került többe. S mivel nem találta: ezért választotta a színpadot, hogy hirdethesse a maga külön igazságát.

Premierek végi tapsnál fölemelte a kezét és szónoklatot intézett az alant ülőkhöz. Ez fegyelemsértés. S ha elnéztük is neki, mosolyogva tettük. Olyannak látszott ilyenkor, mint Jozef Szajna korai festményei, ahol a képkereten túlra átcsapnak a tárgyak, továbbfolytatódnak a kép évszázadok óta kijelölt határain túlra is, mert nem férnek a keretbe, beilleszthetetlen vadsággal ömlenek túl azon.

Csináltam vele egy televíziós beszélgetést. Egyoldalú beszélgetés volt ez. Kérdeznem sem kellett. Beszélt folyékonyan, mintha a fölhalmozódott saját szavai sürgetnék. A III. Richárdot elemezte, mélyebbre mutatóan. Szenzációs fölfedezéseket tett a darabban, a szerepben, ezekre nem gondolt még senki, jóllehet bele van írva mindaz a versekbe, amiket észrevett. Ezt a Shakespeare-t sem játszotta el és nem a kobaltágyúval hiábavalóan kergetett betegség akadályozta meg benne, hanem a rossz színházi szellem. Kényelmetlen ember, kényelmetlen művész. Egy premierjén megint mellékszerepet játszott, de lejátszotta a színpadról a többieket. Nem volt ez inkollegiális: akit a színházban le lehet játszani a színpadról, az megérdemli. A tapsnál a néző félrehallhatatlanul voksolt. Érzékeny színházi emberként fölfogta: ez az ő estéje, neki szól a nézőtéri hála. Fölrúgva a rendező-kiszabta tapsrendet, középre állt, megfürdette magát álszemérem nélkül a kiérdemelt sikerben, kartársai sápadoztak mellette, s ráadásként pártfogolóan előrevonta a színpadon a szerényebb tehetségűeket, protezsálva őket a közönség előtt. Hátborzongató színházi ráadás volt: obligát szerénykedés nélküli öntudatosság. A színház talán az egyetlen hely, ahol a rátermettség, a tehetség a legelőbbrevaló. Ha hagyják. Ott nincs ügyeskedés, csak ügyesség. Nincs pesties okosság, csak a jelenségeken áthatoló érzéki ész érvényesülhet. Azután, ha lement a függöny, érvényesülni igyekeznek a többiek is. Ilyenkor ő mogorva emberharapóként nyakába húzta fejét, veszekedett vagy pohárba menekült, vissza akarván bújni palackjába, mint egy méretein túltágult ezeregyéjszakai mindenható szellem.

Most terjesztették föl Kossuth-díjra. Remélem, megkapja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/12 02. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6239