KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/július
KRÓNIKA
• (X) : Filmkarc
• N. N.: Helyreigazítás
• Ádám Péter: Jean-Claude Brialy (1933–2007)
KÍNAI FILM
• Teszár Dávid: A kínai film nagy ugrása Zhang Yi-mou
• Hirsch Tibor: Kína felett az ég Bábeli történetek
• Géczi Zoltán: A Sárkány közbelép Kínai filmpiac
REKLÁMÖZÖN
• Barotányi Zoltán: Bemegyek, kijövök Reklámfilmek a Kádár-korban
• Vaskó Péter: Hidratált szamárbőr Reklám a moziban
• Kolozsi László: A PH-semleges élet Beszélgetés a magyar reklámról
• Schubert Gusztáv: Hátsó gondolat Magyar plazma
KULTUSZMOZI
• Csont András: A csábítás főkönyve Don Giovanni
DOKU/FIKCIÓ
• Muhi Klára: Ha nem nyomod a falat… Beszélgetés Almási Tamással
• Báron György: A valóság meséi Jean Rouch
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Keleti kapcsolat Mediawave
• Stőhr Lóránt: Filmnyelvjárások Dialëktus
• Wostry Ferenc: Jigoku! Udine
HATÁRSÁV
• Palotai János: Mozgófénykép Fotográfiák a Ludwig Múzeumban
KRITIKA
• Lajta Gábor: A meztelen kép Goya kísértetei
• Muhi Klára: A művész és az inkvizítor Goya kísértetei
• Pápai Zsolt: Veszélyesen édes Neil Armfield: Candy
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Piaf
• Vajda Judit: Aranykapu
• Kolozsi László: Sötétkékmajdnemfekete
• Parádi Orsolya: Miss Potter
• Csillag Márton: Vaskabátok
DVD
• Csillag Márton: ©vejk, a derék katona 1–2.
• Pápai Zsolt: A texasi láncfűrészes mészárlás: A kezdet
• Tosoki Gyula: A matador
• Klág Dávid: 9 dal

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Circus Maximus

Legkisebb Cirkusz

Faragó Vilmos

 

Önkéntelen mozirajongói mozdulat ez: a néző a rokonihletet keresi. A Circus Maximus, című Radványi Géza rendezte új magyar filmben a Valahol Európában édesöccsét. És nem lesz nehéz megtalálnia. Hiszen az új Radványi-film címe Circus Minimus is lehetne, mert a Legnagyobb Cirkusz, a második világháború, csak háttér itt; az alkotói érdeklődés a végzete felé kerekező vándorcirkuszra összpontosul, erre a Legkisebb Cirkuszra, amelynek már csak két hivatásos tagja van: egy kimustrált kötéltáncosnő és egy kedélybeteg medve. Akár a Valahol Európában, ez a film is csoportdiagnózist ad: ott egy országútra sodródott kis gyerekcsoport, itt egy országútra sodródott kis felnőttcsoport jellem- és viselkedésrajza minősíti a nagy háborút – a minimus a maximust. A minősítés előjele is azonos mindkét esetben, egy gyógyító indítékú humanizmus mutat rá vádlón gyilkosra és áldozatra: Ecce homo. Különbség az úgynevezett végkicsengésben sincs, hiszen a Valahol Európában teljes hepiendje és a Circus Maximus csonka hepiendje nem magyarázható az alkotói optimizmus és pesszimizmus iskolás végleteivel: történelmi bizakodás sugallta a régi film hepiendjét, és történelmi szkepszis az új film alig-hepiendjét, mindkét végkicsengés egyformán determinált.

Sőt: ez a történelmi szkepszis – vagy realitásérzék? – még a csonka hepiendet sem sugallja. Tragikus, teljes végzetet sugall. Elindulni három cirkuszos kocsival a németek megszállta Magyarországon és usztasa-Horvátországon át a szerb hegyek partizánjaihoz, megpakolva magyar katonaszökevénnyel, szép lengyel menekültlánnyal, francia szökött hadifogollyal, osztrák katonaorvossal, bujkáló magyar-zsidó professzorral, ál-amerikai ál-pilótákkal, ráadásul eleve elárultatva, hiszen az álcirkuszi trupp „igazgatónője” a Gestapo tudtával vállalja a jövedelmező szállítmányozást – akkora istenkísértés ez, hogy csak egy ifjúsági kalandfilm dramaturgiai logikájából következne belőle hepiend. Ekkora kalandot különben senki sem úszhat meg élve – itt megússzák néhányan, dramaturgiailag önkényesen –; a film magasfeszültségét az adná, hogy valami hamuszín végzet ül a szereplőkön, akiknek életéért végső pusztulásuk biztos tudatában izgulunk másfél órán át.

