KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/június
KRÓNIKA
• (X) : Filmkarc
• Kézdi-Kovács Zsolt: Madaras József (1937–2007)

• Schubert Gusztáv: Ha Philip K. Dick
• N. N.: Dick-adaptációk
• Kömlődi Ferenc: Android-fantáziák Philip K. Dick és az új robotika
MAGYAR MŰHELY
• Frivaldszky Bernadett: Tárgyiasult gondolatok Beszélgetés Banovich Tamással
• Kolozsi László: A hallható film Beszélgetés a hangról
• Balázs Gábor: Ópium – hangkritika A véső hangja
• Kolozsi László: Római harsonák Rózsa Miklós
• Csala Károly: A sodrástól távol Gaál István fotográfiái
TITANIC
• Baski Sándor: Vészjelzések a fedélzetről Titanic disztópiák
• Bori Erzsébet: Láthatatlan emberek Titanic
• Teszár Dávid: Ázsiai rakomány

• Ardai Zoltán: Nyári oktatás Kultmozi: Baleset
FESZTIVÁL
• Nánay Bence: Zidane, az antihős Mar del Plata
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Történelem: tarka és trendi Magyar plazma
KÖNYV
• Palotai János: A rajzoló rendező Eizenstein Erósza
KRITIKA
• Vincze Teréz: Irodalom a dobozban János és Viola; A veinhageni rózsabokrok
• Vízer Balázs: Forradalmi groteszk Liberté 56
• Gelencsér Gábor: Szerkesztői üzenet Tavasz, nyár, ősz
• Győrffy Iván: Asztali beszélgetések A hét főbűn (Bűnök ezek?)
• Takács Ferenc: Az istenek szomjaznak Felkavar a szél
• Wostry Ferenc: Mozik a 42. utcában Grindhouse
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Fekete könyv
• Nevelős Zoltán: Melquiades Estrada három temetése
• Kolozsi László: Kubrick menet
• Pápai Zsolt: Zodiákus
• Vajda Judit: Transylvania
• Vízer Balázs: 23-as szám
• Herpai Gergely: Pókember 3.
• Klacsán Csaba: Megérzés
DVD
• Pápai Zsolt: A fantomlakó
• Pápai Zsolt: Jóasszony
• Tosoki Gyula: Néma gyilkos
• Alföldi Nóra: Hét vérfoltos orchidea

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Emlékeim a régi Pekingről

Ardai Zoltán

 

A kínai filmek egzotikumát hosszú éveken át a politikai-kultúrpolitikai egzotikum jelentette az európai nézőnek, s a mi hírből szerzett előítéleteinket a hazai filmátvétel jószerivel háborítatlanul is hagyta. Mostantól másképp lesz: a Mao utáni, megélénkült és megújult kínai filmgyártás hat produkcióját láthatjuk rövidesen; elsőként az Emlékeim a régi Pekingről címűt, amely egy tajvani származású írónő, Lin Haj-jin Amerikában megjelent könyvének adaptációja.

Akciószegény, lassú film ez, de olykori, viszonylagos monotóniája is üdítően mesterkéletlen. Telített monotónia: finom, rejtett mozgások szövik át, s azok számára, akik fogékonyak az ilyesmire, szuggesztívvé is teszik.

A színteret, a húszas évek Pekingjét egy-két naptól csíkozott vagy esőtől csatakos utca, egy elhagyott kert, néhány földszintes ház udvara és szobái, és annak az iskolának a termei jelenítik meg, ahová a főszereplő hatéves kislányt, Jinget a szülei beíratják. Ezt a városrészt tisztes jómódban élő polgárok lakják. Jing apja egyetemi tanár, és szolgálót tart, aki familiáris jóviszonyban áll a család tagjaival. A napok áldott tempóban telnek. Az utcai árusok és „szolgáltatók” órák hosszat csak békésen mocorognak, üres rocskáikkal is csak ballagnak a vízhordók.

Jinget bóbitás manóként, pendelyben látjuk először, amint az iskolás kora előtti utolsó nyáron szülei házának környékén kószál és szerez barátokat az érdeklődő jóindulat merészségével. Úgy látszik, minden és mindenki jó körülötte, s ő úgy ringatózik a világ felé, mint ismeretlen birtoka felé. Baráti kapcsolatai azonban mindinkább fájdalmas élményekkel telítődnek. (Ezek a barátságok epizodikusan kapcsolódó történetecskékben jelennek meg a filmen, köztük a lány apja által is támogatott „Új ifjúság”-mozgalom egyik bujkáló tagja elfogatásának epizódjával.) Jing megébredt sejtelme, miszerint a világ rosszul, tarthatatlanul van berendezve, az élet első szakaszának elmúltát jelenti, amelyet egy másfajta bánat, a súlyosan beteg apa halála tesz végérvényessé. Az Emlékeim a régi Pekingről mégsem „fejlődési film”. Éppen bizonyos állandósága, a mű kezdő- és végpontját is (a búcsúzó képek az őszi temető képei) magábazáró homogenitása révén válik a gyerekkor elégiájává. A kislány – felnőtt szemmel nézve – fölöttébb titokzatos integritásának hatalma hatja át az egész történetet. A játékoskedvű öntudat nem töredezik, hanem teljesebb tudássá válik, a fájdalmak csak nagyobb mélységet adnak neki. A filmbeli csendek nem a feszültség, hanem a megérzés, a felfogás csendjei, s hasonlítanak a szieszta hangulatához – minden álmagasztos idegen tőlük. Visszafogott, néha szinte suttogó stílusú filmet látunk, de erő van benne: sugárzó nyugalom. Az alkotóknak felróhatunk néhány, a kelleténél szerényebb (laposabb) vagy ügyetlenebb képi megoldást, dialógust, talán kifejezéstelenül játszik egyik-másik színész – a főszerepet alakító Sen Csie semmiképpen – de mindez nem töri meg a gyengéd varázst.

„Későbbre halasztottam annak az oknak a kutatását, hogy egy ily jelentéktelen kép emléke mint adhat ekkora nagy boldogságot.” Proust e gyerekkorhoz fűződő problémájának megoldása talán ott keresendő, ahol arra is választ kapunk, mint készíthetett az Emlékeim a régi Pekingről rendezője ennyire átszellemült békéjű filmet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/10 51-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6303