Feszültségről, hamuszín végzetről és izgalomról pedig azért beszélek, mert hát közönségaspirációját tekintve kalandfilm ez, már-már mondanám, hogy vadromantikus kalandfilm – mint ahogy a Valahol Európában is az volt (igaz, ez abban a boldog időben készült, amikor senki sem tudta még, hogy egy film lehet nem közönségaspirációjú is) –, minden külső kellék együtt van, hogy az lehessen: a vállalkozás istenkísértő volta, a benne részt vevők inkognitója, ha úgy tetszik, álruhás volta, a nyers erőszak és az angyalszelídség paralelizmusa, a furfang cselvetése és a kétségbeesés hősmozdulatai, hallgatag szerelmi imádat és durva szerelmi megkívánás, dühödt martalóc és kígyóravasz Gestapo-tiszt, süketnéma bolondfiú gyilkosan féltékeny anyarajongással, asszonyi aljasság, amelyet anyai szeretet táplál, meg hát a cirkusz a maga merészen rikító kellékeivel. És a néző jólesőn érzékeli, hogy a kalandfilm-gépezet mozgásba lendül, a romantikus kellékek példásan felsorakoznak, a mesefigurák képviselni kezdik önmagukat; a francia tisztről (Bács Ferenc) elhihető, hogy ő az ilyen történetek Franciás Könnyedségű Ellenállója, a magyar professzorról (Páger Antal) azonnal látszik, hogy ő az ilyen történetek Fanyarhumorú Bölcsértelmiségi Ellenállója, a süketnéma bolondfiú (Máté Gábor) akkurátus Süketnéma Bolondfiú stb. A néző, ha mozikultúrája is van, könnyedén hozzáérez a mozgásba lendült gépezethez, a kellékekhez, a figurákhoz, ezért a végén sem áll fel csalódottan. Jó filmet kapott, olyat, amilyenre az indítás felcsigázta.

Ha ehhez a kedvező benyomáshoz csak jóindulatú hozzáérzéssel juthatott, ha a feszültség csak a torkát szorongatta, a lelkét nem, ha a tragikus vég csak megborzongatta, de nem rázta meg, akkor erről valószínűleg a film távoltartott, kívülről szemlélt, azonosulást kevéssé követelő hősei tehetnek. Van a filmben egy kulcsszerep, amely az összes többit ellensúlyozhatta volna: a kötéltáncos igazgatónőé. Nyilvánvaló, hogy ebben a történetben ő a háború Tragikus Kisember-Vámszedője, az Anyai Szeretet Szent Szörnyetege, „a mocsokban is élni kell”-életelv hordozója – vagyis édeshúga Kurázsi Mamának. Hatalmas, szuggesztív alakítással lehet őt igazán életre kelteni; utálnunk kell őt és szeretnünk, megdöbbennünk aljasságaitól és megrendülnünk mégis, amikor a kivégzőosztag géppisztolycsövei elé magasodik: micsoda telivér, nagy figura pusztul el vele. Margittay Ági azonban, ez a kitűnő színésznő, csak jelezte a figura körvonalait, kitölteni e körvonalakat – talán alkati meg nem felelés, talán szerepértelmezési bizonytalanság miatt – nem tudta igazán.

Van a filmnek egy állandó háttér-főszereplője: a táj. A szelíd dunántúli, meg a vad szerbiai. Vonul előterében az álcirkuszi trupp s vele az emberek háborújának minden nyomorúsága, a táj pedig – ez Sára Sándor kamerájának is köszönhető – opálos fényekben ragyog. Ahogy csak a természet tud: fenséges közönnyel. Ezt meg csak az ember tudja kiérezni belőle: mintha valami mélységes elítélés sugározna ebből a közönyből. Az emberek háborúja iránt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/10 18-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7687